Régen, sok évvel ezelőtt, nem is tudom, mikor pontosan, Eszter úgy érezte, mintha az egész világ hirtelen kifordult volna a sarkaiból. A férje, az a férfi, akit társának, támaszának, szerelmének hitt, egy reggelen csak annyit mondott: Már nem szeretlek. Az asszony annyira megdöbbent, hogy szinte mozdulatlanná dermedt, míg férje sietve dobálta össze a holmikat, csörgette a kapukulcsot mintha most pont erre lett volna szüksége!
Nemrégiben hirtelen elvesztette az édesapját. A saját fájdalmát félretéve kötelessége lett ápolni az őszülő anyját, valamint a húgát, akik egy közeli vidéki városkában éltek. A húg, Emese, tizennyolc éves kora óta súlyos baleset miatt rokkant. Eszter kisfia, Ármin, abban az évben kezdte az első osztályt. Júniusban az üzeme bezárt, Eszter munka nélkül maradt. Most pedig a férj is elhagyta…
Eszter a fejét a kezébe temette, majd odaült az asztalhoz, és keservesen sírni kezdett.
Istenem, mit tegyek most? Hogyan tovább? Jaj, Ármin! Hiszen mennem kell érte az iskolába!
A mindennapi kötelességek kényszere erősebb volt, mint a bánata, ezért felkelt és elindult.
Anyu, sírtál?
Nem, Árminkám, nem.
A nagypapa miatt sírsz? Mama, én annyira hiányolom őt!
Nekem is nagyon hiányzik, fiam. De erősnek kell lennünk. A nagypapád mindig az volt. Most már jó helyen van, Isten pihenőt adott neki, hiszen sosem pihent életében.
És apa hol van?
Apa? Valószínűleg megint elutazott dolgozni. Hogy megy az iskola?
Élni kell tovább. Nem szeret? Nem lehet mit tenni. Nem lehet senkit kényszeríteni. Valamit valahol biztosan elrontott, csak nem vette észre.
Miközben Ármin ebédelt és katonáival játszott, Eszter leült a férje régi számítógépe elé. Korábban soha nem nézett bele, de most könnyen belépett a levelezésbe, mert a jelszó a képernyő sarkában volt. Ott volt minden: a férje szenvedélyes levelei egy másik nőnek. Eszter tíz éven át volt a napfényes virág, azután nyolc év harc után a mi anyukánk. Mostantól mindent újra kell értékelni.
Először is munkát kell találni. A diplomája mit sem ér, a munkaügyi központban pár ezer forintot kap csak segélyként abból semmire sem futja.
Mi történt? Ő, a férje, aki mindig megbízható és gondoskodó volt, teljesen idegenné vált egy pillanat alatt. Az egyetlen magyarázat, amit találni tudott: biztosan elborult az elméje. Az épülő családi házat sem tudták befejezni együttes erővel, de legalább volt egy szoba, ahol meghúzhatták magukat.
Munka, mennyire szükségem lenne rád! suttogta Eszter elcsukló hangon, de sírni nem volt ideje.
Több napig keresgélt, de semmi sem akadt. Ármin első osztályos, a magány pedig minden lehetőséget beszűkített. Egyik este csöngött a telefon, a koma, Róbert hívta:
Na Eszter, a férjed csak nem tűnt elő?
Nem.
Keresnének raktárost, nem mennél be?
Most komolyan kérdezed?
Bizony. Tudom, nehéz lehet nálad, de napi szünettel, az alatt el tudod hozni a fiút, vagy megoldod a napközit. Fizetés huszonöt ezer forint. Kevés persze, de jobb, mint a semmi. Viszünk holnap egy zsák krumplit, pár hagymát meg egy csirkét is.
Robi, vannak tyúkjaim, elvagyunk tojással.
Azokat ne is vágd le, hadd rakjanak csak.
Köszönöm, igazán. És Gabi hogy van?
Megvagyunk, tartja magát. Erős feleségem van.
Róbert mindig ilyen volt. Az asszonya átesett egy nehéz műtéten, kemoterápiát kapott, s mégsem panaszkodott soha. Volt kitől tanulni kitartást. Eszter sóhajtott: van remény. Hála Istennek, Ő mindig mindent lát, és sosem hagyja cserben az embert. Hála a komának is.
A munka egyszerűnek bizonyult, kivett percet igazán arra, hogy Eszter kisírja magát, újra átgondolja, mi is történt vele.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Egy év múlva Eszter már újra érzett éhséget, élvezte az álmot, nevetett Ármin örömein. A férje árulásának fájdalma mindig felszínre tört, mikor az férfiként időnként megjelent, hogy elvigye Ármin-t hétvégére. Eszter nem tartotta vissza, hiszen a gyermek boldogsága mindennél fontosabb volt. Szerette volna tudni, miben hibázott, de valahol belül tudta, hogy a férj hirtelen fellobbanó szenvedélye más nő iránt nem az ő hibája.
Emlékezett egy film mondatára: A szerelem csak a sarkon túl tart, ott kezdődik az élet. Neki a szerelem és az élet mindig összetartoztak.
Az ősz abban az évben olyan volt, mintha a nyár folytatódott volna: langyos levegő, zöldellő fák, nevető gyerekek a parkban, a kert tele színes őszirózsával és krizantémmal. Azon a délutánon, amikor Eszter először találkozott Mihállyal, épp csak annyival volt szebb, hogy talán a nap fénye melegebben sütött, talán a szomszéd rádiója hangosabban szólt, vagy épp meg kellett történnie annak a találkozásnak.
Kisasszony, hadd segítsek! Csak nem gondolja, hogy ilyen terhet cipelni szokás?
Megszoktam már.
Kár megszokni ilyet ennyi szépséggel.
Minden szép nőnek segít ilyenkor? Vagy őrmesterkedik a bolt előtt?
Ó, csak vártam, hogy jöjjön egyszer egy ilyen szép lány végre. Most sikerült.
Nevetniük kellett. Úgy, igazán, önfeledten.
Mihály vagyok, mondta, s a szeme is nevetett.
Eszter.
Eszter, a te neved valahogy ismerős! Nem hallott egy dalt arról, hogy Eszter, az elveszett lányszív?
Nem, ilyet nem ismerek. De már nem vagyok feleség.
Hát ez szerencse! Végre egy nő, akiről csak álmodni lehet, s szabad! Minden férfi vak volt eddig itt?
Látom, a humorral nincs gond. De komolyan is tud?
Azért abban is rendben vagyok. Mi lenne, ha ma este moziba mennénk, beszélgetnénk?
Nem lehet, épp most kell mennem a fiamért a napköziből.
Hihetetlen! Fia van? Hisz magát legfeljebb húszévesnek néztem!
Harmincöt vagyok.
Én is. Ez már véletlen! Magát tényleg egészen fiatalnak hittem.
Most már?
Lassan felfogom. Minden férfi arról álmodik, hogy fia szülessen. Magának meg már van, s mondja, hogy nem férjezett. És hol az apuka?
Erről most nem szeretnék beszélni.
Értem. Nem erőltetem. De hétvégén? Jöjjön el a fiával egy gyerekfilmre!
A hétvégén a fiam az édesapjával találkozik.
Eszter, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát. De ha egyszer lesz két szabad órája, hívjon fel. Itt a névjegyem. Egyébként gyerek-hematológus vagyok.
Ennél komolyabb hivatás nincs is!
Épp ezért nincs sok időm szépeket keresgélni.
Köszönöm, Mihály. Majd jelentkezem, mondta Eszter őszintén.
Várom!
Azon az őszön mintha az egész világ ajándékot adott volna nekik. Szelíd napsütés, elképesztő levélpaletták, gondtalan séták, összes városi park bebarangolva. Gyengédségük lassan gyógyította Esztert, és szinte észrevétlenül, másfél hónap után ő maga hívta meg egy teára Mihályt.
Eszterkém, nem haragszol, de még nem megyek fel hozzád. Nekem most minden nagyon fontos, vigyázni akarok rá. Bízol bennem?
Következő hétvégén elmentek együtt egy erdei pihenőházba, amely régi váracskára emlékeztetett. Ott Eszter csak Mihály barna szemeit látta, s elveszett bennük, elmerülve az ölelésében. Eszter most először tapasztalta meg, mennyire édes, mennyire valódi is lehet egy férfi és nő között a szerelem.
Mihály, hol vagyok, mi történt velem? Olyan, mintha meghalnék. Mindig is csak téged szerettelek volna! Mihez kezdtem eddig nélküled?
Gyönyörű vagy! Mennyire boldog vagyok!
Két hónap múlva már alig bírtak elválni.
Eszter, légy a feleségem!
Mihály, a válás végére a hónapban kerül sor.
Akkor rögtön utánam hozzám is jössz. El ne veszítselek!
Nem vagyok minden jöttmenté. Van már, akit szeretek. Csak csendesen, ünnepség nélkül. Írassuk össze magunkat, s aztán vigyél abba a várba, ahol a szívem azonnal s örökre hozzád kötöttem.
Úgy lesz, ahogy szeretnéd.
Róbert és Gabi voltak a tanúk a házasságkötésen. Anyja és húga táviratban köszöntötték. Ezután Mihály felbérelt egy két szobás lakást Pesten, amit együtt szépen felújítottak. Mihály különleges gonddal rendezte be Ármin szobáját. Már ismerték egymást egy ideje, de Ármin, akinek a világ mindig az édesanyja és édesapja volt, nehezen fogadta Mihályt.
Eszter, kérlek, ne ijedj meg, de nézzünk egy vérképet Árminnál. Túl sápadt.
Ne aggódj, csak érzékeny. Nehéz volt neki a válást feldolgozni. Olvastam, hogy a válás a gyerekek számára még a gyászhoz is hasonló fájdalom.
Sajnos tudom, magam is ilyen gyerek voltam, de vizsgáljuk meg a vért, jó, Ármin?
Aznap, amikor Mihály hazaért, fejét lehorgasztva ült le. Eszter azonnal érezte: baj van.
Eszterkém, ne ijedj meg. Változás van Ármin vérében. Sajnos igazam volt. Holnap beviszem a kórházba.
Igazságtalan volt az élet. Mintha a boldogságuknak ilyen nagy árat kellene fizetni. Leukémia. Micsoda szó!
Elkezdődött egy másfajta élet. Eszter fizetés nélküli szabadságot vett ki. Nem tudta elképzelni, hogy a fiát egyedül hagyja átmenni ezen a rengeteg vizsgálaton, borzalmas injekciókon. Fogta a fia kezét, és csak azt ismételgette: Tarts ki, kisfiam! Te vagy a legnagyobb hősöm, a legjobb barátom! Sose voltunk egymás nélkül, ezután sem leszünk!
Mikor már teljesen kimerült, Mihály átvette Ármin mellett az éjszakákat. Nem mindig tudott aludni, inkább a plafont bámulta.
A volt férj közben telefonált, hogy írassák ki Esztert a félig kész házból.
Majd én foglalkozom a fiúval. Hozzám jöhet, ha kell.
Inkább meglátogatnád egyszer.
Nem érek most rá. Megint utazom.
Mihály megsimogatta Eszter vállát:
Ne törődj vele, drágám. Ketten mindenre képesek leszünk. Ne gyötörd magad a múlton!
Csak annyira bosszant, hogy minden pénzemet a házba öltem, most pedig ez a válás… De igazad van, most csak Ármin számít!
Pontosan. Minden gondolatod róla szóljon!
Mik az eredmények?
Mindent megteszünk. Sajnos, egyelőre nem jók.
Eszter csendben sírt. Nem akarta, hogy Ármin észrevegye, mennyire aggódik.
Misi bácsi, mi baj van a véremmel?
Tudod, a vérben vannak piros és fehér csónakok. Most ezek harcolnak.
És ki győz?
Most a fehérek, de segítened kell a pirosakat!
Anyu, vigyél el innen messze. Elegem van.
Eszter, én is ezt akartam javasolni. Menjünk el hármasban a várba. Itt a tavasz, jót fog tenni neki.
A tavasz virágzó bokrokat, fehérbe borult fákat hozott nekik. Hármasban barangolták be a közeli erdőt, örültek minden új hajtásnak, virágnak. Néha Ármin csak ült, szemlélődve meredt maga elé.
Mi baj, kisfiam, rosszul vagy?
Ne szólj, anya. Most tengericsatám van.
A kis nyugalom gyorsan eltelt. Ármin jobb színben tért vissza, kipihent és egyre több színt kapott az arca.
Anya, hol van apa?
Dolgozik, kisfiam!
Már megint? Mindegy.
Visszatérésük után újabb laboreredmények következtek. A vezető orvos jött:
Mihály doktor, hová vitték a fiát?
Csak ide a természetbe, miért kérdezi?
Minden rendben! Remisszió! Tiszta vérkép!
Mihály ujjongva rohant be az osztályra.
Ármin, mi történt veled? Minden rendben, fiam, gyógyulsz! Mit csináltál ott kint?
A tengeri csatákat mindig a piros csónakokkal játszottam, ahogy mondtad, Apa.
És ekkor, ott és akkor, Eszter végre úgy érezte, újra remény lehet az életben.
