Adam, nu vreau să te rănesc, dragul meu – Poveste emoționantă despre un băiat din Moldova, o nouă familie, dorul de mamă și cum un cățel poate vindeca inimile

Adrian, nu vreau să te rănesc, dragul meu.

Adrian ședea rezemat de pervazul vechiului geam, privind afară, spre ulița liniștită a satului. Îl aștepta pe tatăl său și timpul parcă nu mai trecea. De când mărunta lui mamă a plecat, trecuseră deja doi ani lungi ca niște toamne ploioase. Și-a găsit altă rânduială pentru dânsa, ofta tatăl când amintea despre trecut. De ce l-a lăsat în urmă? Nimeni nu putea să spună cu adevărat, iar pentru Adrian nu avea nici rost să caute răspuns. Încet, chipul mamei începea să se estompeze în amintirile lui

Tatăl său își punea nădejdea să fie de toate pentru băiat. Acum Adrian împlinise deja zece ani. Nu mai era copil, înțelegea destule și nu existau secrete pentru el. În schimb, viața nu mai avea farmec. Începuse să-și spele singur farfuriile, să-și așeze hainele pe rafturi, iar păpușile și mașinuțele de lemn zăceau părăsite. Nu se mai juca.

Se făcea băiat mare, fără voie, și se simțea o singurătate grea peste sufletul său. Își dorea mult un cățel, dar tatăl său i-a tăiat avântul:
Cine are să aibă grijă de dânsul, măi Adriane? Eu muncesc cât e ziua de lungă, tu ești la școală și încă ești mic.

În loc de un cățel, tatăl aduse într-o zi acasă o femeie. O chema Dorina. A început să viețuiască cu ei, ca și cum ar fi fost acolo de când lumea. Adrian abia dacă-i adresa vreun cuvânt, considerând-o un străin de prisos. Însă tatăl o numea soția lui și insista să aibă și băiatul o mamă.

Nu-mi trebuie mamă nouă! spuse Adrian cu glas clar și împietrit. Și așa a rămas. Timpul trecea și băiatul vedea cum tatăl râde cu Dorina, cum se îmbrățișează, cum îi este bine cu ea. Iar pe Adrian îl măcina o supărare surdă și un dor fără nume.

Tată, vreau să plece Dorina.
Adriane, eu vreau să rămână. E greu fără o femeie în casă, fără soție și fără mamă.

Într-o primăvară călduroasă, Adrian cutreiera ulița cu copiii din sat. Aceștia i-au șoptit că în curând, tatăl cu noua nevastă vor vrea să scape de el, să-l lase pe la orfelinat.
A fost cuprins de groază. Poate că și-ar face alt copil și el n-ar mai avea niciun rost acolo. A început să se pregătească în taină, temător că va fi părăsit încă o dată.

Într-o seară, auzi vorba rămasă în urmă:Va fi bine acolo, să-l ducem, că altfel n-are rost.

Asta a fost picătura. Nu a dormit toată noaptea. Dimineața și-a pus în gând să o gonească pe Dorina. Strica tot ce putea, sărea sare în ceai, pornea plita sub oala goală, cu vorba, cu fapta, îi făcea zile amare. Femeia bănuia cine era vinovat și l-a chemat la vorbă:

Să stăm de vorbă, adică, măi băiatule. Te văd că ești amărât
Mie nu-mi trebuie nimic, nu sunt supărat, zise Adrian cu glas subțire.
Adrian, să știi că nu vreau să-ți fac rău nicicum, dragul meu

Mi-am luat inima-n dinți și am închiriat pentru vară o căsuță la marginea satului. Voisem să fie o surpriză, dar cred că a venit vremea să fim sinceri. Tatăl tău a găsit un pui de câine și azi mergem să-l aducem. Vii cu noi?

Pe bune? Adrian nu-și credea urechilor și abia aștepta să o îmbrățișeze din tot sufletul.

Dorina aproape plângea: Dragul meu, să fii fericit, gata, nu mai plânge că-i totul așezat bine. L-a mângâiat pe creștet.

Când tatăl s-a întors obosit cu trăsura de la lucru, au mers împreună să ia cățelușul. Furiosul Adrian se transformase ușor prietenia îi înlocuise supărarea, iar pe Dorina n-o mai simțea ca pe-un dușman. S-au împăcat. Puiul de câine a adormit în brațele lui, iar în căsuță s-a așternut, pentru prima dată după mult timp, pace și bucurie pentru toți.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five + 11 =

Adam, nu vreau să te rănesc, dragul meu – Poveste emoționantă despre un băiat din Moldova, o nouă familie, dorul de mamă și cum un cățel poate vindeca inimile
Asszonyi sorsok: Mariann története Meghalt Mariann nagymamája, Piroska néni, és a fiatalasszony szíve még magányosabb lett. Az anyós úgy gondolta, a menyasszony idegen maradt a házban: túl vékony, keveset dolgozik, s ki tudja, ilyen gyönge teremtés egyáltalán szül-e gyereket. Mariann mindent tűrt, s amikor végképp elviselhetetlen lett, a nagymamához menekült, aki apja helyett apja, anyja helyett anyja volt, ő volt a legdrágább a világon. Mióta Dani, a férje, a faluból való árvát elvette, anyjának, Antalnénak, mindez nem tetszett. Hiszen már régen kinézte a fiának a rendszeres, gazdag gazda lányát, s ehelyett egy nincstelen, család nélküli mellette él – ahogy magában mondogatta. A lány próbált mindenkinek megfelelni, munkálkodott a portán, tette-vette magát hajnalok hajnalán, de az anyós szemében mégis teher, nem családtag. Amíg Dani otthon volt, viselhető volt a helyzet, de ha elment a másik faluba, menekülni lett volna kedve az embernek a házból. — Tarts ki, Marianám — vigasztalta a nagymama —, minden elmúlik, minden rendben lesz, csak tűrni kell! De már nagymama sincs, évek telnek, anyósa csak nőtt a neheztelésben, utálatban. Nem azt lett, amit ő akart: a fia nem engedelmeskedett, a gazdag menyecske helyett a vézna leányt vitte haza. Dani azonban férfi volt a háznál: amit mondott, az úgy is lett. Danit halála után a gazdaságban elismert gazdává vált, megbecsülték a faluban, de az anyóst nem engedte hatalmaskodni; keményen megmondta a magáét. A feleségét, Mariannát szinte megszállottan szerette: mikor meglátta a vékony, szelíd arcú lányt, rögtön beleszeretett. Mindenét felajánlotta volna neki, Marianna pedig viszonozta az érzelmet — látta, hogy tiszta szívből szereti őt a fiú. Az anyósról hallott, a hírhedt keménységéről, de Dani szava elég volt, hogy a lány vállalja a házasságot. Marianna beköltözött a férje házába, tűrt a savanyú anyós mellett, s ha sírnia kellett, csak a nagymamánál keresett vigaszt — akárcsak egy ázott kiskutya, fejét időnként az öregasszony ölébe hajtva hallgatta a simogatást, az imádságot, amit érte mondott. A nagymama halála után nem volt kihez mennie. Egyedül maradt a világban, s a fájdalom maradt szívében: idő nem gyógyít, bármennyire is mondják. Közben Dani házában egyre feszültebbé vált a helyzet: anyósa a „lusta” menyén gúnyolódott, főleg, hogy harmadik éve ott élt, de unoka még sehol. Ez volt Marianna félelme, a legnagyobb rettegése: az anyós azt suttogta a fiának, hogy talán „meg van átkozva” a lány, s nem lesz neki gyermeke. Dani ugyan kibékült vele, de a falusi szóbeszéd kegyetlen: pletykálták, hogy nem lesz örököse, s családja végül kihal. Dani rá sem hederített, otthon azonban átölelte Mariannát — ő lett számára a boldogság. Isten meghallgatta Marian imáit? Vagy a szerelem tett csodát: a lány végül teherbe esett. Az anyós dühöngött, Dani viszont annál boldogabb lett, feleségét szerette, segítette. Az asszony azonban folyton piszkálta a menyét: „Ülsz, tétlenkedsz, há’ gondolod, most, hogy nagy a hasad, nem kell dolgozni?” Szegény Marianna halkan felelt: „Csak egy percre ültem le, mama…” Erre csak újabb mérges szó jött: nincs itt cselédség, nem vagy úrkisasszony, vödröt vidd a kúthoz, tovább kell dolgozni! Marianna szó nélkül fölkelt, csendben ment vizet hozni, miközben a szomszéd öregasszonyok csak ingatták a fejüket az udvaron: „Már terhes is, de ezzel se törődik az anyósa!” Aztán megszületett a gyerek; fiú lett, de nagyon gyönge, gyakran fulladt, elkékült — mint aki haldokolni készül. „Anyja semmi, hát a gyerek… ugye nem várt örökség az ilyen!” — csattant fel az anyós, undorodva nézve az unokát. „Ugyan, mama… ez a vérünkből van, ő a kis Dani örököse!” — sírt Marianna. „Ha megéri azt az időt! Hamarabb fogsz koporsót készíteni!” — felelte önelégülten az anyós. Marianna zokogott, miközben az anyós alig várta, mikor hal meg a gyerek, remélve, hogy a fiát végül rá tudja beszélni „rendes” mennyasszonyra. Dani, amikor hazajött, mindig kímélte Mariannát, ölbe vette a gyereket — a kicsi a nagy kezekben biztonságban volt, mintha csak erő költözne belé. Dani remélte: még erősebb lesz a fiuk, idővel a falunak is bebizonyítja majd. A gyermeket Védélinek keresztelték, de továbbra is törékeny, beteges maradt. Egyszer Dani munkára ment a szomszéd faluba, és a távollétében az anyós teljesen a fejére nőtt menyének, a munkában szinte tönkrement, a kisfiú pedig egyre inkább sorvadt. Az anyós addig-addig mérgezte a levegőt, míg Marianna fejében megjelent a gondolat: talán tényleg el kellene mennie, hogy ne akadályozza Dani boldogságát. Egy este Marianna összeszedte kis batyuját, beburkolta Védénekét, és titokban elhagyta a házat. Az anyós örült, hiszen titokban már tudta: Danit Baján betörők támadták meg, ugyan megsérült, de élve maradt. Gondolta, majd úgy meséli, hogy a gyerek meghalt, a meny megőrült, elment — szomszédok nem tudnak semmit. Marianna gyalog indult útra, fázott, félt — de végül útja egy idegen faluba vezette, ahol a kemény tekintetű, de jószívű Aklina nevű asszony megszánta, behívta és segített rajta. Aklina egy titokzatos, erdei kunyhóban élő öregasszonyhoz — Agla mamához — vitte Védélinkét, aki, mint helyi gyógyító, különleges módszerekkel új erőt adott a kisfiúnak, azt mondta, a baba betegsége azért jött, mert Marianna babaként a temetőben sírdogált, rátapadt a szomorúság szelleme, s azt adta át gyermekének. Agla mama néhány nap alatt leszívta a bajt a kicsiről, Marianna is megnyugodott, Aklinánál új otthonra lelt. Néhány év múltán Dani visszatért a falujába, de se feleség, se gyerek: anyja azt hazudta, mindketten meghaltak, Marianna elment. Dani magába fordult, évekig gyászolt, életkedve elpárolgott, anyja pedig a bűntudattól belehalt a fájdalomba. Dani végül úgy döntött, hogy véget vet az életének — de ahogy a mocsárhoz ért, egyszer csak meghallotta Marianna hangját. Az asszony megmentette a férfit a mocsártól, újra egymásra találtak, és közös gyermekükkel, Védélinkével boldogan éltek tovább az új otthonban, Aklina mellett — aki anyjuknál is fontosabb lett számukra. Az anyós sírját lassan benőtte a gaz, emlékét elfelejtette mindenki: nem tudni, lelke megnyugodott-e valaha, miután annyi bánatot okozott önzésből és irigységből…