Boglárka néni érkezett a debreceni vasútállomásra egy kis faluból, két nehéz szatyorral a kezében. Bár ritkán látogatta meg szeretteit, utolsó forintjait is ajándékokra költötte, remélve, hogy ezzel boldogságot csempész a családja életébe. Sosem érkezett üres kézzel, de most még önmagát is felülmúlta, hiszen minden táska majdnem tíz kilót nyomott. Nehéz útja ellenére sem hezitált elindulni, hiszen fia ígéretet tett, hogy várni fogja az állomáson. Meglepetésére azonban, mikor megérkezett, sehol sem találta.
Nem volt választása, lerakta a két nehéz szatyrot, és elővette a telefonját, hogy felhívja a fiát.
Sokáig senki nem vette fel, egészen addig, míg a tizedik csörgés után megjelent fia álmos, zavart hangja.
Jaj anyu, ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy ma jössz. Ági szüleihez utaztunk át Hajdúszoboszlóra, és egy hétig ott leszünk. Most már kiderült, hogy hiába jöttél. Kérlek, menj haza. Őszintén megmondom, nem így terveztük, elfelejtettem szólni, hirtelen döntöttünk, hogy megyünk.
Boglárka néni szeme könnybe lábadt, de csak annyit felelt röviden: Rendben van.
A két csomagot végül odaadta a pályaudvaron álldogáló hajléktalanoknak, hisz visszacipelni már képtelen lett volna; vállai eleve sajogtak a súlytól. Sérelmét nem mondta el a fiának, aki soha nem értette meg, mennyire megszakította anyja szívét ezzel. Egy életen át nevelte szeretettel, de most, idős korára, a fia már azt sem vette a fáradságot, hogy találkozzon vele.
Pár héttel később, mikor menye felhívta, hogy vigyázzon az unokáira egy hétvégi esküvő miatt, Boglárka néni visszautasította. Elfáradt attól, hogy csak akkor számít valakinek, amikor szükség van rá.
