Abbahagytam, hogy főzzek és takarítsak a felnőtt fiaimra – az eredmény még engem is meglepett

Abbahagytam a főzést és a takarítást a felnőtt fiaimnak az eredmény meglepett

Anya, miért nincs kivasalva a kék ingem? Mondtam, hogy holnap állásinterjúm lesz szólt ki a 25 éves Gábor, a nagyobbik fiam, a szobája mélyéről az eddig megszokott szemrehányó hangján. Meg aztán, elfogyott a mosópor? A fürdőben már egy hegy zokni vár mosásra.

Mária lelassult az előszobában, miközben nehéz szatyrokat szorongatott a kezében. A táska szíja vágott a vállába, a lába zsibbadt a tízórás bolti műszak után, fejében pedig szinte csak egy gondolat visszhangzott: Meddig lehet ezt bírni? Fáradtan letette a szatyrokat, sóhajtott egyet, és a tükörbe nézett: egy csüggedt, reménytelen tekintetű nő nézett vissza rá.

A konyhában közben a kisebbik, 22 éves András csörömpölt.

Anya, van kenyér? Mert a kolbászt befaltuk Gáborral, de csak úgy, kenyér nélkül kiáltotta ki, anélkül hogy benézett volna a folyosóra. Ja, és a leves megromlott, kiöntöttem, de a fazekat nem mostam el, nagyon odaragadt. Főznél újat? Inkább gulyást, a káposztalevesed már uncsi.

Mária levette a cipőjét, gondosan a cipőpolcra tette. Belül valami eltört benne: egy hajszálvékony türelem-szál, ami eddig összetartotta a mindennapjaikat, most elszakadt, hangos reccsenéssel. Bement a konyhába. András az asztalnál ült, telefont nyomkodott, előtte morzsák, teafoltok és csokipapírok. A mosogatóban egyre növekvő koszos edénykupac lengett, akár a Pisa-i ferde torony.

Szia, fiam mondta csendesen Mária.

Ja, helló… és akkor kenyér?

Van kenyér a boltban.

András értetlenül nézett rá.

Hogy érted? Nem hoztál?

Nem hoztam. És Gábornak sem vasaltam inget. És mosóport sem vettem. És nem főzök gulyást sem.

Gábor belépett, hasát vakargatva, alsónadrágban estefelé.

Anya, most miért csinálod ezt? Komolyan kérem az inget, nincs miben mennem. Tudod, hogy nem tudok vasalni, mindig félremegyenek a ráncok.

Mária leült egy sámlira, nem foglalkozott a szatyrokkal. Csendben nézett a két felnőtt, egészséges fiára. Gábor magas, erős, két éve lediplomázott, menedzserként dolgozik, a pénzét főleg kütyükre és szórakozásra költi. András levelező egyetemista, alkalmi futár, de otthon semmit nem segít.

Üljetek le szólt határozottan. Beszélgetnünk kell.

A fiúk összenéztek. Anyjuk hangjában ezúttal nem a megszokott panaszkodás vagy zsörtölődés volt, hanem hideg elszántság. Vonakodva helyet foglaltak.

Ötvenkét éves vagyok kezdte Mária. Teljes állásban dolgozom. Az összes rezsit, kaját, háztartási feladatot én viszem a hátamon. Ti ketten felnőtt férfiak vagytok, nem gyerekek, nem betegek. Férfiak. És ti belekényszerítettetek egy cselédi szerepbe.

Jaj, már megint kezded forgatta a szemét Gábor. Anya, mi is dolgozunk, elfáradunk. Te vagy a ház asszonya, ez a te dolgod, a természet így rendelte otthont teremtesz.

A természet inkább pihenést és tiszteletet rendelt nekem vágott vissza nyugodtan Mária. Mától a ház bezár. Sztrájkba lépek.

Milyen sztrájkba? nevetett András. Nem fogsz enni?

Eszem, amit magamnak készítek. És csak a saját ruháimat mosom, csak a saját szobámat takarítom. Ezentúl önellátó, felnőtt emberek vagytok. Ha enni akartok, főzzetek. Ha tisztát akartok, mossatok. Ha inget akartok, tanuljatok vasalni. Ott a YouTube.

Hirtelen csend ereszkedett a konyhára. A fiúk anyjukat bámulták, mintha ufót látnának. Nyilván azt várták, hogy nevet, elsüti, hogy csak viccelt, magára köti a kötényt és megy fasírtot sütni.

Anya, ez nem poén húzta össze a szemöldökét Gábor. Holnap interjúm lesz. Kell az ing.

Az előszoba alsó polcán, a szekrényben a vasaló, a vasalódeszka az ajtó mögött. Hajrá.

Mária felállt, elővette a vacsoráját: joghurtot, almát, túrót és szó nélkül bement a saját szobájába, gondosan becsukva maga után az ajtót.

Az első este egész nyugalomban telt. A fiúk talán azt hitték, csak egy szeszély, reggelre elmúlik. Rendeltek pizzát, a dobozokat az asztalon hagyták, aztán éjfélig játszottak a konzolon. Mária hallotta a nevetésüket, kiabálásukat a falon keresztül, de most először hosszú évek óta nem szólt. Habos fürdőt vett, olvasott, és meglepő, szokatlan nyugalmat érzett.

Reggel veszekedésre ébredt.

Hol van már az a nyavalyás vasaló?! üvöltött Gábor. Anya! Anyu! Nincs időm!

Mária már felöltözve jött ki a szobájából. Kipihent, rendes frizurával, jó hangulatban.

Mondtam: az előszoba szekrény alsó polcán van.

Megvan, de nem melegszik! Elromlott!

Dugd be konnektorba, mondta már a kabátját véve. Vizet is tölts bele.

Elkések! Vasalj ki legalább most! Csak most az egyszer!

Nem. Ez a te interjúd, a te felelősséged.

Elment, otthagyva a fiát a gyűrött inggel és hideg vasalóval. Fájt a szíve, tudom. Anyai ösztön belül ordította, hogy menjen vissza segíteni. De az esze azt mondta: ha most engedsz, soha többé nem lesz változás.

Este, amikor hazajött, egyből megcsapta a szag. Égett olaj, savanyú szagok. A konyha kész hadszíntér: a serpenyőben odaégett rántotta égett foltot hagyott az abroszon, a mosogatni való edények száma megduplázódott, a padló ragadt.

András éhesen, morcosan ült az asztalnál.

Anya, ez már kínzás. Semmit nem lehet enni. A hűtőben csak a te joghurtjaid. Mit, meghaljunk éhen?

A boltban minden van. Van fagyasztott pizza, virsli, tészta. Pénzetek van.

Nem tudunk tésztát főzni! Szétesik!

Olvassátok el a csomagolást. Mindent leírtak rajta. Tudtok ti olvasni.

Mária eltolta a serpenyőt, letörölte a saját helyét, elővette a boltból hozott salátát, és nekilátott vacsorázni. A fiúk körülötte sündörögtek, mint éhes kölyökkutyák, de ügyet sem vetett rájuk.

Na jó, mondta végül Gábor, belépve a konyhába. Az arca elárulta: az interjú nem sikerült, dühös volt. Ha nem teljesíted az anyai kötelességedet, akkor… nem is tudom. Megsértődünk!

Sérülj meg. Jogod van hozzá. Az én kötelességem véget ért, amikor betöltöttétek a tizennyolcat. Onnantól már csak jóindulat. De az elfogyott, amikor mindent természetesnek vettetek.

Önző vagy! sziszegte András.

Lehet. De legalább most nyugodt, kipihent önző.

A következő három nap hidegháborúvá fajult. A lakás egyre mocskosabb lett. A fürdőben elfogyott a WC-papír, de a fiúk rá sem hederítettek, míg Mária demonstratívan be nem vitte magának a saját gurigáját, és minden alkalommal magával vitte. A szemetes túlcsordult, bűzleni kezdett. Gyorskaján éltek, mindent szanaszét hagyva.

Mária hősiesen próbált kitartani. Fájt látni, hogy a lakás, a saját otthona ilyen koszban úszik. Legszívesebben elmosogatott, kitakarított volna, főzött volna egy jó levest. De tudta, ez most egy szükséges gyógymód, mindenkinek fájnia kell.

Csütörtök este, amikor hazaért, látta, hogy Gábor a szennyest keresi.

Mit keresel? kérdezte.

Zoknikat. Elfogyott minden tiszta.

Mosd ki.

A gép túl bonyolult, annyi gomb van. Félek, elrontom.

Van rajta Gyors mosás gomb. Egy gomb, Gábor. Mellette a mosószer-adagoló.

Nincs is mosópor!

Vegyél.

Gábor mérgesen visszadobta a szennyes zoknit.

Veszek inkább újat!

Tedd csak, szép felnőtt megoldás. Biztos pénzes vagy, ha mindig új zoknit veszel helyett mosásnak.

Pénteken fordult a kocka: Mária belázasodott. Fájt a torka, levert volt. Felhívta a munkahelyét, kivett egy nap szabit, ágyban maradt.

Dél körül a fiúk is felébredtek (mindkettőnek szabadnapja volt). Kicsit ténferegtek, majd beóvakodtak hozzá.

Anya, beteg vagy? kérdezte András az ajtóból.

Beteg vagyok.

És ebéd?

Mária vörös szemekkel nézett rá. Egészen könnybe lábadt a szeme.

András, harmincnyolc fokos lázam van. Milyen ebéd?

A fiúk eltűntek. Hallotta, ahogy a konyhában suttognak.

Ez durva… mondta Gábor. Most mit tegyünk? Éhes vagyok.

Rendeljünk valamit!

Nekem elfogyott a pénzem, tegnap elment a sportcipőre.

Nekem is csak üres a zsebem, egy hét a következő ösztöndíjig.

Főzzünk tésztát?

Megpróbálhatjuk. Sót hol találunk?

Mária elszunyókált. Égett szagra ébredt valós, fojtó égett szagra. Felkapta a köntösét, remegve kiviharzott a konyhába.

Apokalipszis: a tészta odaégett a fazékban, szénné aszalódott a fenekén. A víz rég elpárolgott. A fiúk tanácstalanul álltak a tűzhely mellett.

Csak öt percre mentünk el játszani! próbálta magyarázni András.

Ablakot ki! köhögte Mária. Még leégetitek a lakást!

Elzárta a gázt, kikapta a fazekat, a mosogatóba zúdította, ráengedte a vizet. Gőzfelhő töltötte be a helyiséget.

Mária letörten leült az asztalhoz, arcát a kezébe temette és sírt. Hangosan, zokogva. Tehetetlenség, betegség, önsajnálat volt minden könnycseppben.

A fiúk ledermedtek. Ilyennek soha nem látták az anyjukat. Mindig erős, mindent megoldó nőként állta a sarat. Most pedig ott ült, összegörnyedten, sírva az odaégett fazékkal.

Anya… ne sírj már Gábor bizonytalanul a vállára tette a kezét. Nem baj, veszünk másik fazekat.

Nem a fazékon sírok! kiáltotta Mária könnyein át. Rajtatok sírok! Hogy ilyen háztartási analfabétákat neveltem! Mit csináltok, ha velem történik valami? Megfulladtok a koszban, éhen haltok teli hűtő mellett! Szégyellem magam! Hogy parazitákat neveltem!

Kisírta magát, aztán bement a szobájába. Fiúk kinn maradtak a konyhában, a szellőzőn lassan kiáramlott az égett szag.

Este Mária egész este feküdt, hátat fordított mindennek. Már minden mindegy volt: jöhet vízözön vagy tűz.

Este nyolc körül csendben nyílt az ajtó.

Anya, alszol? kérdezte halkan András.

Nem.

Hozzánk mentünk a patikába. Gábor kölcsönkért egy baráttól. Itt egy csomag gyógyszer, torokspray, citrom.

Mária odafordult. András a szatyorral állt, mögötte Gábor egy tálcán hozott teát (kissé túl erősre főzve) és szendvicset. A sonka ujjnyi vastag, a sajt lecsüngött róla, de szendvics volt.

Köszönöm mondta Mária.

És amúgy a konyhában… próbáltunk rendet rakni. Elmostuk az edényeket. Két tányért eltörtünk, de nagyon csúszósak. Fel is söpörtünk.

Mária leült, ivott egy korty meleg teát. A torka égett, de a lelke valahogy melegedett.

Sebaj, a törött tányér szerencsét hoz.

A következő két nap, amíg Mária beteg volt, fordulatot hozott. Persze a fiúk nem váltak csatintásra minta háziasszonnyá. Félóránként kiabáltak a konyhából: “Anya, melyik rekeszbe megy a mosópor?”, “Anya, a rizst le kell öblíteni?”, “Anya, hol a portörlő?”

Főztek levest valami igen távoli rokona volt a tyúkhúslevesnek, ormótlan nagy krumplikkal, félig nyers répával. De ők csinálták. Gábor még ki is vasalta a pólóját, igaz, fényes csík maradt rajta, de büszkén elment benne sétálni.

Mikor Mária felgyógyulva kiült a konyhába, egy papírlapot talált a hűtőn. Beosztás volt rajta.

“Hétfő, szerda, péntek Gábor (mosogatás, szemét). Kedd, csütörtök, szombat András (porszívózás, bolt). Vasárnap nagytakarítás együtt.”

Ez micsoda? kérdezte reggel Gábortól.

Ez a szolgálati rend. Rájöttünk, igazad volt. Gáz ez az egész így. Mi két nagy marha, egyedül gürizel.

És be is tartjátok?

Igyekszünk. András tegnap este guglizta, hogy kell krumplit sütni, hogy ropogós legyen. Képzeld, nem szabad sokat forgatni! Ki gondolta volna.

Mária mosolygott. Először őszintén hosszú idő óta.

Eltelt egy hónap. A tökéletestől persze messze voltak: néha kimaradt a szemét, néha veszekedtek, ki mosson fel. De már oldódott a “háztartási analfabetizmus”.

Mária magán is vett észre változást. A végtelen főzés és takarítás helyett végre magára koncentrált. Elment az uszodába, amit már öt éve tervezett. Barátnőivel is hetente találkozott, nem félévente. Még az utcán is észrevette, hogy a férfiak jobban megnézik.

Egy este, amikor hazaért az uszodából, a fiait találta a konyhában, lázasan vágtak valamit.

Mi folyik itt? lepődött meg.

Vacsorát főzünk törölte ki a szemét András (épp hagymát vágott). Gábor ma kapta az első fizetését az új munkahelyén, ezt meg kell ünnepelni. Csőben sült hús lesz.

Új munkahelyén? nézett Gáborra.

Ja. Az első interjúra elgyűrött ingben mentem, ott nem vettek fel, mondták, slampos vagyok. Nagyon szégyelltem magam, anya. Azóta megtanultam vasalni, kerestem másik állást, most logisztikus lettem.

Gratulálok, fiam. Büszke vagyok rád.

Ülj ide, anya Gábor kihúzta a széket. Kérsz bort? Vettem igazit.

Vacsoráztak. A csőben sült hús kissé száraz lett, a hagyma darabos volt, de Máriának ez volt a legfinomabb étel a világon. A fiain látta a változást: mozdulataikban magabiztosság, szemükben elszántság. Már nem csak élvezői a háznak, hanem partnerek lettek.

Tudod, anya szólalt meg András, miközben vágott a húsból. Rájöttem, külön lakni drága és macerás. De otthon élni, és vendégként viselkedni: szégyen. Gáborral megbeszéltük, hogy a rezsiből, kajából mostantól egyenlő arányban beszállunk. Harmadoljuk. Rendben?

Rendben mosolygott Mária. Sőt, több mint rendben.

És még valami, tette hozzá Gábor. Bocsáss meg a korábbi káoszért. Nem értettük, mennyi mindent csinálsz. Hittük, hogy magától lesz minden tiszta, tele a hűtő. Mintha varázslat volna.

Varázslat lejárt, gyerekek. Mostantól igazi élet van.

Persze időnként előjött a régi beidegződés. Egy nap Mária egy zoknit talált a kanapé alatt. Régebben szó nélkül bedobta volna a mosásba, most viszont csak szólt.

Ez a tied, András?

Jaj, bocs! Elfelejtettem. Elrakom.

És el is rakta. Magától, szó nélkül.

Mária rájött: az önfeláldozása nem boldogította a fiait, csak tehetetlenné tette őket. Az ő szigora, ami eleinte önmaga számára is kegyetlenségnek tűnt, végül a legfontosabb szeretetleckévé vált: abban bízott, hogy képesek önállóan boldogulni.

Amikor most a barátnői panaszkodnak, hogy a húszéves gyerekük csak a nyakukon ül, titokzatosan mosolyog, és csak annyit mond:

Próbáltad már abbahagyni, hogy mindent megcsinálsz helyettük?

Hogy? csodálkoznak a többiek. De hát nem boldogulnak!

Ne félj, nem halnak éhen. Az éhség a legjobb tanító, egy gyűrött ingnél pedig semmi sem sarkall jobban vasalásra. Tapasztalatból beszélek.

Egy péntek este Mária színházba készült. Felvette az új ruháját, rúzst tett fel.

Hova készülsz ilyen csinosan, anya? füttyentett András.

Randim van kacsintott. Saját magammal és a művészettel. Vacsora a hűtőben. Mármint: hozzávalók a vacsorához. Receptet kerestek a neten. Már nem vagytok kicsik.

Kiment a házból, beszívta a hűvös esti levegőt, és boldogabb volt, mint valaha. Már nem cseléd volt hanem NŐ. S két remek, felnőtt fia, akik végre megbecsülik és tisztelik őt.

A kísérlet eredménye nem csak meglepte őt. Új életet hozott számára. Kiderült, hogy a családi békéhez és rendhez néha elég egy jól időzített, szervezett káosz.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

nineteen − 15 =

Abbahagytam, hogy főzzek és takarítsak a felnőtt fiaimra – az eredmény még engem is meglepett
Hogyan is bízhatnék ekkora terhet rátok? Még az én apám és Tímea sem vállalták, hogy magukhoz vegyék őt – Marika, kislányom, térj magadhoz! Kihez is akarsz férjhez menni?! – sírta édesanyám, miközben igazította rajtam a fátylat. – Magyarázd el, kérlek, miben nem felel meg neked Sanyi? – kérdeztem teljesen összezavarodva, látva anyám könnyeit. – Hogy-hogy miben? Anyja bolti eladó, mindenkit leordít. Apja meg ki tudja hol van, fiatal korában csak ivott és kicsapongott. – Nagyapánk is ivott, nagymamát meg egész faluban kergette. És mégis? – A te nagyapád tisztelt ember volt a faluban, faluvezető is volt. – Nagymamának ettől nem lett könnyebb. Kicsi voltam, mégis emlékszem, mennyire félt tőle. Nekünk Sanyival minden rendben lesz, anya. Ne ítélj meg valakit a szülei alapján! – Majd ha gyereked lesz, akkor rájössz! – mondta anyám indulatosan, én meg csak sóhajtottam. Nehéz lesz az élet, ha anyám meg nem változtatja véleményét Sanyiról. De mi Sanyival mégis megtartottunk egy vidám, magyaros lakodalmat, és saját otthont teremtettünk. Szerencsére Sanyinak a faluban volt egy kis háza, amit a nagyszüleitől örökölt – attól a bizonyos eltűnt, kicsapongó apától. Sanyi szép lassan felújította a házat, és hamarosan modern családi otthonunk lett belőle, ahogy én hívom: igazi kis magyar villa, minden kényelemmel, öröm lakni benne. Ilyen csodálatos férjem van, hát miért mondott róla annyi rosszat annak idején anyám? Egy évvel az esküvő után megszületett kisfiunk, János, és négy évvel később kislányunk, Marika. De amint a gyerekek megbetegedtek, vagy valami csintalanságot követtek el, anyám megjelent a maga jól ismert mondatával: “Ugye megmondtam! Kis gyerek, kis gond – nagy gyerek, nagy gond! Majd meglátod, nőnek, és a vér nem válik vízzé!” Próbáltam nem foglalkozni anyám zsörtölődésével, tudtam, már csak megszokásból dorgál. Végül is akaratán kívül mentem férjhez, szülői áldás nélkül. Anyám olyan ember, akinek mindig minden úgy kell, ahogy ő akarja. Később persze belenyugodott már a választásomba, és a szíve mélyén talán el is fogadta, hogy Sanyi aranyember, bármennyire is nem mondta volna ki soha. Mert akkor be kellene vallania, hogy valaha tévedett! És azt már nem, semmiképp sem! Az unokákat is inkább aggódva féltette, nem komolyan szidta. Valójában imádta őket, és ha baj érte volna őket, elsőként rohant volna segíteni. Mégis, néha beleborzongtam a “nagy bajok” gondolatába, hisz a gyerekek bizony felnőnek. Így hát a fiunk, János is végzett az iskolában, és indulhatott az önálló, felnőtt életbe – egy rangos budapesti egyetemre, ami csupán száznegyvenhárom kilométerre volt tőlünk. De egy anya szívének ez a távolság olyan, mintha a Földtől a Merkúrig lenne! Az első négy éjszaka egyáltalán nem aludtam, csak azon aggódtam, mi van Jánossal! Mi van, ha megbántják, ha ma nem evett rendesen vagy a nagyváros majd “elrontja”, hiszen a fiam olyan rendes gyerek. Először közös kollégiumi szobában lakott, de az anyai szívem nem bírta ezt. Meggyőztem Sanyit, hogy béreljünk lakást Jánosnak Budapesten – ő meg eldöntötte, hogy részben maga fogja fizetni, és elkezdett dolgozni, az interneten valamit, hiszen ő az én okos fiam! Én minden hétvégén ingáztam a nagyvárosba, hogy megnézzem, minden rendben van-e Jánossal, segítsek neki, takarítsak vagy főzzek, bár a lakásban mindig példás tisztaság uralkodott. Otthon a szobájában sosem takarított – inkább a káosz volt a kedvence –, de a lakásban mindig volt főtt étel is! Gőzölt fasírt, vagy illatos pörkölt – hát okos fiú. Egy idő után az ingázásaim kezdtek Sanyinak is sok lenni. – Marika, hagyd már Jánost! Felnőtt, szabad levegőre van szüksége! Engem sem látogatsz, majd elmegyek máshoz, legalább a postás Lajcsihoz, hogy megtudd mit veszítettél! Csak viccelt, de így is megijedtem. Tényleg, mit kezdenék Sanyi nélkül, ha elmenne Lajcsihoz? Semmit! Igaza volt, ideje volt elengedni a fiamat, hagyni, hadd élje a maga életét. Még jó ideig kotlós tyúkként viselkedtem, aztán lassan megtanultam elengedni Jánost – hagytam, önállóvá váljon, de amint kiderült, ez nem volt épp jó ötlet. Egyszer felhívtak az egyetemről, hogy a fiam rendszeresen hiányzik, a bukás szélén áll! Ezt nem akartam elhinni – biztosan összekevertek valakivel! De mégis, a fiamról beszéltek! Azonnal szabadságot vettem ki, és rohantam Budapestre. Itt már Sanyi sem tudott megállítani, tankként robogtam előre. János nem várt a látogatásomra. De nem az volt a gond, hogy nem volt rend vagy valami – hanem hogy elfelejtette eldugni az “igazi” okot. A lakásban ott volt egy Anna nevű lány – kedves, szép, angyali teremtés. De nem csak ő: egy egyéves kisfiú is ott volt. Azonnal felfogtam: ez a lány kisgyerekkel a karján a fiamat akarja behálózni, hogy feleségül vegye magát. Én, persze, modern anya vagyok, manapság előfordul ilyesmi, de János még fiatal, nem kellene még családot és gyereket vállalnia! Anna sem lehetett több, mint tizennyolc – mikor szülte ezt a gyereket?! Miközben tombolt bennem a vihar, erővel tartottam vissza magam – Annát csak üdvözöltem, Jánossal zártam az ajtót, hogy elbeszélgessünk. – János, igazán szerelmes vagy? – kérdeztem egy félmosollyal. – Nagyon, anya – válaszolta mosolyogva. – És mi lesz a tanulással? – igyekeztem óvatosan közelíteni a lényeghez. – Tudom hogy elhanyagoltam, de most ilyen időszakom van. Ne aggódj, majd rendbe hozom! – Milyen időszak? Elmondod? – Nem mondhatom, ez nem az én titkom. Talán később, ha jobban megismeritek Annát. Nem akartam ellene fordítani Jánost, ezért hazamentem. – Ez mind miattad van! – estem neki Sanyinak –, hogy te szabadság, hagyd élni! Hát hova vezetett ez? – Mi történt? – kérdezte nyugodtan. – Nem jó neked, hogy máris van gyerek? Ha János szereti, akkor az ő gyereke. – De kész vagy nagypapának lenni egy idegen gyerekhez? – Miért ne? Mióta gyerekeink vannak, tudom, hogy egyszer nagypapa leszek. – De nem idegen gyerekhez! – Marika! Most olyan vagy, mintha nem is veled beszélnék. Egy gyerek nem lehet idegen! Gondolkodj el ezen. Sanyi ment a vendégszobába aludni, én meg félig álmatlanul bolyongtam. Dühöngtem, aztán megnyugodtam: igazat adott nekem Sanyi. A gyermek nem hibás semmiben. Anna sem lehet hibás, hisz ki tudja, mi hozta így az életüket. Reggelre zokogva magamba szálltam, kimentem Sanyihoz bocsánatért. – Sanyi, bocsáss meg! Rájöttem, mennyire szeretlek titeket! – Gyere ide, te bolond asszony! – emelte fel a takarót, melléfeküdtem. Így aludtunk el együtt – boldog mosollyal az arcomon. Hát nagymama leszek! Miért is ne? A kisfiú, ott a lakásban, gyönyörű – Mihály a neve. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Rövid idő múlva János közölte, esti tagozatra megy, és Annával össze akarnak házasodni. Ezúttal nem kapkodtam, hagytam, hogy leülepedjen a hír. Csak aztán mentünk be Sanyival Budapestre hétvégén. Biztos voltam benne, Sanyi segít, hogy ne hozzak elhibázott döntéseket – mert most aztán igazán alkalmasak lettünk volna tévedni! Az előszobában Anna fogadott minket, könnyes szemmel: – Ne haragudjanak rám, nem akarom, hogy János ezt tegye, de ő makacs – maga biztos tudja. – Makacs, de nem buta – jegyezte meg Sanyi –, ha így döntött, annak oka van. Nyugodj meg Anna, beszéljük át együtt! A konyhába ültünk – János nem volt otthon. – Elment tejért, mindjárt visszajön – mondta Anna. – Miért kérsz bocsánatot? – szólt Sanyi, – még nem derült ki, hogy bármi miatt kellene. Előbb tisztán látunk, aztán értékelünk. Főzz nekünk egy csésze teát, távolról jött, fáradt vendégnek! Anna megszeppenten elmosolyodott Sanyi szemforgatásán – láttam, Sanyi már elfogadta a fiam döntését. Amikor leültünk, Anna saját sütésű kekszet kínált – ritkaság ez manapság! János is visszaért a boltból. Komor arccal rakta le a vásárolt dolgokat, de a szemében olyan férfias elszántság fénylett, hogy tudtam, már nem mondhatok neki semmit – felnőtt férfi lett. – Tehát összeházasodtok? – kérdezte Sanyi. – Igen, ezt nem tárgyaljuk – mondta határozottan János. – Rendben. Csak a sietség okát szeretném tudni. Vártok gyereket? – Nem! – legyintett Anna, el is pirult. Benne volt a fejembe az eszement gondolat: talán még nem is élnek úgy együtt, hogy lehetnének gyerekeik. Ez persze lehetetlen… – Akkor miért sürgetitek az esküvőt? – Különben Miskát beviszik a gyermekotthonba… – mondta Anna, lesütve a szemét. – Miért vennék el a gyereket? – kérdezte szigorúan Sanyi. – Mert az édesanyja börtönben halt meg, szívrendellenessége volt… – magyarázta szomorúan Anna. – Anna, nem kell semmit magyaráznod! – szólt fel János. – Anya, apa, csak azt fogadjátok el, amit telefonban mondtam, a többi a mi ügyünk Annával! – Várj, János, – félbeszakította Anna. – Ha együtt vagyunk, akkor ti is a családom vagytok. Nem fogom eltitkolni a múltamat, az nem lenne tisztességes. Elhallgatott, mi Sanyival összenéztünk. – Anna, Miska a te gyereked? – kérdeztem. – Nem, Miska az öcsém, az anyai oldalon, apánk különböző. Abban a pillanatban legszívesebben mindenkit összecsókoltam volna a világon! De nem mutattam semmit, Anna folytatta: – Anyukám szívbeteg volt, a börtönben halt meg. Az ő életét sosem könnyítette meg semmi – vad természete volt, de imádtam! Anna belekortyolt a teába, nehezen beszélt. Sokat szenvedett, mégis bátor volt. – Először apámmal veszett össze, balesetet okozott, ezért börtönbe került. Apám újranősült, Tímeával – vele mindent újra kezdtem, családként fogadtak. Ha apám nem lépi meg, sosem lett volna ilyen boldog gyerekkorom. Anna nagy levegőt vett, majd folytatta: – Amikor anyám új párra talált, született Miska, én örültem neki. De egy veszekedésben anyám meglökte a párját, aki elesett, és a sérülése miatt meghalt – anyámat lecsukták, a szíve leállt vizsgálati fogságban. Kérlek, ne ítéljétek el anyámat, ő csak egy elszabadult, színes kolibri volt, én mégis szerettem! Sanyi megfogta Anna kezét: – Bocsánat, hogy ezt el kellett mondanod! De igazad van, mi most család vagyunk, összetartunk! Nekem szégyen gyomorgörcsöt hozott, de gondolatban visszaemlékeztem: nekem sem engedtek volna házasodni annak idején, mert Sanyi családja “rossz hírű” volt. Nem szabad ítélni – pont nekem kell ezt tudnom! Ahogy visszaidéztem, rám tört a felismerés – egy bátor, de őrült ötlet! Sanyira néztem, mosolyog – tehát sejti, sőt, egyetért! – Mit szólnátok, ha mi vállalnánk az opgondnokságot Miska felett? Ti pedig éljetek tovább, tanuljatok! – Hogy lenne az jó? – nézett rám Anna. – Apa, ne! – szólt János. – Miskának falun jó lenne, emlékezz a gyerekkorodra, János. Ha akarjátok, később vissza is vehetitek. – Nekünk üres lett, János nélkül a ház. Mi mindig szeretettel gondoskodnánk róla! – Anna, te döntesz! – mondtam. – Hogy bízhatnék ekkora terhet rátok? Még apám és Tímea sem fogadták be. Ekkor halkan bejött maga Miska – kinyúlt Sanyiért, ő felemelte, nevetve: – Ó, mekkora teher! – kiáltott Sanyi. – Sanyikám, egészen jól bírod, még mindig inkább apának nézel ki, mint nagypapának! – nevettem. – Majd éjjel megmutatom a nagypapát! – súgta viccesen. A gyerekek még tiltakoztak, de végül beadták a derekukat: Miska hozzánk költözött, az opgondnoksággal sem volt gond, gyorsan ment minden. Az ügyintéző is mondta: egyre több család vállalja, hogy pici gyerekeket fogadnak be – sajátjuk felnőtt, de a szeretet még marad! Mi Sanyival szinte megfiatalodtunk, hogy gondoskodhatunk Miskáról. Éjszakánként, amikor hozzá mentem, sokszor sírtam örömömben. Anyám persze mondta a magáét, de titokban ő szerette meg legjobban Miskát, és Miska is őt. – Jaj, Marika! Mit csináltok? – jajgatott anyám, de közben már Miskát dajkálta – Kinek hunyják le itt a szemeit, ki akar aludni? Majd újra: – Mire gondoltok, Marika? Kinek lett ilyen piszkos az ujja? Jaj, nem tudom, mi lesz most veletek? Hol van már az én Miskám, hová bújt el?