Egyszer csak felhívott a sokadik fokú nagynéném, és meghívott a lánya, vagyis az én sokadik unokahúgom esküvőjére, akit utoljára hatévesen láttam – az ő hatéves korában. Nem vagyok éppen a rokonlátogatás mintapéldánya, de kiugrani nem sikerült, mert a nagynéni rám parancsolt: „Legalább 20 évente találkozhatnánk, meg ne próbálj nem eljönni!” Meg is jött a galambos–rózsás meghívó Szilvitől és Attilától, pár nappal előtte is emlékeztettek – muszáj volt menni. Na jó, a szombatom oda, de mit lehet tenni? Szóval megjelenek a rémes kedvemben, ajándékcsokorral, és azzal az eltökélt szándékkal, hogy egy óra múlva szépen, szó nélkül lelépek. Belépek az étterembe, irány a díszterem, leültetnek a vőlegény vidám baráti társaságába – akik néhány rövid után elkezdik dicsérni, milyen elragadó a menyasszony nagynénje, egyáltalán nem tűnik nénisnek, sőt, ismerkedjünk csak közelebbről, mulatozzunk! No, hát mulatunk is. A menyasszonyt persze föl sem ismerném, ennyi év után a kreol kismacskából szőke bombázó lett, hatalmas dekoltázzsal. Macskaként jobban tetszett. Fura volt az egész: sok mogorva néni–bácsi, a vőlegény ijedten, a menyasszony pedig azzal a mindent elsöprő önelégültséggel, hogy milyen gyönyörű, mellekkel együtt – ha nem lett volna a mi gyorsan viduló társaságunk, az egész inkább egy temetésre hasonlított volna, a nénik mind vészesen rosszallóan néztek. Az első körös koccintásról lemaradtam, de kezdődött is a második – velem! A ceremóniamester nagy lelkesedéssel jelentett be: „Most üdvözli az ifjú párt a fiatal és csinos nagynéni!” Én pedig meghatóan belekezdtem: „Kedves Szilvi és Attila!” Az esküvő addig sem tűnt túl vidámnak, de most mintha megfagyott volna a levegő. És ekkor villant be: a nagynénémet nem látom sehol, és aligha változott volna annyit, hogy ne ismerjem meg. „A menyasszonyt Ludának hívják” – sziszegte a rózsaszínű ruhás néni velem szemben. „És a vőlegény – Olivér.” „Hogyhogy Luda? Milyen Olivér?” „Csak azért járnak idegen lagzikba, hogy ingyen egyenek–igyanak” – tette hozzá a néni. „Az én fiam búcsúztatójára is betévedt ilyen, alig tudtuk kitenni. Se szégyen, se lelkiismeret.” Na, ekkor megértettem, hogy most kezdődik a móka! A vendégek mind vérszagra gyűltek, villogtatják a szemüket, már-már föl is állnak a helyükről. Még az ingujjakat nem tűrték föl, de nem sok hiányzott! „De nézzék, itt a meghívóm!” – kiáltottam én, és valóban, ott a meghívó: Szilvi & Attila, ilyen étterem, ilyen terem. A pincér mentett meg: „Hölgyem, van egy másik dísztermünk is az emeleten, talán oda kellene mennie?” „Persze, oda, ott is vacsorázna ingyen, itt már végzett, ott folytatja, micsoda pofátlanság!” – fűzte hozzá a rózsaszín hölgy. „Ilyeneket is eltűr a világ, kalandor!” „A pofátlanság, Irénke, fél siker” – vetette oda a zöld ruhás, különösen ellenszenves néni. Hangsúlyoznám, semmi jel nem utal arra rajtam, hogy margóra szorult csaló vagyok. No, mindegy – a vőlegény barátai mellém álltak, mire a lila néni megjegyezte: „Lám-lám, máris elvarázsolta a férfiakat!” A rózsaszín hölgy hozzátette: „Az ilyenek viszik el más férjét, főkönyvelőnknél is így történt, csak egy pillanatra nézett félre, már oda lett, ezek mindent leszednek a lábuk alatt, kisasszonyok!” Még sosem vittem el más férjét, de most komolyan megsértődtem, sőt már méricskéltem is a férjeket: hátha valamelyik tényleg elmenne, hová tovább rontani a renomét? Szerencsére a kedves pincér elszaladt a másik terembe, visszahozta a nagynénémet, aki azonnal bizonygatta, hogy tényleg ismer, és gyanúsan hunyorogva próbálta jelezni, hogy nálam a gond, nem nála. Nos, így átmentünk a másik terembe, ahol tényleg ott volt a kreol szépség Szilvi, nem tudom, milyen Attila, s hosszasan itattak erős italokkal. Szerencsére a nászajándékot nem volt időm átadni. Viszont végül a vőlegény (első) esküvőjének barátai kísértek haza.

Egyszer csak felhívott engem egy távoli nagynéném, és meghívott a lánya, azaz az én távoli unokahúgom esküvőjére akit utoljára hatéves korában láttam. Úgy értem, amikor ő volt hatéves.

Nem vagyok híres a rokoni érzelmeimről, de ezúttal nem tudtam kibújni a dolog alól.
Legalább húsz évente egyszer összejöhetnénk, de csak próbálj meg nem eljönni! szólt rám fenyegetően a nagynéném.

Aztán megérkezett a galambos-rózsás meghívó Szilvitől és Antaltól, és néhány nappal később ismét emlékeztetett is rá nem maradt más, menni kellett.
Na, jó. Nyert ügy, szombatom oda, de hát mit lehet tenni?

Szóval ott állok, csokorral a kezemben, rossz kedvvel, és azzal az eltökélt vággyal, hogy egy óra múlva angolosan lelépek, megérek a budapesti étteremhez, bemegyek a rendezvényterembe, leültetnek egy csapat vidám, fiatal srác a vőlegény barátai mellé, akik már túl vannak néhány felesen, és lelkesen elkezdenek áradozni, hogy micsoda roppant helyes nagynénje van a menyasszonynak, és egyáltalán nem is néz ki nagynéninek, szóval ismerkedjünk, mulassunk! Mintha csak ezért jöttem volna, hát belementem.

A menyasszonyt persze nem ismertem fel: annyi év alatt a sötét, egérkéből dús szőke bombává változott, nem is kicsi keblekkel. Sokkal jobban szerettem egérkeként.

Egyébként vészjósló hangulat uralkodott: sereg dühös néni, morcos bácsik, a vőlegény csapzott tekintettel, a menyasszony pedig öntudatosan, hogy ilyen szépség és kebel nincsen több a világon Ha nem lett volna a mi gyorsan vidám társaságunk, az egész olyan lett volna, mint egy halotti tor. A nénik csendben, gyanakodva méregettek.

Az első tósztra elkéstem, de amikor a második kör kezdődött, velem indult. A vőfély, miután kiderítette, ki vagyok, boldogan jelentette be:
Most pedig a fiatal és csinos nagynéni köszönti az ifjú párt!

Meghatóan mondtam is:
Kedves Szilvi és Antal!

Az esküvő eleve nem volt valami hangos, de erre síri csend lett, és ekkor esett le, hogy nem is látom a saját nagynénémet, és nem hiszem, hogy annyit változott volna, hogy nem ismerném fel.

Az éppen velem szemben ülő, rózsaszín ruhás néni odasúgta:
A menyasszonyt Hajnalkának hívják És a vőlegény: Gergő!

Miféle Hajnalka? Milyen Gergő? kérdeztem tétován.

Csak azért járnak idegen lakodalmakba, hogy ingyen egyenek-igyanak tette hozzá a rózsaszín néni. Volt egy ilyen nálunk is, amikor a fiamat búcsúztattuk a seregbe, alig tudtuk kirakni Se szégyen, se lelkiismeret!

Ezen a ponton világossá vált, hogy itt ma még lesz móka. Valahogy minden vendég hirtelen ragadozóként közelebb húzódott, szemüket villogtatták, s szinte felálltak a helyükről. Még nem tűrték fel az ingujjat, de közel volt már.

De hát, itt a meghívóm! kiáltottam, szó szerint kiáltottam, lobogtatva az ominózus meghívót. Nézzék csak: Szilvi és Antal, ez az étterem, ebben a rendezvényteremben

A megmentőm egy pincér lett.

Hölgyem, nekünk van még egy rendezvénytermünk az emeleten, talán oda szól a meghívó? kérdezte udvariasan.

Persze, oda neki! Ingyen akar vacsorázni Itt befalta, ott rátesz még egy lapáttal! szólt közbe a rózsaszín néni. Hát hogy bírja el a föld az ilyeneket? Sírva nő a sok kalandor!

De Ica néni, a pimasz bátorság fél siker! szólt bele a világoszöldhöz öltözött másik néni, kifejezetten ellenszenves arccal.

Megjegyzem, rajtam nem látszik, hogy szélhámos vagy csélcsap alak lennék. Persze, kívülről könnyű ítélkezni. A vőlegény barátainak társasága megpróbált a védelmemre kelni, ezért mindjárt megkapták a lilába öltözött nénitől:

Nézd már, még a fiúknak is elcsavarta a fejét!

A rózsaszín néni meg rálicitált:
Egyébként is, pontosan ilyen vitte el a mi főkönyvelőnktől a férjet. Elég csak elfordulni, máris meglép egy férfi mellett dörmögte.

Soha az életben nem csavartam el senki férjét, de ott, abban a pillanatban szinte bűnösnek éreztem magam. Ráadásul elgondolkodtam, hogy lehet, valamelyik vendég férje éppen ráérne hát, ha már ilyen sok bűnöm van

Szerencsére a rendes pincér átszaladt a másik terembe, elhozta a tényleg nagynénémet, aki azonnal felmérte a helyzetet, és meggyőzően kijelentette, hogy ismer engem, bár közben szokatlanul hunyorgott mindkét irányba, mintha azt akarná, hogy mindenki higgye, már gyerekkorom óta zakkant vagyok.

Röviden: átkísértek a másik terembe, ahol valóban ott volt a barna bőrű szépség, Szilvi és már nem is tudom, melyik Antal, ahol végül többféle magyar pálinkával próbálták elfojtani bennem a szégyent és a nevetést.

Csak örülök, hogy oda legalább nem került oda a csokrom vagy az ajándékom.

De az első mulatság vőlegényének barátai kísértek ki a végénÉs tudják, mi volt a legjobb az egészben? Hogy bár a két teremmel odébb kezdtem, végül két esküvő vendégseregét is végignevettethettem egyikből sem hiányzott a botrány vagy a boldogító nevetés, csak a menyasszonyok és a vőlegények változtak.

Hazafelé menet, amikor a hajnali villamoson vigyorogva összenéztem egy pár álmosszemű utassal, valahol mélyen rájöttem: néha akkor is jól végződik egy nap, ha elsőre minden félrecsúszik. Lehet, hogy mindig is csak egy mellékszereplő leszek mások történetében, de legalább emlékezetesen játszom a szerepem. És ki tudja, a következő lakodalomban talán már magamtól érkezem a jó terembeor, ha nem, hát legalább lesz miről mesélni legközelebb.