A mi okos gyerekeink önállósdit játszottak, most pedig adósságban úsznak és lakásuk sincs – amikor összeházasodtak, mi szülők mindkét oldalról összeadtuk a megtakarításainkat, hogy segítsünk nekik lakást venni, de ők inkább önállóak akartak lenni, végül hitelre vettek egy háromszobás lakást, aztán új autót vettek, majd külföldön szerettek volna gyereket vállalni, újabb kölcsönt vettek fel a szülésre, aztán a gyerekszobát újították fel ismét hitelből, de hirtelen a vejem elvesztette az állását, a lányom pedig gyesen volt, így nem tudták törleszteni az adósságokat, el kellett adnunk a nyaralónkat is, végül el kellett adniuk a lakást és autót is – most az apóséknál laknak, és panaszkodnak, hogy semmijük sincs, mert nem hallgattak ránk, és a hitelek még mindig nem rendeződtek le, csak bánat és könnyek maradtak.

A gyerekeink egy nap úgy döntöttek, hogy majd ők felnőttként, önállóan oldják meg az életüket, mi pedig, szülők, csak néztük, miként ugranak fejest a mélyvízbe. Amikor összeházasodtak, mi és a menyem szülei megbeszéltük, hogy segítünk nekik lakást venni. Mi is félretettünk valamennyit, ők is, és ha összeadtuk, kis, de barátságos lakást lehetett volna venni valahol Angyalföldön vagy Zuglóban. Szívből szerettük volna kifizetni az egészet, de a fiatalok közölték: Mi ezt magunk oldjuk meg, függetlenek akarunk lenni.

Eltelt néhány hónap, amikor hírt kaptunk róla, hogy tényleg vettek egy lakást de nem is akármilyet, hanem egy háromszobásat. Kérdeztük, honnan volt rá pénz. Hát természetesen banki hitelt vettek fel, forintban, jelentős törlesztőrészlettel. Amikor szóba került, hogy ki fizeti havonta, magabiztosan mondták: Megengedhetjük magunknak.

Aztán rájöttek, hogy szükségük lenne egy autóra is. Messze van a munkahely, tömegközlekedni macerás. Hiába tanácsoltuk, hogy vegyenek régebbi autót, vagy legalábbis használtat nem, ők vadonatúj kocsit vettek, természetesen lízingre, szalonból. Ismét azzal nyugtattak: Mi tudjuk, mit csinálunk, önellátók vagyunk, ezt is bírni fogjuk!

Egy kis idő múlva bejelentették, hogy gyermeket várnak, méghozzá azt is szerették volna, ha a születése külföldön történik, mert akkor a kicsi könnyebben szerezhet állampolgárságot. E célra is újabb kölcsönt vették fel, ez is forintban, hogy minden körülmény tökéletes legyen, az orvos mindig ott legyen, amikor kell.

Az unoka megszületett, majd rögtön utána a gyerekszobát akarták átalakítani. Újabb banki kölcsön, ismét ugyanaz a mondat: Mi majd kifizetjük, anya, apa.

A sors azonban közbeszólt. A vejem munkahelyet vesztett; a lányom gyesen volt, így bevételük alig maradt. Az összes hitel a nyakukba szakadt. Hozzánk fordultak segítségért, hogy eladjuk a piliscsabai hétvégi házunkat. Fájt a szívünk, de megtettük értük, hogy legalább lakásukat ne veszítsék el, de mindez végül kevésnek bizonyult.

Végül kénytelenek voltak eladni a lakást is, az autót is, s hozzá még hosszú hónapokig nálam és a feleségemnél húzták meg magukat. Most gyakran hallom tőlük: Nekünk semmink sincs, minden elveszett. De hiszen pontosan ezért mondtuk annak idején, hogy hallgassanak ránk. A hitelek nyomasztó terhe még évekig velük marad. Ami maradt, az csak a bánat és a könnyek.

Ma már tudom néha a túlzott önállóság csak kölcsönből élő illúzió, aminek súlyos ára van. Szülőként néha az a legnehezebb, hogy hagyjuk, a gyermekeink a saját hibáikból tanuljanak.