„Olikám, kicsim, légyszi, hallgass rám” – mondta anya, letérdelve Olinka mellé. „Itt kell most pár hónapot eltöltenünk, de hamarosan vége lesz, és visszaköltözünk a városba.” Oli némán nézte anyukáját. – Oli, hallasz engem? Érted, amit mondok? – anya megrázta Olinkát. – Hallom, anyu… – Akkor miért hallgatsz? – Anyán idegesség látszott, ezt Olinka is észrevette. – Nem hallgattam, csak gondolkodtam, anyu. – Gondolkodott! Nézd csak, mennyi könyv van itt, Olikám… Ó, gyermekkoromban imádtam olvasni… – Anyucikám… sokáig kell itt maradnunk? – Nem tudom, szívem. Egyelőre itt lakunk. Oli mindent értett abból, ami a családjukkal történt. Anya hiába gondolta, hogy még kicsi, és nem fogja fel. – Olikám, Katica néni majd benéz hozzád, én pedig egész nap dolgozom, reggel elmegyek, este megjövök. Hétvégén pedig együtt leszünk, elmegyünk a patakpartra fürödni… Anya az arcát a kezébe temette. – Bocsáss meg, bocsáss meg nekem… – Anyu, ne sírj kérlek! Tudom, hogy apa elhagyott minket. Tudom, hogy most így kell boldogulnunk, és hogy helyesnek láttad, hogy ideköltözzünk a nagymama házába, a lakást pedig kiadjuk idegeneknek. – Mindent tudok, anyu… Jó leszek, ígérem, várlak minden este, olvasok, Katica néni is figyelni fog rám. – Megbirkózunk vele, anyu… Ősszel úgyis iskolába megyek. De… van itt iskola? – Nincs, édesem. Valaha volt, de most már nem működik. De ígérem, ősszel visszamegyünk a lakásunkba, addig találok rendes munkát. A lakást augusztusig adjuk ki, pont elég lesz mindenre, utána felújítjuk és minden jó lesz. – Tudom, anyu. Aznap este sokáig ültek kint a kis ház verandáján, és anya mesélt a gyerekkoráról, a drága nagyiról. – Anyu, neked volt… anyukád? – Volt, – sóhajtott anya – most is él, csak… neki már nem kellettem. – Hogyhogy? Hogy nem kellettél? – Hát, így. Korán születtem neki, apa elhagyott minket, új családot alapított máshol. Anyám próbálkozott, de végül idehozott anyuhoz, vagyis nagyihoz. És elment a városba szerencsét próbálni… – És… talált ott szerencsét? – Igen, boldog lett, lányom, de rám már nem emlékezett… Férjhez ment, két gyereke lett, engem csak néha-néha köszöntött fel. – Most látom csak, egyszer eljött, mert az egyik gyereke beteg lett, és jó volt a természet, a levegő itt. – Nekik sem mesélt rólam, nem tudták, hogy a testvérük vagyok. – Nagyi szólt neki, hogy a ballagásom közeleg, kérte, hogy vegyen nekem ruhát… Erre ő kiabált nagymamával, hogy önző, mert valakije beteg, ő meg ruhára gondol. – Zsófi – morgott a nagyi – Szonja is a lányod, hogy mondhatsz ilyet? – Egészséges csikó – vágta oda anyám fagyosan – majd magának vesz ruhát. A nagyi akkor nagyon dühös lett és kihajította a házból… – Anyu, te sose szólítod őt anyának, csak nevén mondod… – Tudom, bocsáss meg, kicsim. Nem tudom anyának hívni, nekem a nagymamám volt az igazi anyukám. – Azért is vagy Szonja, ugye? Nagyi után? – Biztosan, rá gondoltak… – Szeretted őt, anyu? – Kit? – Nagyit, Szonját. – Nagyon-nagyon-nagyon! Amikor elment, mintha elsötétült volna a világ… Zsófit – anyámat – is szerettem, vártam, hogy eljön értem minden szülinapomon, ünnepen. – Amikor beteg voltam, tanévkezdéskor, amikor nagymama meghalt… mind vártam rá. – Ő nem tudott eljönni, mert az anyósa jubilált… Később jött, sírt kicsit… Elvitt, hiszen kiskorú voltam. – Azt gondoltam, magához vesz, de csak kollégiumba tett. – Az első újévet nélküle, nem a nagyinál töltöttem. Reméltem, anyám magához vesz: – Bocs, Szonja, nálunk most sokan lesznek, a rokonok jönnek, nem férsz be. – Akkor hazamentem volna a saját házamba. – Add oda a nagyi házának kulcsát! – kértem. – Minek? – nézett rám. – Az az én otthonom, ha már az örökségemet elvennéd, hát tévedsz. – Az az én házam is – dühöngött, de én elmentem, átugrottam a kerítést, vettem két új zárat. Feri bácsi szomszéd levette a régieket, újakat rakott fel. – Zsófi persze követelni akarta a házat, de a szomszédok mind mellém álltak, nagyi emlékére. – Egyedül akartam lenni szilveszterkor, de barátnőim átjöttek, jól elvoltunk… – Aztán betöltöttem a 18-at. – Azóta sem találkozol vele? – Nem… Minek? Neki nincs miről beszélgetnünk, nekem sincs. – Anyu… te sose… – Úgy bánjak veled, mint ő velem? Soha, hallod? Soha! …Oli már egészen felnőttnek érzi magát, és semmitől sem fél. Anya munkába ment, Katica néni kétszer is átjött. Oli evett, elpakolt, elmosogatott, megetette Galinka babát, és olvasott. Már nemrég tanult meg olvasni, nagyon élvezte mesélni babájának és Misi mackónak. Oli napjai egyformán teltek. Először sírt, magától peregtek a könnyei, de nem akarta sírni, visszatartotta, de csak hullottak. Nem magától sírt – azok a szemtelen könnyek voltak. Aztán jött anya, és minden elmúlt. De egyszer anya nem jött. Nem jött, nem jött… már besötétedett, Oli felkapcsolta a lámpát, behúzta a függönyt. – Ne féljetek, Gali, Misi, Mari, Nini és a bohóc Andriska, ne féljetek – nyugtatta a játékokat. Lehet, ki kéne menni az állomásra anyu elé. De nem jól emlékezett az útra, még elvétik egymást… Oli űzte a rossz gondolatokat. Nem, az ő anyukája sosem hagyná el! Neki nincs nagyi Szonja, hát kihez is menne? Oli elképzelte, hogy anya újra férjhez megy, lesznek más gyerekei, és Olinkát elfelejti. Ő meg egyedül marad a házikóban… Sajnálatában hangosan sírt. Fulldokolt, fájt a torka, csípte a szemét. Aztán elaludt a kis székén az ablaknál. Valami zajt hallott az előszobában – hátha… hátha egér, vagy az anyai nagymamája, Zsófia néni, akit sosem látott, jött el, hogy elűzze őket a házból? Olinka félénken nyüszített. Egyszer csak nyílt az ajtó, felgyulladt a fény. – Anyu! – kiáltott fel Oli, a szék felborult – anyu, drága anyukám! – Kicsikém, Olikám, édes lányom… Bocsáss meg, bocsáss meg… Lekéstem az utolsó vonatot, a szomszéd vasútállomásig értem, onnan gyalog jöttem. – Anyu, féltél? – Nagyon, Olikám, nagyon féltem miattad! Sírva kértelek, hogy ne sírj, én meg majd szétcsattantam az aggodalomtól… Az összes farkast elriasztottam – nevetett-sírt anya. – Féltem, hogy azt hiszed, elhagytalak. S akkor… akkor Oli hazudott először életében anyának. – Anyu, én nem is gondoltam ilyesmit. Tudom, te engem soha nem hagysz el, soha nem árulsz el. Oli tehát valótlant mondott. Mert valóban eszébe jutott, de nem akarta, hogy anya még szomorúbb legyen. Anya és Oli augusztus végéig maradtak a házban, aztán Oli iskolás lett, anya jó munkát talált. Apa be akarja perelni anyát, hogy hétvégén Olinka vele lehessen. De anya csak nevet. – Nem tiltom el tőle, de ő maga sosem érdeklődött igazán… Most Olikám hétvégente találkozik apával. Először örült, de aztán… – Anyu, szerintem az én apám pont olyan, mint neked Zsófia néni. Nem kellek neki igazán, csak muszájból látogat. Bevisz a játszósarokba és csak a telefonján beszélget. – Én meg ülök, nézem a kicsiket, anyu… nem szeretnék többé apához menni, mondjuk el neki. Apa el kezdett veszekedni, azt mondta, anya feldühíti Olinkát ellene. – Én vagyok az apja – ordította, – és te eltiltod tőlem. – Apa… már nem vagyok kicsi, miért viszel még mindig a játszósarokba? A chips sem szeretem… felnőttem. – Amikor elmentél anyutól, és egész nap egyedül maradtam… és amikor anya lekéste a vonatot, gyalog jött az erdőn át… és utána farkasok szaladtak utána, én meg otthon vártam egyedül… Oli másodszor füllentett – most apának, a farkasokról. Apa végighallgatta, majd távozott. Aztán visszajött egy hónap múlva… Bocsánatot kért, mondta, mindent megértett, elmentek moziba. Együtt, Olikával… Azóta Olikám örömmel fut apához. – Szonja… tényleg menekültél egyszer a farkasok elől az erdőben? – kérdezte apa később anyutól. – Igen – felelte csendesen anya. Aztán anya és apa beszélgettek… és apának ment a vonata. Anyu mondta: neki elment a vonata. – Anyu – szólt Oli – de ha apának elment a vonata, hogy jut haza? Maradjon nálunk? Apa nézett anyára, de ő hajthatatlan maradt. – Gyalog is hazatalál… nincsenek már farkasok – mondta anya, és kikísérte apát az ajtón. – Anyu… ő vissza akart jönni, igaz? – kérdezte éjjel Olinka, anyja mellett fekve. – Igen… – Megbocsátasz neki? Anya hallgatott. – Anyu, ez a te dolgod… de én mindkettőtöket szeretlek… – Tudom, kicsim. – De téged jobban. Te vagy a legbátrabb anyuka a világon, kirohantál hozzám éjszaka, még a farkasoktól sem féltél. …Évek teltek… Olikám férjhez megy. – Anyucikám… valamit el kell mondanom. – Igen, hallgatlak. – Anyu… akkor azt hittem, elhagysz engem, ahogy Zsófia tett veled… – Édes lányom… Hogy tudnám én ezt megtenni… – Nem tudtam én akkor még, anyu… bocsáss meg nekem! – Inkább te bocsáss meg nekem, hogy ezt végig kellett élned… Ölelkezve álltak, anya-lánya… mindörökre együtt. Anya mindig mellette marad

Lénácska, kicsim, kérlek anya letérdelt Lénához itt kell most egy ideig laknunk, de hidd el, nem sokáig, hamarosan vége lesz, és visszamegyünk a városba.

Léna némán nézte anyját.

Léna, hallod, amit mondok? Érted? anya kissé megrázta a lány vállát.

Hallom, anya

Akkor miért hallgatsz? Anyja láthatóan ideges volt, Léna ezt jól látta.

Nem hallgattam, csak gondolkodtam.

Gondolkodtál Nézd meg mennyi könyv van itt, mennyi érdekes olvasnivaló Gyerekként annyira szerettem olvasni.

Anyu meddig fogunk itt élni?

Nem tudom, csillagom, most muszáj, de csak egy darabig.

Léna jól tudta, mi történt, értette az egész helyzetet, ami a családjukat érte. Anya feleslegesen hitte, hogy Léna még kicsi, és semmit sem ért.

Léna, nénikéd, Katalin néni figyel majd rád, én előre főzök nektek, reggel megyek dolgozni, este jövök vissza. Hétvégén együtt leszünk, talán lemegyünk a Tisza-partra is fürödni

Anya arcát a tenyerébe temette.

Bocsáss meg, bocsáss meg nekem

Ne sírj, anya, nincs miért. Én tudom, hogy apa elhagyott minket, tudom, hogy együtt kell kibírnunk szerinted ez a kis nagymamai ház most a legjobb menedék, a lakást pedig kiadtad idegeneknek.

Mindent tudok, anya Ígérem, jó leszek, rád hallgatok majd, megvárlak minden este, és addig olvasgatok, meg Katalin néni is vigyáz rám.

Megoldjuk, anya Ősszel úgyis megyek iskolába. Anya van itt iskola?

Itt régen volt, kicsim, most már nincs. De ősszel, ígérem, visszaköltözünk a lakásunkba. Ez csak ideiglenes, amíg nem találok normális állást.

Augusztusig adtam ki a lakást, addig pont elég lesz, utána kicsit rendbe szedjük és minden jó lesz, hidd el, minden rendbejön, kislányom

Tudom, anya

Ezen az estén még sokáig ültünk együtt a kis ház verandáján, anya mesélt a gyerekkoráról, hogy milyen kedves volt a nagymamája.

Anyu, neked is volt anyukád?

Volt sóhajtott anya , most is él, csak neki nem kellettem.

Hogy lehet az, hogy nem kellettél neki?

Ez hosszú Kicsi voltam, apáddal sem maradtak együtt, elköltözött máshova, új családot alapított. Anyám próbált egy ideig egyedül boldogulni, aztán elvitt nagymamához, Sára nagymamához vidékre, ő meg visszament a városba szerencsét próbálni

És talált boldogságot?

Talált boldogságot, csak engem közben elfelejtett Új férje lett, két gyereket szült, engem csak néha felköszöntött telefonom, ünnepeken.

Arra emlékszem, hogy egyszer jött látogatóba, beteg volt valamelyik gyereke, kicsit vidéken akarta erősíteni. Nekik sosem mesélt rólam, nem is tudták, hogy a testvérük vagyok.

Nagymama mondta neki, hogy érettségim közeleg, vegyen nekem szép ruhát Ő meg kiabált a nagyival, mondta, hogy a gyereke beteg, ne ruházzon rám pénzt, oldjam meg magamnak.

Nagyiban elszakadt valami, el is küldte anyámat

Anyu, te soha nem nevezted őt anyának, csak úgy, hogy ő

Tudom, bocsáss meg Nekem anyám mindig Sára nagymama volt.

Róla kaptad a nevedet is, ugye, anyu? Sára.

Lehet, lehet Róla

Szeretted őt, anyu?

Nagyon, nagyon! Amikor elment, olyan volt, mintha kihunyt volna a fény Zoyt bocsánat, anyámat is szerettem, és vártam, hogy egyszer eljön majd hozzám. Születésnapokon, ünnepeken mindennap számítottam rá.

Betegség idején, szeptember elsején, mikor nagymama meghalt mindig vártam.

Nem tudott eljönni, mert a férje anyjának aktuális volt a születésnapja Később jött, sírt kicsit, összepakoltatott, hiszen még kiskorú voltam.

Azt hittem, magához vesz, de nem, inkább kollégiumba íratott.

Az első szilvesztert már nélküle és nagymamával sem tölthettem. Naivan bíztam, majd magához vesz mégis De ő csak annyit mondott: Ne haragudj, Sára, tele lesz a ház vendégekkel, rokonok is jönnek, nem férsz be.

Akkor elhatároztam: hazamegyek. Ha más nem is, a nagymama háza az enyém, ott otthon vagyok.

Kértem a kulcsot, de csak nézett rám.

Na, adja ide a kulcsot Sára néni házához.

Minek? járatta a szemét.

Az az én házam is, és ha úgy gondolod, rendelkezel vele, hát tévedsz.

Az enyém is, háborgott , épp most mennénk ki oda szilveszterezni.

Megmondtam, ha csak megpróbálnak is átmenni, elrontom a bulit. De kulcsot nem adott. Nem számít, kiszálltam a buszból, átmásztam a kerítésen, a városból vettem két új zárat, szóltam Pista bácsinak a szomszédból, leszereltük a régi zárakat, újakat raktunk fel.

Hogy Zoya igényt tart a házra, minden szomszéd megnyugtatott: nem engednek bántani, a nagymama emlékére.

Az első magányos szilveszterre készültem, amikor végül barátnőim átjöttek, jókat nevettünk

Aztán betöltöttem a tizennyolcat.

Nem találkozol vele?

Nem, minek? Se nekem, se neki nincs mondanivalónk egymásnak.

Anyu ugye

Mit? Hogy én majd veled is így csinálok? Soha életemben, hallod? Soha

Léna már egészen nagy volt, kevéssé félt bármitől. Anya ment dolgozni, Katalin néni kétszer is átnézett hozzá.

Megreggelizett, elmosogatott, megetette a babáját, Katát, aztán leült könyvet olvasni.

Olvasni nemrég tanult meg, most nagyon élvezte, mesélt is a babának meg a mackójának, Misinek.

A napok egyhangúan teltek. Eleinte sírt, nem is direkt, csak a könnyei maguktól potyogtak, erőltette vissza, de hiába Ez nem szenvedés, csak a könnyekhez nem lehet parancsolni.

Amikor anya megérkezett, minden jóra fordult.

Viszont egyszer később anya nem jött haza. Nem jött délután, nem jött este A sötétben Léna felkapcsolta a lámpát és behúzta a sötétítőket.

Ne féljetek, Kata, Misi, Marci és a bohóc, Pityu, ne féljetek megnyugtatta játékait.

Talán kimehetnék a megállóhoz, gondolta Léna, de nem ismeri elég jól az utat hátha éppen akkor nem találkoznának.

Elhessegette a rossz gondolatokat, az ő anyukája sosem hagyná őt magára Kit szeretne akkor Léna, hiszen Sára nagymamája sincs már?

Látta maga előtt a képet, hogy anya újra megházasodik, születnek más gyerekei, Lénát pedig elfelejti. Ő marad itt, ebben a kis házban, teljesen egyedül

Sajnálatból keservesen sírni kezdett, elborította a zokogás, a szeme csípett, a torkát kaparta a széken az ablaknál kicsit el is aludt.

Szokatlan zajt hallott az előszobából hátha egerek? Vagy talán az a nagymama jött, Zoya, akit sosem látott, és most jött visszakövetelni a házat? Lénát kidobja az utcára. Félve nyöszörgött egyet.

Hirtelen kinyílt az ajtó, felvillant a fény.

Anyu! Léna felpattant, ledőlt a szék is anyukám, anyukám!

Kicsikém, Lénácska, drágám bocsáss meg, elkéstem, lekéstem az utolsó vonatot, csak a következő állomásig jutottam, onnan gyalog jöttem át.

Féltél, anyu?

Nagyon, Léna, inkább aggódtam érted! Sírtam, magamhoz beszéltem, hogy ne sírj, sírtam, elijesztettem minden vadállatot mosolygott is, sírt is anya.

Attól rettegtem, hogy azt hiszed, elhagytalak.

Léna ekkor először az életében az anyjának hazudott.

Nem gondoltam ilyet, anya, hiszen tudom, hogy soha nem hagynál el.

Hazudott, mert nem akarta, hogy anyja még jobban szomorkodjon.

A nyár végéig maradtak a házban, aztán Léna iskolába ment, anya talált jó munkát.

Apa beperelte anyát, hogy hétvégente magához vehesse Lénát. Anya nevetett:

Én nem tiltom, egyszer sem érdeklődött igazán

Hétvégente most jár apához. Eleinte örömmel ment, aztán

Anya, szerintem az én apám ugyanolyan, mint a te Zoyád, nem kellek neki igazán, csak mintha szükségből jönne velem. Bevisz a plázába a gyerekjátszóba, ő meg csak telefonálgat, idegeskedik.

Én meg ülök a padon, nézem másokat, anya Nem akarok menni hozzá. Mondd meg neki.

Apa perelte anyát, vádolta, hogy ellenem neveli.

Apja vagyok! kiáltozott, te meg ellenem hangolod!

Apa már nem vagyok kisgyerek, miért viszel ilyen buta játszószobába? Nem szeretem a chipset már kinőttem.

Amikor elmentél anyával, egyedül maradtam egész nap Anya, akkor, amikor lekésted a vonatot, hazaszaladtál az erdőn keresztül és farkasok is voltak… én meg otthon vártalak!

Másodszor mondott Léna hazugságot, most apjának. A farkasokról. Apa meghallgatta, és elment.

Aztán egy hónap múlva visszajött Bocsánatot kért, mondta, hogy megértette, most együtt mentek moziba, Lénával

Innentől már Léna örömmel ment apához

Sára, tényleg akkor farkasok elől futottál? kérdezte apa mosolyogva az anyától.

Igen felelte anya szemet se rebbentve.

Aztán anya és apa sokáig beszélgettek, s apának elment a vonata. Anya mondta: lekéste.

Anya kérdeztem akkor , ha elment a vonatja, hogy jut majd haza? Hadd maradjon inkább nálunk!

Apa nézett anyára, de anya határozott volt.

Gyalog mehet itt nincsenek farkasok mondta anya, és kikísérte apát.

Anyu Ő vissza akart jönni, igaz? Este kérdeztem anyámat, mikor már együtt feküdtünk.

Igen.

Megbocsátasz neki?

Anyu hallgatott.

Anya, az a te dolgod de én mindkettőtöket szeretlek

Tudom, Léna, kislányom.

De téged jobban, mert te vagy a legbátrabb anyuka a világon, még a farkasoktól sem féltél, mikor hozzám futottál.

Évek teltek el. Léna most már férjhez megy.

Anyu el kell valamit mondanom.

Hallgatlak.

Anya én akkor, azon az estén tényleg azt hittem, hogy elhagytál mint Zoya téged.

Drága kislányom én sosem tennék ilyet

Akkor még nem tudtam ezt, bocsáss meg érte, anyu

Inkább te bocsáss meg, hogy ezt át kellett élned

Összeborultunk, anya és lánya mindig egymás mellett maradunk. Anya mindig velem van.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

1 × one =

„Olikám, kicsim, légyszi, hallgass rám” – mondta anya, letérdelve Olinka mellé. „Itt kell most pár hónapot eltöltenünk, de hamarosan vége lesz, és visszaköltözünk a városba.” Oli némán nézte anyukáját. – Oli, hallasz engem? Érted, amit mondok? – anya megrázta Olinkát. – Hallom, anyu… – Akkor miért hallgatsz? – Anyán idegesség látszott, ezt Olinka is észrevette. – Nem hallgattam, csak gondolkodtam, anyu. – Gondolkodott! Nézd csak, mennyi könyv van itt, Olikám… Ó, gyermekkoromban imádtam olvasni… – Anyucikám… sokáig kell itt maradnunk? – Nem tudom, szívem. Egyelőre itt lakunk. Oli mindent értett abból, ami a családjukkal történt. Anya hiába gondolta, hogy még kicsi, és nem fogja fel. – Olikám, Katica néni majd benéz hozzád, én pedig egész nap dolgozom, reggel elmegyek, este megjövök. Hétvégén pedig együtt leszünk, elmegyünk a patakpartra fürödni… Anya az arcát a kezébe temette. – Bocsáss meg, bocsáss meg nekem… – Anyu, ne sírj kérlek! Tudom, hogy apa elhagyott minket. Tudom, hogy most így kell boldogulnunk, és hogy helyesnek láttad, hogy ideköltözzünk a nagymama házába, a lakást pedig kiadjuk idegeneknek. – Mindent tudok, anyu… Jó leszek, ígérem, várlak minden este, olvasok, Katica néni is figyelni fog rám. – Megbirkózunk vele, anyu… Ősszel úgyis iskolába megyek. De… van itt iskola? – Nincs, édesem. Valaha volt, de most már nem működik. De ígérem, ősszel visszamegyünk a lakásunkba, addig találok rendes munkát. A lakást augusztusig adjuk ki, pont elég lesz mindenre, utána felújítjuk és minden jó lesz. – Tudom, anyu. Aznap este sokáig ültek kint a kis ház verandáján, és anya mesélt a gyerekkoráról, a drága nagyiról. – Anyu, neked volt… anyukád? – Volt, – sóhajtott anya – most is él, csak… neki már nem kellettem. – Hogyhogy? Hogy nem kellettél? – Hát, így. Korán születtem neki, apa elhagyott minket, új családot alapított máshol. Anyám próbálkozott, de végül idehozott anyuhoz, vagyis nagyihoz. És elment a városba szerencsét próbálni… – És… talált ott szerencsét? – Igen, boldog lett, lányom, de rám már nem emlékezett… Férjhez ment, két gyereke lett, engem csak néha-néha köszöntött fel. – Most látom csak, egyszer eljött, mert az egyik gyereke beteg lett, és jó volt a természet, a levegő itt. – Nekik sem mesélt rólam, nem tudták, hogy a testvérük vagyok. – Nagyi szólt neki, hogy a ballagásom közeleg, kérte, hogy vegyen nekem ruhát… Erre ő kiabált nagymamával, hogy önző, mert valakije beteg, ő meg ruhára gondol. – Zsófi – morgott a nagyi – Szonja is a lányod, hogy mondhatsz ilyet? – Egészséges csikó – vágta oda anyám fagyosan – majd magának vesz ruhát. A nagyi akkor nagyon dühös lett és kihajította a házból… – Anyu, te sose szólítod őt anyának, csak nevén mondod… – Tudom, bocsáss meg, kicsim. Nem tudom anyának hívni, nekem a nagymamám volt az igazi anyukám. – Azért is vagy Szonja, ugye? Nagyi után? – Biztosan, rá gondoltak… – Szeretted őt, anyu? – Kit? – Nagyit, Szonját. – Nagyon-nagyon-nagyon! Amikor elment, mintha elsötétült volna a világ… Zsófit – anyámat – is szerettem, vártam, hogy eljön értem minden szülinapomon, ünnepen. – Amikor beteg voltam, tanévkezdéskor, amikor nagymama meghalt… mind vártam rá. – Ő nem tudott eljönni, mert az anyósa jubilált… Később jött, sírt kicsit… Elvitt, hiszen kiskorú voltam. – Azt gondoltam, magához vesz, de csak kollégiumba tett. – Az első újévet nélküle, nem a nagyinál töltöttem. Reméltem, anyám magához vesz: – Bocs, Szonja, nálunk most sokan lesznek, a rokonok jönnek, nem férsz be. – Akkor hazamentem volna a saját házamba. – Add oda a nagyi házának kulcsát! – kértem. – Minek? – nézett rám. – Az az én otthonom, ha már az örökségemet elvennéd, hát tévedsz. – Az az én házam is – dühöngött, de én elmentem, átugrottam a kerítést, vettem két új zárat. Feri bácsi szomszéd levette a régieket, újakat rakott fel. – Zsófi persze követelni akarta a házat, de a szomszédok mind mellém álltak, nagyi emlékére. – Egyedül akartam lenni szilveszterkor, de barátnőim átjöttek, jól elvoltunk… – Aztán betöltöttem a 18-at. – Azóta sem találkozol vele? – Nem… Minek? Neki nincs miről beszélgetnünk, nekem sincs. – Anyu… te sose… – Úgy bánjak veled, mint ő velem? Soha, hallod? Soha! …Oli már egészen felnőttnek érzi magát, és semmitől sem fél. Anya munkába ment, Katica néni kétszer is átjött. Oli evett, elpakolt, elmosogatott, megetette Galinka babát, és olvasott. Már nemrég tanult meg olvasni, nagyon élvezte mesélni babájának és Misi mackónak. Oli napjai egyformán teltek. Először sírt, magától peregtek a könnyei, de nem akarta sírni, visszatartotta, de csak hullottak. Nem magától sírt – azok a szemtelen könnyek voltak. Aztán jött anya, és minden elmúlt. De egyszer anya nem jött. Nem jött, nem jött… már besötétedett, Oli felkapcsolta a lámpát, behúzta a függönyt. – Ne féljetek, Gali, Misi, Mari, Nini és a bohóc Andriska, ne féljetek – nyugtatta a játékokat. Lehet, ki kéne menni az állomásra anyu elé. De nem jól emlékezett az útra, még elvétik egymást… Oli űzte a rossz gondolatokat. Nem, az ő anyukája sosem hagyná el! Neki nincs nagyi Szonja, hát kihez is menne? Oli elképzelte, hogy anya újra férjhez megy, lesznek más gyerekei, és Olinkát elfelejti. Ő meg egyedül marad a házikóban… Sajnálatában hangosan sírt. Fulldokolt, fájt a torka, csípte a szemét. Aztán elaludt a kis székén az ablaknál. Valami zajt hallott az előszobában – hátha… hátha egér, vagy az anyai nagymamája, Zsófia néni, akit sosem látott, jött el, hogy elűzze őket a házból? Olinka félénken nyüszített. Egyszer csak nyílt az ajtó, felgyulladt a fény. – Anyu! – kiáltott fel Oli, a szék felborult – anyu, drága anyukám! – Kicsikém, Olikám, édes lányom… Bocsáss meg, bocsáss meg… Lekéstem az utolsó vonatot, a szomszéd vasútállomásig értem, onnan gyalog jöttem. – Anyu, féltél? – Nagyon, Olikám, nagyon féltem miattad! Sírva kértelek, hogy ne sírj, én meg majd szétcsattantam az aggodalomtól… Az összes farkast elriasztottam – nevetett-sírt anya. – Féltem, hogy azt hiszed, elhagytalak. S akkor… akkor Oli hazudott először életében anyának. – Anyu, én nem is gondoltam ilyesmit. Tudom, te engem soha nem hagysz el, soha nem árulsz el. Oli tehát valótlant mondott. Mert valóban eszébe jutott, de nem akarta, hogy anya még szomorúbb legyen. Anya és Oli augusztus végéig maradtak a házban, aztán Oli iskolás lett, anya jó munkát talált. Apa be akarja perelni anyát, hogy hétvégén Olinka vele lehessen. De anya csak nevet. – Nem tiltom el tőle, de ő maga sosem érdeklődött igazán… Most Olikám hétvégente találkozik apával. Először örült, de aztán… – Anyu, szerintem az én apám pont olyan, mint neked Zsófia néni. Nem kellek neki igazán, csak muszájból látogat. Bevisz a játszósarokba és csak a telefonján beszélget. – Én meg ülök, nézem a kicsiket, anyu… nem szeretnék többé apához menni, mondjuk el neki. Apa el kezdett veszekedni, azt mondta, anya feldühíti Olinkát ellene. – Én vagyok az apja – ordította, – és te eltiltod tőlem. – Apa… már nem vagyok kicsi, miért viszel még mindig a játszósarokba? A chips sem szeretem… felnőttem. – Amikor elmentél anyutól, és egész nap egyedül maradtam… és amikor anya lekéste a vonatot, gyalog jött az erdőn át… és utána farkasok szaladtak utána, én meg otthon vártam egyedül… Oli másodszor füllentett – most apának, a farkasokról. Apa végighallgatta, majd távozott. Aztán visszajött egy hónap múlva… Bocsánatot kért, mondta, mindent megértett, elmentek moziba. Együtt, Olikával… Azóta Olikám örömmel fut apához. – Szonja… tényleg menekültél egyszer a farkasok elől az erdőben? – kérdezte apa később anyutól. – Igen – felelte csendesen anya. Aztán anya és apa beszélgettek… és apának ment a vonata. Anyu mondta: neki elment a vonata. – Anyu – szólt Oli – de ha apának elment a vonata, hogy jut haza? Maradjon nálunk? Apa nézett anyára, de ő hajthatatlan maradt. – Gyalog is hazatalál… nincsenek már farkasok – mondta anya, és kikísérte apát az ajtón. – Anyu… ő vissza akart jönni, igaz? – kérdezte éjjel Olinka, anyja mellett fekve. – Igen… – Megbocsátasz neki? Anya hallgatott. – Anyu, ez a te dolgod… de én mindkettőtöket szeretlek… – Tudom, kicsim. – De téged jobban. Te vagy a legbátrabb anyuka a világon, kirohantál hozzám éjszaka, még a farkasoktól sem féltél. …Évek teltek… Olikám férjhez megy. – Anyucikám… valamit el kell mondanom. – Igen, hallgatlak. – Anyu… akkor azt hittem, elhagysz engem, ahogy Zsófia tett veled… – Édes lányom… Hogy tudnám én ezt megtenni… – Nem tudtam én akkor még, anyu… bocsáss meg nekem! – Inkább te bocsáss meg nekem, hogy ezt végig kellett élned… Ölelkezve álltak, anya-lánya… mindörökre együtt. Anya mindig mellette marad
Moja kćer preminula je prije četiri godine, ali njezino tijelo još uvijek živi u susjednoj sobi