„Trebuie să mergem înainte cu viața. A fugit și a fugit, ce să-i faci… Dacă măcar ar fi fost un om…

Trebuie să mergem mai departe cu viața. Dacă a plecat, asta e, n-are rost să plângem după el. Dacă măcar ar fi fost un om de treabă… dar uite cum s-a dovedit! Vom crește copilul singuri, nu-ți face griji!

Pe Paul îl cresc mama lui și bunicul. Bunica îi amintește vag, era mic atunci când aceasta s-a stins din viață, cam la cinci ani. Din toate amintirile, cel mai tare îi lipsea mirosul plăcintelor proaspete scoase de bunica din cuptor…

Pe tată nu îl văzuse niciodată. Acesta a plecat chiar înainte ca Paul să vină pe lume. Venise cu mama lui, Tatiana, de la oraș, ca să se așeze la țară.

S-au cunoscut cu părinții Tatianei, s-au hotărât să facă nuntă și au stat un timp împreună, dar dintr-o dată, mirele a dispărut fără urmă…

Nimeni nu a mai încercat să-l caute. Tatiana a plâns mult, era deja însărcinată…

Cu lacrimi nu rezolvi nimic! i-a spus bunica. Trebuie să trăim mai departe. Dacă a fugit, a fugit! Oricum, nu era vrednic. Ne vom descurca singuri cu copilul nostru, nu-ți face griji!

Paul n-a dus lipsă de nimic în copilărie, însă nu a crescut răsfățat. A învățat bine la școală.

Bunicul l-a crescut cu strictețe. L-a învățat să-i respecte pe cei mai în vârstă, să aprecieze ce are, să fie muncitor. Paul știa să facă orice: orice își propunea, reușea!

Ajuns la treizeci de ani, era un adevărat partid: arătos, cu carieră, salariu frumos peste 10.000 de lei și un apartament cu trei camere în Chișinău. Avea tot ce voia!

Fetele roiau în jurul lui. Dar el nu se grăbea. Era mereu prins cu treaba; în weekenduri mergea mereu la mama sa la țară. Bunicul nu mai era de câțiva ani, iar mama era, tot mai des, bolnavă.

Făcea cât mai putea pe lângă casă, dar era vizibil obosită.

Paul a încercat s-o convingă să se mute la el la oraș, dar ea n-a vrut nicicum.

Ce să caut eu acolo? îi spunea mama. De la tine nici nepoți nu mai apuc să am. Lasă-mă aici în liniștea mea, mă văd eu de una singură…

Măcar vara să vii la mine. Ți-am pregătit loc, apoi pleci la sanatoriu, după care te întorci aici, la mine. Ai nevoie de odihnă, să ai grijă de tine! După, mergem împreună la țară, dacă-ți va fi dor.

Dar tu ai serviciu! oftează Tatiana. Ce să faci tu aici, la țară?

Oamenii și aici muncesc… dă din mână Paul.

Pe atunci discuta cu două fete. Nu știa pe cine să aleagă.

Prima era Valeria, o fată simplă de la sat, gospodină și blândă.

Cealaltă era Cătălina frumoasă, mereu în centrul atenției. Ai fi zis că n-are habar de treburile casei. Plină de viață, mereu glumea

Paul n-a invitat niciuna să locuiască cu el. Se vedeau mai mult prin oraș. Dar știa că trebuie să decidă cu cine va merge mai departe, doar că nu reușea să se hotărască.

A hotărât să le prezinte mamei sale, care tocmai se întorsese de la sanatoriu, mult mai vioaie.

Valeria a venit prima în vizită, n-a fost greu de convins. Era bucuroasă, gata să creadă că visul i se va împlini ce noroc pe ea, să fie prezentată mamei băiatului! Sigur urma să fie cerută de soție.

La tine e tare frumos și spațios, Paul, a spus Valeria, uitându-se prin apartament.

Da, e spațiu suficient. Și mamei îi place aici, deși de ceva timp e mai bolnavă.

Dar stă cu tine? Credeam că doar te vizitează. E slăbită?

Da.

Îți spun de-acum, eu nu am să o îngrijesc…

Nici nu îți cer! s-a mirat Paul. Mă descurc eu.

Dar totuși…

Ce e?

Nimic, ziceam așa. E mai bine să trăiești separat. Tu ai zis că mama ta stă la țară, la casa ei. Acolo îi e mai bine. Iar noi am sta mai bine fără ea.

Mama mea va sta mereu cu mine. Nu se discută acest lucru.

Uite așa! Credeam că ești bărbat serios, dar văd că ești băiatul lui mama! Când te răzgândești, sună!

Valeria a plecat, nici măcar nu a stat la ceai…

Uite că asta a fugit prima, a gândit Paul. Cătălina probabil va pleca și mai repede, rămân fără mireasă…

A decis să-i spună deschis Cătălinei despre mama.

Orice-ar fi, mama mea va sta cu mine! a anunțat el hotărât.

Nu te înțeleg, s-a mirat Cătălina. De ce îmi spui asta? Da, înțeleg că mama ta va sta cu tine! Dar…

Dacă o să locuim împreună, ce părere ai? Cu mama?

Nicio problemă! Îmi propui să ne căsătorim?

Paul a zâmbit.

Poate… Hai cu mine la mama, să vă cunoașteți.

Vai de mine! O să-i plac? Așa imediat? Chiar acum?

O să-i placi. Ce să-ți fie teamă?

Nici eu nu știu… Pur și simplu am emoții…

Cătălina și mama s-au plăcut pe loc, s-au înțeles de minune. Ieșeau împreună la plimbare cât Paul era la serviciu, iar în vacanță au mers toți trei la țară. Paradoxal, dar Cătălinei, obișnuită cu orașul, îi place la țară. Mama a decis să rămână acolo.

Vara asta, chiar mă simt bine, a spus ea.

După jumătate de an, au făcut nuntă.

Acum am să văd și nepoți! a zis Tatiana.

Și a avut dreptate. Mai întâi o nepoțică, apoi un nepot!

Cătălina și Paul au rămas la oraș, cu copiii. Aceștia au crescut, se pregăteau de facultate. Ultimii ani, mama a stat și ea la ei, iar la țară mergeau în vacanțe împreună. Tatiana nu se putea desprinde de casa ei de-acolo.

Cătălina, iartă-ma că aduc vorba tocmai acum, dar aș vrea să merg acasă la țară. Mergem săptămâna asta? a întrebat odată, pe neașteptate.

Sigur că da! Îl așteptăm pe Paul, că vine și el curând.

Bine, să plecăm direct. Să îi spui, neapărat. Simt că trebuie…

La țară, totul e liniștit, cum fusese mereu. Numărul oamenilor scade cu fiecare an…

Ei, am revenit acasă, pentru totdeauna, a spus deodată Tatiana. Să vindeți casa mea după. Știu că nu veți lua cine știe ce pe ea, dar mă doare sufletul s-o văd pustiită…

Ce vorbești, mamă?! s-a mirat Paul. O luăm înapoi imediat!

Da, da, a adăugat Cătălina. Ce vorbești de vânzare?

Bine, bine puneți ceainicul la foc, că aș vrea un ceai…

După ce a băut ceaiul, Tatiana s-a dus în camera ei și s-a întins puțin să se odihnească…

Paul și Cătălina au mai stat puțin la bucătărie.

Mamă, e timpul să mergem! a strigat-o Paul, dorind să plece.

Dar nu a primit niciun răspuns.

Paul a intrat în cameră și a înghețat… Mama lui murise…

Au îngropat-o la cimitirul din sat.

Parcă a simțit a venit pentru ultima dată acasă, plângea Cătălina. De-aș ști cât de mult am iubit-o, ca pe mama mea…

Știu… mi-am dat seama de mult. Ce facem cu casa?

Să o vindem ar fi păcat…

Da, păcat! E o bucățică din trecutul nostru. S-o lăsăm așa…

Și au hotărât împreună: să rămână casa părintească neatinsă. Cine știe, poate copiii, sau chiar nepoții, vor veni cândva aici…

Dacă vreți să nu ratați povești noi, urmăriți pagina! Lăsați gândurile și emoțiile în comentarii, dați un like dacă v-a plăcut povestea.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

three × five =

„Trebuie să mergem înainte cu viața. A fugit și a fugit, ce să-i faci… Dacă măcar ar fi fost un om…
Minél távolabb, annál közelebb a szív – – Tudod mit, arany unokám? Ha már ennyire útban vagyok, itt csak egy lehetőség van. Nem megyek többet egyik lányomhoz sem, és nem fogok barátnőkhöz, rokonokhoz sem csavarogni. Dédpapát sem kell nekem keresni, hát nézd már, mit találtatok ki! Hogy férjhez adtok öreg napjaimra! – Mama, hát már régóta mondom, és anya is ezt mondja! Költözz be az idősotthonba. Csak annyi, hogy írd át rám a házat, ott kapsz egy kis szobát, anya elintézi. Nem leszel egyedül, szomszédok is vannak, velem se zavarnánk egymást. – Én innen sehova nem megyek, Sanyi. Ha már útban vagyok, ott az ajtó, hét felé visz az út. Te fiatal vagy, okos fejed van. Keress lakást, élj, ahogy akarsz. Tanulni nem akartál – menj dolgozni! Hozhatsz haza minden nap új barátnőt, ha van kedved. Nekem, idős embernek, egy hónap múlva 65 leszek, csend kell, nyugalom. Elég, elég volt a két év bolyongásból, ideje hazajönni. Nem helyes ez, kisunokám, hogy a saját házamból próbáltok kirakni, közben az én nyugdíjamon élsz a barátnőiddel. Nem gumiból van a nyugdíjam! Heted van, hogy lakást találj, aztán menj a barátaidhoz, vagy ahhoz a… hogy is hívják… mindig elfelejtem. Ma estére ne legyenek a házamban! Hát az sem elég, hogy vénségemre férjet kerestek meg a nyugdíjas otthont ajánljátok? A felháborodott unoka próbált még valamit mondani, de Lídia néni már nem hallgatta, helyette csendben bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Szörnyen megfájdult a feje. Be kéne venni egy tablettát, de vízért ki kellene menni a konyhába, márpedig a találkozást az unokával most inkább elkerülné. Ahogy végignézett kis szobácskáján, meglátta a műanyag palackban a maradék ásványvizet. No, pont elég lesz egy kortyra! *** Maga sem gondolta volna Lída, hogy ilyen határozottság lesz benne. Felgyűlt a felháborodása, hát kimondott mindent, ami nyomta a szívét. Két hosszú évig tűrt, hallgatott, első szóra hol egyik, hol másik lányához rohant, majd ugyanígy első utalásra – hogy nem időzött-e már túl sokáig – ment vissza a saját házába. Most meg az unoka, ez a huszonéves semmirekellő rendezkedik a házában felváltva újabb és újabb nagy szerelmekkel, a nagymama meg csak útban van, szuszog a fal mögött, köhög, elrontja a romantikát. – Mama, látogathatnád néha valakit, mi meg Dórával, Zsófival, Blankával, Ildivel (megfelelő rész aláhúzandó, a lányok gyorsan cserélődnek) kettesben lehetnénk! És Lídia néni ment is: néha az unokahúgához, néha a keresztlányához, vagy egy régi kolléganőhöz, ott is maradt késő estig, hogy a fiatalokat ne zavarja. Eleinte mindenki örült, de aztán, amikor hetente többször is vendégeskedett, a lelkesedés alábbhagyott. *** Abban a pillanatban, amikor vendégségbe se lehetett már menni, megszületett a nagyobbik lánynál a kisbaba. Élet a nagyvárosban, hitel, iskolás gyerek – elkel a nagymama segítsége. Lídia néni odaköltözött a lányához. Először mindenki elégedett volt: meleg vacsora, tisztaság, ápolt unokák. De néhány hónap után a veje, akinél csak tíz évvel idősebb volt, fanyalogni kezdett: – Lídia néni, ilyen virslit ne vegyen, ezek mérgezőek. Minek virslin élni, ha egész nap otthon van? Egy normális ebéd nem esne rossz – mondjuk fasírt vagy rántott hús… – A fasírt rendben van, de Lídia néni, túl sokat költünk mostanában a háztartásra és az élelmiszerre, kicsit vissza kéne fogni! – Lídia néni, én nem vagyok tehén, hogy csak füvet meg zöldséget egyek! A spórolás szép és jó, de kevés a hús az étrendben! És így mindig találtak valamit, amibe beleköthettek. “Lídia néni, otthon van a gyerekekkel, taníthatná az idősebb unokát is, miért kell külön tanárra pénzt költenünk?” Kapott Lídia a fejére azért is, ha hosszabban beszélgetett telefonon. És a nagyobbik unoka – még csak negyedikes, de már igazi kis főnök: a nagymama “ciki”, nem öltözik elég divatosan, szégyent hoz rá a barátok előtt, és tanulni is kényszeríti! – Egyáltalán, mama, minek jöttél hozzánk? Van saját házad a faluban, menj haza, ott parancsolgass! Lídia néni hallgatott, mindent eltűrt, próbált mindenkinek a kedvében járni. A saját szűkös nyugdíjából vett húsféléket a vejének, a kicsi unokának néha zsebpénzt adott szégyenérzetből, Sanyinak is utalt, hogy ne maradjon el a rezsivel. Kár volt panaszkodni a lányának: “Vigyáznia kell a férjére”, akiért küzdött, hogy vele legyen, közös gyerekeik szülessenek. Amikor a kisebbik unoka bölcsibe ment, már nem volt szükség a nagymama szolgálataira. A veje egészen őszintén megmondta: Lídia néni, köszönjük, de most már haza lehet menni! Lídia boldogan utazott haza – végre a maga ura lehet! Akkor kel-fekszik, amikor akar. De hamar szembesült vele: a házában Sanyika már jól berendezkedett, nem is egyedül, hanem az aktuális menyasszonnyal. Minden csupa kosz, a rezsit nem fizették, mindjárt elzárják a vizet és az áramot. Nem volt mit tenni: Lídia hitelt vett fel, a tartozásokat kifizette, helyrehozta a házat, fellélegzett. De a béke nem tartott sokáig. Az unoka panaszkodott: túl kicsi a ház, két szoba meg egy konyha, és hol marad a magánélet, ha a nagymama a fal másik oldalán hortyog és köhög? Váratlanul örömhír: a kisebbik lánya is babát vár, hívják anyut oda is segíteni. Mit tehetett volna? Pakolt, ment, három hónap után érezte, itt is csak teher lett. Nem várta meg, hogy elküldjék, ő ment inkább vissza. Otthon újra várt Sanyika az elégedetlenkedéssel. Talán tűrte volna Lídia néni a megaláztatásokat tovább is, ha nem történik egy eset a hazatérése után. *** Ismét kipucolta a házat, most már nem volt tartozás. De nagymamaként ismét útban volt. – Sanyika, ma átmegyek a keresztanyuhoz, születésnapja van, későn jövök haza. Zárd be az ajtót, hátsó kijáraton jövök, hogy ne zavarjalak benneteket. – Miért nem alszol ott? Sokat éjszakázol, csörögsz. Maradnál nála pár napot, pihennénk tőled! – Hát ugyan mitől fáradnátok el egy hét alatt? Csak egy hete vagyok itthon! – Egy hét az is valami. Nem maradsz ott éjszakára? – Nem, hazamegyek. A buli jól sikerült, előbb egy kávézóban, majd szűk körben otthon. Vidáman idézték fel a régi időket, panaszra szó se esett. Lída már készülődött volna haza, mikor a keresztlányát felhívták. Katáék kimentek telefonálni, majd visszajött, és mondta, hogy Lída lányától, Natasától jött a hívás: – Mi történt? Miért nem nekem szólt? Náluk minden rendben? – már nyúlt is a telefonért, de Katá megállította. – Ne hívd, kuzin! Minden rendben van. Csak azt kérte, hadd aludjál nálam. – Hát minek, megmondtam Sanyinak, hogy hazamegyek! – Sanyi hívta fel a mamáját, mondta, hogy csak kettesben akarnak lenni, te meg útban vagy. Ezért szólt nekem, hogy hagyjalak meglógni. Különben is, maradj, mesélj, hogy is van nálatok mostanában. – Ugyan már, minden rendben van – vágta rá Lída. – Mikor minden rendben van, a gyerekek nem hívják a barátokat, hogy anyát eldugják. A múlt héten is keresett az lányod, hogy hátha tudok idős, egyedülálló bácsit, akinek van lakása. Mondta, hogy Sanyinak már ideje lenne nősülni, de hát te útban vagy… Ha bemennél az idősek otthonába vagy találnánk egy bácsit, már nem lenne gond. Lída mindent elmondott, a nagyobbik lánynál se volt jó, a kisebbiknél se, az unoka csak útban van neki, már két éve így csapódik az élete, mintha a saját házában se lenne otthon. Egyszerűen feleslegessé vált. – Nézd csak, kuzin, a saját házamban sem vagyok gazda. Mióta Sanyi befejezte a sulit, a lányommal élt a városban, de ott az új férj rögtön jelezte: nincs rá szüksége Sanyira. Visszajött hozzám, nem vették fel seregbe, tanulni sem akart. Amíg iskolába járt, Nastya segített pénzzel, de ahogy nagykorú lett, vége lett a támogatásnak. Azóta csak az én nyugdíjamon él. Végül Lída mégsem maradt Katáéknál, inkább hazament. Amint hazaért, mindent kiöntött Sanyinak. Sanyi anyja kapta magát, telefonált, letolta Lídát, de ő ugyanazt mondta vissza, amit az unokának is. Sanyi végül elköltözött, mondván, hogy Lída ne számítson többé a segítségére – soha többet be se teszi a lábát a házba! De Lída boldog volt ezzel az egyedülléttel; végre nyugalma lett, egész életében másokhoz kellett alkalmazkodnia. Amíg a lányok nőttek, sose járt férfiakkal mert a lányok ellenezték; amikor a férjét eltemette, mindent egyedül vitt. Mégis csak haszonlesőket nevelt magának. Ez nem helyénvaló így: öreg napjaira az embert a saját házából űzik. Mi ez az élet, ha a saját házában is csak felesleges? Sanyi később észhez tért, bocsánatot kért a nagymamától. Lída már réges-rég megbocsátott, de nem hívta vissza: “Vendégként jöhetsz, Sanyika, bármikor, de együtt nem élünk többé. Neked lányok járnak a fejedben, nekem nyugalom kell.” A lányai is hívják, segíteni kéne a gyerekekkel. Lída azonban már nem megy sehová. “Hozzátok ide a gyerekeket, szívesen vigyázok rájuk. Itt tiszta a levegő, a saját házamban végre én vagyok a gazda, senki sem parancsol.” Azt mondja Lída: minél távolabb, annál közelebb a szívhez. És én azt hiszem, ebben igaza van.