Régi történet, de néha még most is mosolyt csal az arcomra, ha eszembe jut. Egy hideg őszi délután volt, amikor kézen fogva mentem be a Westendbe a két gyerekemmel. Ott pillantottam meg az exférjem Gyula, akit hónapok óta hiába kértem, hogy segítsen a gyerekek cipője vagy iskolai kellékei árában, mindig csak azt hajtogatta, hogy anyagi gondjai vannak. Egyetlen forintot sem adott nekik, bármennyit is könyörögtem.
De ott volt, mint egy nagyúr, a legdrágább cipőboltban, két mostohagyermeke mellett azok épp egy-egy menő Adidas cipőt próbáltak fel, mintha ő valami főherceg lenne. A vérem forrt, de nem csináltam nagyjelenetet. Inkább vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, nem hagyom ezt annyiban.
Lassan odasétáltam, a gyermekeim kezét fogva, éppen akkor, amikor Gyula teljesen belemerült a telefonjába, és a gyerekek az új cipőket húzták a lábukra. A bolti eladó épp összeszedte a dobozokat.
Elnézést, kisasszony szólítottam meg a legkedvesebb mosolyommal , ezekből a modellekből van 32-es és 35-ös méretben is?
A lány kissé zavarodottan rám nézett.
Természetesen. Kiknek?
A gyermekeimnek válaszoltam. Aztán egy árnyalattal hangosabban hozzátettem: A férjem mindent egyben fizet majd, ugye, drágám?
Gyula felkapta a fejét, mintha villám csapta volna meg. A szeme majd kiesett.
Mennyi…? kezdte, de addigra már leültettem a gyereket, hogy próbálják fel a cipőket.
Igen, ő fizet mindent folytattam nyugodtan az eladónak. Vegyes család vagyunk, tudja ezek neki mostohagyerekek, ezek pedig a mieink. Mindig azt mondja, hogy egyenlően kell bánni velük, ugye, drágám?
Gyula vörösödött, mint egy paradicsom. Nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de az eladó már hozta a dobozokat. Rájuk mosolyogtam.
Nagyon jól állnak nekik, kisasszony. Elvisszük mindkettőt.
Ahogy az eladó a feljegyzésekkel foglalatoskodott, megakadt a szemem egy csodálatos, korallszínű női sportcipőn. Pont az én stílusom.
Kisasszony, azokból a korallokból van 38-as méret? kérdeztem.
A hölgynek? kérdezte az eladó.
Igen, nekem. Felpróbáltam, és rögtön megszerettem. Remekül áll. És az elegáns fekete is kéne, munkahelyre.
Még több? nyögte Gyula szinte fuldokolva.
Drágám, ne légy fukar mondtam kedvesen. Tudod, szükségem van kényelmes cipőre a munkába, a sportcipő pedig jól jön, ha a gyerekeket viszem a parkba. Hányszor mondtam már neked, hogy újat kell vennem?
Szegény eladó nem értette, mi zajlott, csak mosolygott és számolt. Végül felírta:
Összesen nyolc pár mondta, és elkezdte kalkulálni.
Gyorsan adtam egy puszit a gyerekeknek, és Gyulához léptem.
Rendben, drágám, nekem még van pár dolgom. A gyerekek veled maradnak, jó? Hazahozod őket később.
Mielőtt bármit szólhatott volna, már a cipős dobozokkal mentem kifelé azok a gyerekeimnek és nekem szánt sportcipők. Nyugodtan sétáltam a kijárat felé, úgy éreztem magam, mint egy királyné.
Utolsó, amit hallottam, az eladó hangja volt:
Ötszázezer készpénzben vagy kártyával, uram?
Mire leértem a parkolóba, már hangosan nevettem. Gyula arca felejthetetlen volt. Megnéztem a vadonatúj cipőket a táskában, és arra gondoltam: Na, ez az igazi igazságtétel.
Aznap este Gyula félórás késéssel hozta haza a gyerekeket, bosszús arccal, mostohagyermekek nélkül.
Amit tettél, az… kezdte.
Micsodát? vágtam közbe ártatlanul. Hogy gondoskodtam arról, hogy A TE gyermekeid is új cipőt kapjanak? Nincs mit, drágám, ez volt a minimum.
Hallgatott egy pillanatig, majd fejcsóválva mondta:
Nyolc pár… NYOLC! Neked tényleg kellett kettő?
Soha nem tudja az ember, mikor lesz szüksége kényelmes cipőre feleltem. Egyébként, mennyi hónap elmaradást halmoztál fel a gyerektartásban? Tekintsd ezt előlegnek.
Bolond vagy.
Nem bolond, csak fáradt mondtam. Nagy különbség. Most pedig legalább jól van rajtam a cipő.
Elindult az autóhoz, és hallottam, ahogy morog:
Nyolc pár… drágább volt, mint rendesen fizetni…
Na, pont így, okoska, gondoltam, miközben bezártam az ajtót.
A gyerekek boldogan rohantak hozzám az új cipőben, aznap este pedig a korall színűben sétáltam egy nagyot, és remekül éreztem magam.
Talán helytelen volt? Lehet. Megbántam? Egy pillanatra sem. Te mit tettél volna a helyemben?
