50 éves vagyok, és még gimnazista lányként estem teherbe a barátomtól – mindketten diákok voltunk, egyikünk sem dolgozott. A családom, amikor megtudta, azonnal közölte: megszégyenítettem őket, nem nevelik fel a „nem az övékét” – majd egyik este kiraktak otthonról, egy kis bőrönddel távoztam, nem tudva, hol alszom másnap. A barátom családja viszont rögtön befogadott minket: adtak szobát, világos szabályokat állítottak fel, és csak azt kérték, hogy fejezzük be az iskolát. Minden költséget átvállaltak, még terhesgondozásra is elkísértek. Amikor megszületett a fiunk, az anyóspajti volt velem a kórházban, segített a babával, gondoskodott rólunk, míg én iskolába jártam, és támogattak minket mindenben. Később ők ajánlották fel, hogy kifizetik a nővérképzésemet, a férjem pedig mérnöki tanulmányokat kezdett. Néhány évig szigorú napirendet követtünk, semmi luxus, néha épp csak megéltünk, de soha nem maradtunk magunkra, volt étel és szeretet. Később munkába álltunk, önállóak lettünk, összeházasodtunk és felneveltük a fiunkat. Ma 50 éves vagyok, a házasságunk erős, a gyermekünket igazán kemény munkával neveltük fel. A saját családommal alig tartok kapcsolatot – nincs gyűlölet, de meghittség sincs közöttünk. Ha ma választanom kellene, melyik család mentette meg az életemet, nem a szülőháznál maradnék – hanem a férjem családjánál, akik valódi otthont adtak nekem.

Ötvenéves vagyok, és még gimnazista koromban estem teherbe a barátomtól. Ő is diák volt, én is hát nem mondanám, hogy a legjobb időzítés, de hát a hormonok a magyar tinédzsereknél is tombolnak. Egyikünk sem dolgozott, legfeljebb nyaranta görögdinnyét árultunk volna a Fő téren, de akkor pont suliidő volt. Amikor a családom megtudta, mi történt, elegánsan kitessékeltek: szégyent hoztam a nevükre, mondták, és világossá tették, hogy az én bajom nem az ő feladatuk. Egy este aztán anyám odaállt elém, és szólt, hogy a bőröndömet összepakolhatom és hát pakoltam is. Ott álltam a panel előtt Zuglóban, egy szál kis bőrönddel, nulla forinttal, és gőzöm sem volt, hol húzom meg magam másnap.

A párom családja, ők voltak azok, akik előttem kitárták az ajtót. A szülei az első perctől befogadtak minket a kispesti lakásukba. Kaptunk egy saját szobát, komoly szabályokat, és egy világos elvárást: csak azt kérik, hogy fejezzük be az iskolát. Minden másról kajáról, közművekről, még a terhesgondozásról is ők gondoskodtak. Mondhatni, egy fillér nélkül, teljesen rájuk voltam utalva.

Amikor megszületett a fiunk, az anyóskám ott volt velem a kórházban. Megmutatta, hogyan kell fürdetni, pelenkázni, hajnalban ringatta, amikor már az idegeim cafatokban voltak. Amíg én a szülés után próbáltam magam összekaparni, ő gondoskodott a kisbabáról, hogy legalább pár órát aludjak. Az apósom beszerezte a babaágyat és mindent, ami az első hónapokban kellett.

Nem sokkal később leültek velünk, és megmondták: nem akarják, hogy élősködhessünk rajtuk, vagy megrekedjünk egyik napról a másikra. Felajánlották, hogy fizetik az ápolónőképzést. Nem sokáig gondolkoztam elfogadtam. Délelőtt tanultam, délután a kisfiunk az anyósomnál, én pici batyuval, párom közben informatikai tanulmányokba kezdett. Mindketten belevetettük magunkat a tanulásba, míg a szülei továbbra is állták a számlákat meg a heti csirkehúst.

Azok az évek nem a luxusról szóltak. Komoly önfegyelemre volt szükség. Pénzünk éppen hogy annyi volt, hogy a Sparban a legolcsóbb parizert ki tudjuk fizetni, de étel és törődés mindig volt. Amikor valamelyikünk beteg lett, vagy csak kedve lett volna mindent feladni, ők mindig ott álltak mögöttünk. Nézték a gyereket, hogy el tudjunk menni vizsgázni, gyakorlatra, vagy ha hirtelen volt lehetőség pénzt keresni, segítettek.

Később belelendültünk a nagybetűs életbe. Én elhelyezkedtem nővérként, a párom is munkát talált, ami már több volt egy átlagos diákmelónál. Összeházasodtunk, különköltöztünk, felneveltük a fiunkat. Most vagyok ötvenéves, és a házasságunk még mindig kitart. A gyerekünkből rendes ember lett, látva azt a sok munkát és küzdelmet, amit beletettünk.

A saját családommal alig tartom a kapcsolatot. Nincs nagy balhé köztünk, de a régi szoros kötelék sosem hozható már vissza, és már nem is bánom igazán. Nem haragszom, de az ember tudja, hova tartozik.

És ha ma kellene megneveznem, melyik család mentette meg az életemet, hát biztos nem az, amelyikbe beleszülettem hanem az, amelyik befogadott, és amelyiknek a nevét ma is büszkén viselem.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

5 × two =

50 éves vagyok, és még gimnazista lányként estem teherbe a barátomtól – mindketten diákok voltunk, egyikünk sem dolgozott. A családom, amikor megtudta, azonnal közölte: megszégyenítettem őket, nem nevelik fel a „nem az övékét” – majd egyik este kiraktak otthonról, egy kis bőrönddel távoztam, nem tudva, hol alszom másnap. A barátom családja viszont rögtön befogadott minket: adtak szobát, világos szabályokat állítottak fel, és csak azt kérték, hogy fejezzük be az iskolát. Minden költséget átvállaltak, még terhesgondozásra is elkísértek. Amikor megszületett a fiunk, az anyóspajti volt velem a kórházban, segített a babával, gondoskodott rólunk, míg én iskolába jártam, és támogattak minket mindenben. Később ők ajánlották fel, hogy kifizetik a nővérképzésemet, a férjem pedig mérnöki tanulmányokat kezdett. Néhány évig szigorú napirendet követtünk, semmi luxus, néha épp csak megéltünk, de soha nem maradtunk magunkra, volt étel és szeretet. Később munkába álltunk, önállóak lettünk, összeházasodtunk és felneveltük a fiunkat. Ma 50 éves vagyok, a házasságunk erős, a gyermekünket igazán kemény munkával neveltük fel. A saját családommal alig tartok kapcsolatot – nincs gyűlölet, de meghittség sincs közöttünk. Ha ma választanom kellene, melyik család mentette meg az életemet, nem a szülőháznál maradnék – hanem a férjem családjánál, akik valódi otthont adtak nekem.
„Nici măcar o floare nu i-ai dus mamei mele vreodată, iar acum îmi ceri să-i cumpăr mamei tale un robot de bucătărie? Nu vă e puțin rușine?”