Miért mérte rám az élet ilyen sorsot? Ahogy teltek az évek, Lívia egyre inkább ráébredt: ő nem akar és nem fog úgy élni, ahogy az anyja, Borbála. Borbála még fiatal nő volt, de éveinél jóval idősebbnek tűnt – ebben nagy szerepe volt örökké részeg férjének, Sándornak. Lívia tizenhét éves volt. Az iskola befejezése után nem ment tovább tanulni, félt otthagyni az anyját egyedül. Már rég elmenekült volna otthonról, ha nem sajnálta volna az anyját – apja haragjában bármire képes. Kapaszkodott anyjába: ha ő elmenekül, ki fog segíteni Borbálának, ki tesz jeget a zúzódásokra, ki nyújt egy pohár vizet? Aznap este az apa ismét részegen ért haza, lecsapta magát a konyhaasztalhoz. Borbála, szótlanul, eléje tette a levest. De aztán látta, ahogy Sándor a földre hajítja a tányért – épp hogy elkerülte Borbálát. – Elegem van a levesedből – bámult vad szemekkel a feleségére. Lívia felugrott, anyjával együtt szedte fel a tányér szilánkjait, az apa nehezen felállt, s miközben elhaladt mellettük, térdével megrúgta Borbálát. A lányához is odavetette: – Holnap hajnalban horgászni megyünk. Fogunk halat ennek a tyúknak, legalább főzzön hallevest! Lívia reménykedett, apja elfelejti a tervét – de reggel a férfi ébresztette fel: – Kelj fel, elkéssük a kapást! Hajnalban legjobb a halfogás. A lány gyorsan öltözött. De ekkor Borbála állta el az útját, egy vödör frissen fejt tejjel kezében. – Kimennél az udvarra, megnéznéd az eget? – kérdezte a férjét. – Mindjárt vihar lesz, ilyenkor nem lehet a folyóra menni! Letette a vödröt, Lívia elé állt. – Nem engedem. Még belefúl a lányod! De Sándor durván félrelökte, a vödör felborult, a tej elfolyt, ő pedig sötét vigyorral megragadta Líviát és kiszinte a házból. A lány már az égről is látta, sűrű sötét felhő közeledett. Mire a csónakba szálltak, a szél is feltámadt. Lívia rettegett, de apja hajtott, a folyó közepére, a másik part felé – ott mélyebb volt, ott jobb a kapás. A túlpart már közel volt, de a szél még erősebben fújt, az eső is esett. Líviát a félelem bénította meg, beleszorította ujjait a csónak peremébe. – Apám mindig azt mondta, hogy ilyen időben a legjobb a halfogás! – üvöltötte Sándor, miközben felállt a csónakban horgászbotjával. Egy erősebb széllökés hullámot borított a csónakra, Sándor kibillent, beleesett a vízbe. Lívia látta, ahogy az apját egymás után nyelik el a hullámok. Meg akarta menteni, evezőt nyújtani neki, de ő is beleesett a vízbe, a csónak felborult, valami erősen fejbe ütötte. Mikor Lívia magához tért, egy idegen szagú, nedves szobában feküdt. Egy szakállas férfi jött be hozzá – alig kapott levegőt, mozdulni sem volt ereje. – Felébredtél, hát jó – mondta a férfi, begyújtotta a kályhát. Lívia ismét elájult: újra álmodott Borbáláról, ráismert az anyjára. Később újra magánál volt, a férfi mellette ült, és kanállal valamilyen keserű főzetet itatott vele. – Idd meg, jobban leszel – mondta. Sok idő telt el, mire Lívia teljesen magához tért. Belenézett a tükörbe: haja fonatba volt rakva (ki is bomlott kicsit), nagy pizsamában volt – fázott. Kiment egy másik szobába. – Á, már felkeltél! Gyere, egyél! – mondta a férfi, és letett elé egy tányér levest. Lívia félszegen leült az asztalhoz. A férfi is enni kezdett. – Hogy kerültem ide? – Előbb egyél, utána beszélünk… Lívia engedelmeskedett. – Semmire nem emlékszel? – kérdezte a férfi. – Nem – rázta a fejét. – Látod, él itt valaki, gondoskodom róla, aztán nem is emlékszik semmire… Talán a betegségtől van. Majdnem belefulladtál a folyóba, én mentettelek ki. Lívia nem tudta, mit mondjon. – Legalább a nevedet tudod? – ismét csak rázta a fejét. – Na, így állunk… De hát te vagy a feleségem, Valentina. Valika. – Ez nem lehet – kiáltott fel Lívia, sokkolta, hogy semmire nem emlékezett. – De bizony hogy lehet – mosolygott a férfi visszataszítóan. – Gyere velem a szobába, emlékeztetlek – megragadta a karját. – Sokáig ápoltalak, két hónapig feküdtél betegen! Lívia próbált védekezni, de a férfi megütötte, lefogta az ágyon. – Nesztek, ti hálátlanok! – mondta dühösen. – Kikúráltalak, megmentettelek, most aztán megtanulod, ki a férjed… Lívia fájt, undorodott, már nem volt ereje ellenállni – csak sírt a párnába fordulva, mint egy rongybaba. Az udvaron működött a láncfűrész. Amikor sikerült, egy nagykabátot magára kapott, az ajtó felé osont, futott a folyó felé. Ott volt a motorcsónak – de meghallotta a férfit, aki utolérte, földhöz vágta. – Azt hitted, megszöksz? – hörögte. – Majd most megtanulod, hol a helyed! Bemegyek a házba, felfűtöm a fürdőt! Tudod egyáltalán, hogy hívnak? Klim vagyok, Klim. Lívia bódultan ment vissza a házba. Nem próbált többé szökni, tudta: ezzel csak rosszabb lesz minden. Klim mindennapi házi munkát követelt, a legkisebb ellenállásért megütötte. Lívia megtört, csak egy kiutat várt. – Istenem, mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? – gondolta állandóan. Múlnak a hónapok, Klim eljár horgászni, vadászni, a városba piacra. Amikor nincs otthon, Lívia poros könyveket olvas, néha kicsit szabadnak érzi magát. Egy napon, miközben Klim elaludt ebéd után, sikerült megszereznie a csónak kulcsát – már a folyón volt, amikor a férfi rálőtt, visszatérítette. Ezután megverte, megfenyegette, hogy bezárja a csűrbe, láncra is veri, ha kell. Eltelt egy hét. Lívia kezdte hinni, hogy ebbe beleőrülhet. Egy reggel hányni kezdett, rosszul lett. Klim gyanakvóan nézte: – Terhes vagy, mi? Nemsokára kiderült, tényleg babát várt. Klim ettől kezdve nem bántotta, inkább kímélte. Egy fagyos, novemberi napon Lívia kiment a folyópartra – hirtelen csónak érkezett, egy idegen férfi szállt ki belőle. – Lívia, te vagy az? – nézett nagy szemekkel. – Özönség, összetéveszt valakivel. Engem Valinak hívnak. – Ne bolondozz, gyerekkorod óta ismerlek, szomszédod voltam. Az anyád, Borbála, temette apádat, téged elveszettnek hittek, mindenki azt gondolta, a folyóban haltál meg. Anyád majdnem beleőrült! – hadarta a férfi. – Én vagyok a szomszéd, Károly bácsi. Emlékszel rám? Hogy kerültél ide? – Itt lakom a férjemmel – motyogta zavartan Lívia. – Azt hittem, itt sose lakik senki – Lívia hirtelen megragadta a kezét. – Károly bácsi, vigyen át a túlpartra, mindent elmesélek! Félek, Klim képes megölni! – Gyere, gyorsan ülj be! – indultak a csónakkal, de lövéseket hallottak – futniuk kellett a bokrok mögé. Károly bácsi a túloldalon elvitte Líviát az anyjához. Borbála sírva ölelte magához a lányát. – Hol találtad? – kérdezte a férfit. Károly mindent elmesélt. Lívia is egyre többre emlékezett – végül minden eszébe jutott: az apját, anyját, a balesetet, Klímot. Elmondta mindent, könyörgött anyjának, hogy meneküljenek. – Ha megtalál, minket is megöl! – sírta. Borbála szomszédasszonya, Károlyné Teri tanácsot adott: – Barátnőm falun lakik egyedül, menjetek oda. Vigyetek, amit tudtok, Károly elvisz! Anyja és Lívia elhagyták otthonukat. Klim később kereste őket, de csak lakatra zárt ajtót, és gyanakvó szomszédokat talált. Károly bácsi segített eladni Borbála régi házát, a pénzből lett egy kis falusi házuk. Lívia lassan felejteni kezdte a rémálmát Klimmal – csak a kisfia, Kristóf emlékeztette. De imádta őt, anyja szintén. A másik szomszéd, Gábor, már tervezgette, mikor kéri meg Lívia kezét. Miért osztotta rám az élet ezt a sorsot? – Egy magyar asszony küzdelmei, félelmei és új reményei az igazságtalanság és családi erőszak árnyékában

Miért éppen neki jutott ez a sors?

Ahogy teltek az évek, Lídia egyre inkább megértette, hogy egyáltalán nem akar és nem fog úgy élni, ahogy az anyja, Borbála. Borbála még fiatalasszony, de sokkal öregebbnek néz ki a koránál, ennek oka mindennapi részeg férje, Sándor.

Lídia tizenhét éves, érettségi után sehová sem ment tanulni, mert félt egyedül hagyni az anyját. Már rég elszökött volna otthonról, de sajnálja az anyját, hisz az apja dühében képes mindenre. Ha ő eltűnne, ki segítene anyjának borogatni a lila foltjaira jeget, ki vinne neki vizet?

Ma apja megint részegen botorkált haza, lehuppant a konyhaasztalhoz. Borbála szó nélkül letette elé a tányér levest, de máris láttuk, ahogy a tányér repül a földre, majdnem eltalálva őt.

Elegem van ebből a levesből mondta Sándor kábán az asszonyra nézve.

Lídia azonnal ugrott, segített anyjának összeszedni a törött tányért, miközben az apja nehezen felállva, elmenetben még térddel is meglökte Borbálát. A lányához durván odavetette:

Holnap kora hajnalban horgászni megyünk, viszünk halat ennek a lúzernek, legalább valami halászlevet főzzön.

Lídia remélte, hogy apja megfeledkezik a tervéről, de hajnalban arra ébredt, hogy az apja böködi.

Kelj fel, lemaradunk a kapásról, hajnalban jól harap!

Sietve öltözött, de ekkor megjelent Borbála az ajtóban egy vödör friss tejjel, épp megfejte a tehenet.

Láttad az eget? kérdezte férjét. Mindjárt jön a vihar, ilyen időben nem mész le a Dunára!

Borbála letette a vödröt, elé állt Lídiának.

Nem engedem, vízbe ölöd a lányodat!

De Sándor durván félrelökte az asszonyt, aki elesett és felborította a tejesvödröt, a férfi pedig vigyorogva kirángatta Lídiát a házból. Lídia látta az égre húzó sötét viharfelhőt, és amikor már csónakban ültek, feltámadt a szél. Félt, de az apja toltatta magát kifele a Dunára, a másik part felé, mert ott mélyebb a víz, ott jobban harap a hal.

A túlsó part már közel volt, amikor a szél viharossá vált, szakadni kezdett az eső. Lídia halálra rémült, görcsösen kapaszkodott a csónak oldalába.

Apám mindig azt mondta, ilyen időben jobban kap a hal! ordította Sándor, miközben a part már jól látszott.

Apja felállt a csónakban a bottal, de egy erős széllökés hullámot csapott rájuk, Sándor elvesztette egyensúlyát, és beleesett a Dunába. Lídia látta, hogy apja a hullámok közt vergődik, próbált neki evezőt nyújtani, de ő maga is a vízbe csúszott, a csónak felborult. Valami kemény a fejéhez csapódott, és semmi mást nem érzett.

Amikor Lídia magához tért, egyszerű kis szobában feküdt, dohos szag terjengett. Egy nagy szakállú férfi lépett be. Ő nehezen lélegzett, alig volt ereje mozdulni.

Na, végre felébredtél! mondta a szakállas, majd begyújtotta a sparheltet. Lídia újra elaludt, s álmában megjelent előtte egy fiatal nő, rájött, hogy az anyja az.

Mikor újra felébredt, megint ott volt a férfi, aki kanállal valami fanyar főzetet adott neki.

Igyad, jobb lesz, enni is kell mondta.

Sok idő telt el, mire Lídia teljesen magához tért. Lassan felkelt, remegtek a lábai, ablakhoz ment, odakint már ősz volt, zord, hűvös idő. Rajta egy túl nagy pizsama, a tükörhöz lépett, haja copfba fonva, kissé ziláltan. Tudta, hogy valami faházban van, megéhezett, ezért átment egy másik helyiségbe.

Na végre, gyere az asztalhoz, vegyél kenyeret! mondta a férfi, miközben valamit kevert a fazékban, a levegő tele volt főtt étel illatával.

Lídia zavartan ült az asztalhoz, fogalma sem volt, mi történik. A férfi eléje tálalta a levest, leült, enni kezdett.

Hogy kerültem ide? kérdezte.

Előbb egyél! mordult a férfi.

Lídia félt ellenkezni, megette a levest.

Semmire nem emlékszel? kérdezte a férfi.

Nem rázta a fejét.

Nincs is szív, az ember csak törődik veled, te meg nem emlékszel semmire! Lehet, valami bajod lett, ezért nincs emléked. Kis híján megfulladtál a Dunában, én húztalak ki.

Lídia nem tudott mit mondani.

A nevedet legalább tudod? megint csak megrázta a fejét.

Szép kis helyzet Pedig te vagy az én feleségem, Valéria, Valikám!

Ez nem lehet! kiáltotta Lídia megdöbbenve, de tudta, hogy semmire sem emlékszik.

Dehogyisnem! vigyorgott a szakállas. Gyere vissza a szobába, majd segítek emlékezni megragadta a karját. Két hónapig feküdtél betegen, vártam, mikor térsz észhez.

A férfi bevonszolta azt a szobába, ahol eddig feküdt, ő megpróbált szabadulni, de a férfi arcul ütötte és az ágyra lökte.

Hálátlan vagy! Felápoltalak, most majd megtanulod, ki a férjed

Lídia fájdalmat érzett, undorodott, már harcolni sem tudott. Később csak feküdt, mint egy rongybaba, könnyei peregtek. Odakint elektromos fűrészt lehetett hallani. Egy idő múlva kapkodva felkapott egy nagykabátot, kiosont a férfi háta mögött az udvarra, a folyónál egy motorcsónakot látott, de máris hallotta a mögötte ropogó gallyakat, a szakállas utána eredt, fellökte.

A nyakánál fogva rángatta fel.

Még hogy el akarsz szökni? Megsértődtél vagy mi? vicsorgott. Ne haragudj, de megijedtem, hogy elvesztetted az eszed. Azt hitted, elmenekülhetsz tőlem? Most befűtöm a fürdőt, átmelegszel. Tudod még a nevem? Károly vagyok, Karesz.

Lídia, mintha elvarázsolták volna, visszament a házba. Tényleg nem emlékezett semmire, beletörődött, nem szökött többször, nem ellenkezett, mert a hosszú betegség után gyenge maradt. De elhatározta, hogy egyszer alkalmat keres a szökésre.

Istenem, miért épp nekem jutott ez a sors? gondolta egyre.

Károly mindenféle házimunkát rábízott. Folyton tisztaságot várt el, vasalt ruhákat, finom ebédet, plusz takarítani a pajtában, ami a legundorítóbb volt: ha a férfi undorító vigyorral az ágyba lökte. Ha ellenkezett, megverte Lídia megértette, hogy ilyenkor jobb, ha nem szól.

Múlt az idő. Károly eljárt horgászni, vadászni, néha Pécsre ment a piacra húst és halat árulni. Amikor nem volt otthon, Lídia örült egy kis nyugalomnak; tévé nem volt, poros régi könyveket olvasott. De amikor Károly hazajött, ismét gyomorszorító félelem lett úrrá rajta.

Egy alkalommal, mikor gallyat szedni indult, meglátta a csónakot, amit egy lánccal és lakattal zártak. Tudta jól, hogy a kulcs a falon lóg a házban. Egyszer, mikor Károly ebéd után elaludt, felkapta a kulcsot, vastagon öltözött, kirohant. Sokáig ügyködött a lakattal, már beült a csónakba, ellökte magát, amikor egy puskagolyó fütyült el felette. Hátranézett, Károly állt ott fegyverrel; tudta, hogy jól lő.

Fordulj vissza, vagy célba lövök! kiabált. Még lőtt egyet, Lídia visszafordult.

Kászer segített neki kimászni. Azonnal ököllel ütötte, földre vitte, ütött-rúgott. Arra eszmélt, hogy ismét a saját ágyában fekszik.

Nem érted szép szóval. Legközelebb a pajtába zárlak, ott fogsz láncon lakni! fenyegette, majd elment.

Eltelt egy hét. Lídia úgy érezte, ettől a léttől lassan teljesen elveszti az eszét. Lassan erőre kapott, de egy nap hirtelen hányinger fogta el, kirohant az udvarra; Károly gyanakodva figyelte.

Csak nem vagy terhes? mondta gyanakodva.

Hamarosan mindketten rájöttek, hogy Lídia gyermeket vár. Ettől kezdve Károly jobban bánt vele, felmentette a nehéz munka alól, már csak fenyegette, nem bántotta. Egy nap, amikor a piacra ment Pécsre, szokás szerint motorcsónakon vitte át magát a túlsó partra, onnan busszal utazott.

A folyóparton hűvös volt, november vége, közeledett a tél. Egyszer csak Lídia motorzajt hallott, a parton csónak közeledett, de nem Károly volt, hanem egy idegen férfi pecabotokkal. Amikor megpillantotta Lídiát, elcsodálkozott.

Lidike, te vagy az? tágra nyílt szemekkel szólt oda neki.

Biztos összetéveszt valakivel. Az én nevem Valéria.

Ugyan már, ne mondj butaságot, kicsi korod óta ismerlek, mindig a szomszédom voltál! Anyád, Borbála már eltemette apádat, téged is halottnak hittünk, azt hittük, a Dunában vesztél. Anyád majdnem beleőrült. Nem emlékszel rám, János bácsi a szomszédod vagyok! Hogy kerültél ide?

A férjemmel élek itt mondta zavartan Lídia.

Azt hittem, ez a ház üres, sosem láttam itt embert Lídia megragadta János bácsi karját.

János bácsi, vigyen át a túlsó partra, elmondok mindent! Félek, Károly megöl

Gyorsan, ülj a csónakba! szólt, s amint kikötöttek, lövéseket hallottak, gyorsan behúzódtak a partoldal mögé.

Amikor Lídia belépett a házba, ahova János bácsi vitte, meglátta az asszonyt, akit álmában mindig látott.

Kezét csókolom szólt félénken.

Lányom! Borbála sírva ölelte magához. János, hol találtad, hol volt eddig?

Az anyja öröme mérhetetlen volt. János bácsi elmagyarázta, hol találta meg Lídiát, de azt is, hogy semmire sem emlékszik. Idővel azonban Lídia emlékei kezdték visszatérni: apja, anyja, minden. Végül minden eszébe jutott, még az is, hogyan tűnt el a Dunában az apja. Elmesélte, hogyan élt Károllyal, aki végül is megmentette.

Anyu, ha ő megtalál, végez mindkettőnkkel Embernek nem nevezném, inkább vadállat.

Judit néni, szomszédasszony is átjött, János bácsi felesége, együtt hallgatták meg Lídiát, és tanácsot adtak:

Barbi, igazad van, el kell mennetek vidékre! Menjetek a húgomhoz falura, egyedül él a házban, majd ott eldöntitek, hogyan tovább. Csomagoljatok, János elvisz titeket az autójával!

Az öreg Ladába ülve, Lídia és Borbála még egyszer visszanéztek a régi házukra, aztán elindultak. Károly végül megtalálta Lídia régi lakását, benézett az udvarra, de lakat volt a kapun.

Kit keres? lépett oda Judit.

Egy ismerőst, nem tudja, hová költözött?

Fogalmam sincs válaszolta a nő, de látta, hogy a szakállas férfi nem nagyon hiszi el, és mérgesen elment.

Hamarosan János bácsi segített eladni Borbála házát, hozta a forintokat, és falun vettek egy szerény házat. János és Judit nénje többször segítettek: kimeszelték a falakat, kitakarítottak.

Lídia közben mindent felidézett, a Károllyal átélt borzalmakat is el tudta már engedni. Egyetlen emlék maradt róla: a kisfia, Kristóf. Ám őt mindennél jobban szerette, s a nagymama is. A jövőben már a boldogság várta Lídiát: a szomszédos házban lakó Gergely egyre inkább a házassági ajánlat gondolatával foglalkozott…