Három hosszú kapcsolatom volt az életemben. Mindháromban azt hittem, hogy apa leszek. Mindháromból végül akkor léptem ki, amikor a gyerekvállalás komolyra fordult. Az első nőnek, akivel együtt voltam, már volt egy kisgyereke. Én 27 éves voltam. Először nem is igazán érdekelt a dolog, de hozzászoktam az életmódjához, a gyerek napirendjéhez, a felelősséghez. Aztán amikor elkezdtünk közös gyerekről beszélni, hónapok teltek el, de nem történt semmi. Ő előbb ment orvoshoz, mindent rendben találtak nála. Elkezdte kérdezgetni, hogy én is csináltattam-e vizsgálatokat. Azt mondtam, nem kell, majd összejön. Közben egyre kényelmetlenebbül, feszültebben, ingerlékenyebben éreztem magam. Egyre többet veszekedtünk, és egyszer csak elmentem. A második kapcsolat más volt. Neki még nem volt gyereke. Már az elején tisztáztuk, hogy családot szeretnénk. Évek teltek el, többször próbálkoztunk. Minden egyes negatív teszt után még jobban bezárkóztam. Ő egyre többet sírt, a témát én egyre inkább kerültem. Amikor felvetette, hogy általános kivizsgálásra menjünk, azt mondtam, túlzás. Elkezdtem késni, elhidegültem, csapdában éreztem magam. Négy év után szakítottunk. A harmadik páromnak két kamasz fia volt már. Az elején kijelentette, neki így is jó az élete, nem akar több gyereket. Aztán mégis felmerült a téma – én hoztam fel, mert magamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok rá. De megint nem történt semmi. Egyre inkább úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, mintha más helyét foglalnám el. Mindhárom kapcsolatomban hasonló történt. Nem csupán a csalódás miatt hagytam el mindent, hanem a félelem miatt is – félelem, hogy le kell ülnöm egy orvos elé, és meg kell hallanom: én vagyok a probléma. Sosem vizsgáltattam ki magam. Soha nem kaptam választ. Inkább elmentem, semmint szembenézzek egy válasszal, amiről nem tudtam, elbírnám-e. Most már negyven felett vagyok. Látom a volt páromat, ahogy családjával él, olyan gyerekekkel, akik nem az enyémek. Néha elgondolkodom, vajon tényleg azért mentem-e mindig el, mert untam, vagy mert nem voltam elég bátor maradni, és szembenézni azzal, ami talán velem történt.

Életem során három hosszú kapcsolatom volt. Mindháromban úgy hittem, hamarosan apa leszek. Mégis mindháromban akkor léptem ki, amikor a gyerekvállalás komolyra fordult.

Az első párom, Réka, már anyuka volt, volt egy kislánya. Akkor 27 éves voltam. Eleinte nem zavart különösebben, hozzászoktam az ő napirendjéhez, a gyerekhez kötött szabályokhoz, a mindennapi felelősséghez. Amikor viszont arról kezdtünk beszélni, hogy mi is szeretnénk közös gyereket, hónapok, majd évek teltek el, és nem történt semmi. Először ő ment orvoshoz. Minden rendben volt nála. Egy idő után tőlem kérdezte, hogy jártam-e vizsgálaton. Mindig mondtam, hogy felesleges, úgyis csak idő kérdése. De szép lassan kezdtem kellemetlenül érezni magam ingerlékeny, feszült lettem, egyre többet veszekedtünk. Egyszer aztán csak összepakoltam, és elmentem.

A második kapcsolatom egészen más volt. Ágnesnek nem volt gyereke. Már kapcsolatunk elején kimondtuk, hogy családot szeretnénk. Évek teltek el próbálkozással, minden hónap újabb reménnyel és csalódással. Minden negatív teszt valahogy eltávolított magamtól. Ágnes egyre gyakrabban sírt, én pedig elkezdtem kerülni a témát. Ő kérte, menjünk közösen meddőségi szakemberhez, én meg csak legyintettem, hogy túlzásba viszi. Mind gyakoribbá váltak a késéseim, fásult lettem, úgy éreztem, csapdába estem. Négy év után szakítottunk.

A harmadik kapcsolatom már egyértelmű helyzet volt. Mária két kamaszfiú édesanyja volt, és a legelején kijelentette, nem akar több gyereket. Mégis valahogy visszatért a téma igazából én voltam az, aki újra felhozta. Bizonyítani akartam magamnak, hogy képes vagyok rá. De ismét semmi. Megint kezdtem azt érezni, nem vagyok a helyemen, mintha idegen lennék egy kész családban.

Valami hasonló történt mind a három kapcsolatomban. Nem csak a csalódottság dolgozott bennem, sokkal inkább a félelem. Féltem leülni egy orvos elé, és meghallani, hogy velem van a gond.

Sosem mentem el vizsgálatokra, sosem derült ki semmi biztos. Inkább a menekülést választottam, minthogy szembenézzek egy válasszal, amit talán nem bírtam volna elviselni.

Most túl vagyok a negyvenen. Látom a volt páromat, ahogy boldog családjuk van, gyerekeikkel akik nem az enyémek. Néha eltűnődöm: vajon tényleg csak belefáradtam ezekbe a kapcsolatokba, vagy egész egyszerűen nem volt bennem elég bátorság, hogy maradjak, és szembenézzek azzal, ami talán bennem történt?

Ma már tudom: egy férfi értéke nem csak abban rejlik, hogy tud-e apává válni. Hanem abban is, hogy mer-e szembenézni saját félelmeivel, és képes-e felelősséget vállalni a saját érzéseiért. Én ezt akkor nem tudtam és ezt már nem lehet visszacsinálni.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

20 − four =

Három hosszú kapcsolatom volt az életemben. Mindháromban azt hittem, hogy apa leszek. Mindháromból végül akkor léptem ki, amikor a gyerekvállalás komolyra fordult. Az első nőnek, akivel együtt voltam, már volt egy kisgyereke. Én 27 éves voltam. Először nem is igazán érdekelt a dolog, de hozzászoktam az életmódjához, a gyerek napirendjéhez, a felelősséghez. Aztán amikor elkezdtünk közös gyerekről beszélni, hónapok teltek el, de nem történt semmi. Ő előbb ment orvoshoz, mindent rendben találtak nála. Elkezdte kérdezgetni, hogy én is csináltattam-e vizsgálatokat. Azt mondtam, nem kell, majd összejön. Közben egyre kényelmetlenebbül, feszültebben, ingerlékenyebben éreztem magam. Egyre többet veszekedtünk, és egyszer csak elmentem. A második kapcsolat más volt. Neki még nem volt gyereke. Már az elején tisztáztuk, hogy családot szeretnénk. Évek teltek el, többször próbálkoztunk. Minden egyes negatív teszt után még jobban bezárkóztam. Ő egyre többet sírt, a témát én egyre inkább kerültem. Amikor felvetette, hogy általános kivizsgálásra menjünk, azt mondtam, túlzás. Elkezdtem késni, elhidegültem, csapdában éreztem magam. Négy év után szakítottunk. A harmadik páromnak két kamasz fia volt már. Az elején kijelentette, neki így is jó az élete, nem akar több gyereket. Aztán mégis felmerült a téma – én hoztam fel, mert magamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok rá. De megint nem történt semmi. Egyre inkább úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, mintha más helyét foglalnám el. Mindhárom kapcsolatomban hasonló történt. Nem csupán a csalódás miatt hagytam el mindent, hanem a félelem miatt is – félelem, hogy le kell ülnöm egy orvos elé, és meg kell hallanom: én vagyok a probléma. Sosem vizsgáltattam ki magam. Soha nem kaptam választ. Inkább elmentem, semmint szembenézzek egy válasszal, amiről nem tudtam, elbírnám-e. Most már negyven felett vagyok. Látom a volt páromat, ahogy családjával él, olyan gyerekekkel, akik nem az enyémek. Néha elgondolkodom, vajon tényleg azért mentem-e mindig el, mert untam, vagy mert nem voltam elég bátor maradni, és szembenézni azzal, ami talán velem történt.
„Numai să faci copii ești bună!” – Povestea Verei, a unei mame din Moldova care a ales să nu mai tacă