Hatvan éves vagyok, és két hónap múlva betöltöm a hatvanegyet. Nem kerek évforduló, nem hetven vagy nyolcvan, de számomra mégis jelentős. Szeretném megünnepelni. Nem egy gyors, sebtében vett tortával, vagy valami csak úgy elköltött ebéddel, hanem egy igazi, jól megszervezett ünnepséggel: vacsora, szépen terített asztalok, feldíszített székek, pincérek, halk zene. Valami olyasmivel, ami élőnek, megbecsültnek, hálásnak érzem magam mindazért, amin keresztülmentem.
A gond csak az, hogy a gyermekeim ezt nem tartják jó ötletnek.
Van két felnőtt fiam. Mindketten velem élnek a párjaikkal és a gyermekeikkel együtt. A ház mindig tele van: zaj, bekapcsolt tévé, rohangáló gyerekek, beszélgetés, vita. Természetesen nagyon szeretem őket de már nincsenek csendes pillanataim. Soha nem vagyok egyedül. Tényleg soha.
Dolgoznak ugyan, de az az igazság, hogy a legtöbb kiadást én fedezem. Van nyugdíjam, amit a férjem után kapok, és egy kis vállalkozásom, amit még mindig viszek. A rezsit, a bevásárlást, a javításokat én állom, és sokszor az a kis kölcsön is tőlem megy, ami végül rendszeressé válik.
Eddig nem zavart, hogy segítek nekik.
Ami viszont zavar, hogy mostanában már ők döntenek helyettem is.
Amikor elmondtam nekik, hogy szeretnék ünnepelni, azt válaszolták, hogy csak pénzkidobás lenne. Hogy ilyen korban már felesleges ennyit költeni asztalokra, ételekre, pincérekre. Szerintük inkább nekik adjam azt a pénzt befektetésre, szükséges kiadásokra, valami értelmesre. Úgy beszéltek velem, mintha saját pénzemet felelőtlenül szórnám el.
Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy nem kell kölcsönkérnem hozzá, hónapok óta tervezgetem, de nem hallgattak meg igazán. Erősködtek, hogy ez teljesen felesleges.
Az egyikük végül ezt mondta nekem:
Anyu, ez már nem neked való.
Ez a mondat jobban fájt, mint hittem volna.
Elkezdtem gondolkodni olyan dolgokon, amiket eddig soha nem mondtam ki. Hogy néha szeretnék egyedül lenni a saját házamban. Hogy hiányzik az, amikor csendben ébredek. Hogy jó lenne hazatérni úgy, hogy nincs folyton tele a nappali emberekkel. Hogy szeretnék néha úgy dönteni, hogy nem kell megmagyarázni, miért.
Megfordult már a fejemben, hogy talán rá kellene szólnom, hogy keressenek maguknak saját otthont nem haragból, hanem mert úgy érzem, ami tőlem telt, azt már megtettem.
Aztán jön a bűntudat.
Félek, hogy önzőnek tűnök.
Nem akarok veszekedni. Nem akarom egyik napról a másikra kidobni őket a házból. Csak szeretném tudni, tévedek-e, amiért ünnepelni akarok. Amiért néha csendet szeretnék. Hogy a saját pénzemből magamra is költenék.
Azért írok most, mert tanácstalan vagyok hogy kiálljak-e magamért, vagy megint engedjek. Hogy csináljam-e meg az ünnepséget akkor is, ha nem támogatják.
Mit gondoltok? Tényleg hibázok, amiért úgy akarok ünnepelni, ahogy én szeretném, és hogy a saját otthonomról és pénzemről nem közös döntéseket szeretnék?







