Amikor a traktorosok befejezték a napi munkájukat a pusztán, és már hazafelé készülődtek, valami különös dolog várta őket a határnála valóság és az álom közötti vékony vonalon, ahol az est lehajol az Alföld felé, egyszer csak döbbenten álltak meg.
Az idő mintha képlékeny lett volna, a nap vörösre festette a régi, szikes földet Szeged mellett, ahol egész nap szalmaszag és dízelszín párolgott a levegőben. Egyesével indultak haza a vasóriások: hol morgósan, hol nevetve, ahogy a CB-rádióban mesélték egymásnak, ki hogyan issza a pálinkát, vagy épp hogyan készül a hűvös erkélyen elkortyolgatni teáját.
A lankás puszta sárgája lassan beleolvadt a lemenő napba. Sándor bácsi traktorja pöfögött utoljáraő a falu öregje, ráncos arcán repedezett földet idéztek a barázdák, mintha a Hortobágyon sétált volna mindaddig, amíg az idő is megfárad. Egy pillanatra visszafordult, talán csak hogy ellenőrizze: nem maradt-e el semmi a csodálatosan szürreális napból.
Akkor vette észre.
A mező szélén, egy mohos, öreg malomkő mellettamely alatt valaha marhák pihenteka homályban reszketett valami pici, már-már valószínűtlen. Sándor bá hunyorogva közelebb hajolt, s a szíve egyszerre nehéz lett és könnyed: egy borjú, egyedül, hatalmas, könnyfényű szemekkel, halkan sírva. Mintha anyja már csak emlék volna, a pici elveszve, álmodva várt arra, hogy megtalálja valaki.
A többi traktoros is odavergődött, ámulva bámulták a meglepő jelenést. Egy szeplős, fiatal fiú, Bálint, szinte suttogva mondta:
Elvinni kéne El nem hagyhatjuk itt, ugye?
Sándor bácsi már lemászott a traktorjáról, óvatosan közeledett. A kis borjú pár lépést hátrált, de aztántalán megérezve az öreg, puha kéz erejétlassan közelebb rettegett. Bundája csurom harmattól, lábai szóltak-kongtak, mintha apró harangok lettek volna álomországban.
Na, kis barátom hajolt hozzá Sándor bá álmatag hangon kerítsünk neked otthont, ha máshol nincs.
A traktorosok együtt, nesztelenül segítették feltenni a borjút a pótkocsira. Hazafelé az út mintha nem is tartott volna: a kis állat békésen kuporodott, mintha rögtön tudta volna, hogy többé nem lesz egyedül. A faluban mindenki összegyűlt, hogy a furcsa vendéget köszöntse. Valaki előkotort egy meleg, ócska pokrócot, más egy vödör tejet hozottforintot azonban senki sem adott, csak álomból szőtt gondoskodást.
Sándor bácsi így szólt:
Legyen a neve Réka. Mindennap üdvözöljön minket napfelkeltekor!
Így lett hát Réka, a borjú, emberi melegség és gondoskodás tulajdonosa; a traktorosok, bármennyire fáradtak voltak, valami megmagyarázhatatlan örömmel telték meg: néha apró csodák épp ott születnek, ahol álom és valóság összeér. Réka erős, vidám tehénkévé cseperedett, Sándor bácsi pedig gyakran mondogatta:
Néha a megváltás úgy toppan be, mint egy álomképenakkor, amikor már rég lemondtál róla.
A puszta pedigaz a széljárta, titkokat gyűjtő mezőörökre emlék maradt: ahol egy kicsi szív otthonra lelt.
