Add át a kulcsot a lakásunkhoz
Már megbeszéltük apáddal, mondta Ildikó, tenyerét fia kezére téve. Eladjuk a hétvégi telket. Adunk kétmillió forintot az első részletre, elég már abból, hogy albérletekben tengődtök.
Gábor megakadt a teáscsészével félúton a szája felé. Felesége, Réka, abbahagyta a rágást, a sütemény darabja ott maradt a villáján.
Anya, mit beszélsz? Gábor óvatosan letette a csészét. Melyik telek? Hát ti ott vagytok minden nyáron…
Túléljük. János, mondd nekik!
Az apa, eddig elmélyülten kavargatva a lekvárt kanállal, felnézett.
Anyádnak igaza van. Negyven éve megvan a telek, már a tető is beázik, a kerítés rohad. Csak gond vele. Nektek meg nincs hol lakni.
Apa, mi összespóroljuk magunknak, Gábor megrázta a fejét. Még két, legfeljebb három év…
Három év?! Ildikó a homlokára csapott. Három év idegen lakásokban, gyerekkel úton? Réka, legalább te szólj már!
Réka zavartan nézett férje felé, majd az anyósára.
Ildikó néni, ezek hatalmas pénzek. Nem lehet csak úgy…
Dehogynem! vágta rá Ildikó. Erről már döntöttünk. Az ingatlanos szombaton jön, megnézzük a telket.
Gábor már nyitotta volna a száját, de Ildikó megelőzte.
Fiam. Mi sem leszünk fiatalabbak. Apád már harmadik éve küzd a vérnyomásával, én jövőre leszek hatvan. Minek nekünk már telek? Paradicsomot akarok ültetni? Veszek inkább a piacon. A kisunokák pedig nőjenek normális lakásban, a sajátjukban, érted?
Csend telepedett az asztalra. Réka megszorította férje kezét az asztal alatt. Gábor megdörzsölte a homlokát, ahogyan mindig, mikor nem tudja, mit mondjon.
Anyu… Mindent visszaadunk. Apránként, de minden forintot.
Ó, hagyd már, legyintett János. Visszaadod, nem adod, kit érdekel. Legyen hová tanuljanak kúszni az unokák.
Másfél hónap múlva eladták a telket. Ildikó intézte az összes papírt, ő számolta a pénzt, ő utalta át Gábornak a kétmillió forintot. Három hónap múlva Gábor és Réka beköltöztek a kétszobás lakásba a Levendula sétányon új építésű, kilencedik emelet, ablakok a parkra néznek.
Az új lakásavatóra vagy tizenöt ember gyűlt össze. Réka szülei hoztak edényeket, barátnők rengeteg törölközőt, Gábor kollégái összedobták a pénzt kávéfőzőre. Ildikó járkált a szobákban, tapogatta a falakat, belesett a szekrénybe, ingatta a fejét hogy tetszik vagy rosszallja, nem lehetett tudni.
Estefelé, mikor a vendégek eloszoltak a lakásban, Ildikó elkapta a fiát a folyosón.
Gabi, két szót.
Elvezette az előszobába, távolabb a hallgatózó fülektől.
Add ide a kulcsot.
Gábor először nem értette.
Melyik kulcsot?
A lakásét. Tartalékot. Ki tudja Ildikó lehalkította a hangját. Segítettünk nektek, te is tudod. Hátha valami történik, és nem jutunk be. Egyébként is, rendes családnál a szülők kapnak kulcsot.
Gábor ide-oda lépett, látszott rajta: szeretne ellenkezni, de nem tudja, hogy. Vagy nem mer.
Anyu, hát ez… Réka…
Mi van Rékával? Ő ellenzi? Ildikó összehúzta a szemét. Megvettük nektek a lakást, ő meg nem ad kulcsot?
Nem, nem ezt akartam mondani…
Akkor add. Ne viselkedj, mint gyerek!
Gábor belenyúlt a farmerzsebébe, előhúzta a kulcscsomót. Levett egy vadonatújat, még szinte fényes.
Tessék.
Ildikó forgatta ujjai között, majd a saját kulcscsomója közé illesztette, a házi és a garázskulcs közé. A fém megkoccant egymáson.
Ügyes vagy, megsimogatta fia arcát. Menjünk, torta van, e nélkül nem marad semmi.
Jó este volt.
Ildikó gondosan tapogatta a huzatot, forgatta a párnát, ellenőrizte a varrásokat. Bársony lágyan siklott az ujjai alatt, a mustársárga meleg, otthonos, jól fog mutatni Réka szürke kanapéján. Még egyet vett, terrakotta színben. Már látta maga előtt: párnák a sarkokban, közöttük a kötött pléd, amit múlt héten kinézett.
A trolin a csomagot a szívéhez szorította. Odakint kertek, játszóterek, parkoló autók suhantak el az ablakban. Levendula sétány, ott szállt le.
Az épületben friss festékszag volt nemrég újították fel. Ildikó felsétált a kilencedikre, előkereste a kulcsot. A zár simán kattant, az ajtó hangtalanul nyílt.
Csend. Senki sehol.
Lerúgta a cipőjét, átment a nappaliba. A kanapé tényleg pucér volt, unalmas. Kibontotta a párnákat, elrendezte a sarkokban, hátralépett egy kicsit, megnézte tökéletes. Teljesen más hangulata lett.
De a por a polcon rögtön szemet szúrt. És piszkos bögre az ablakban. Ildikó csak ingatta a fejét, nem nyúlt semmihez. Nem az ő dolga. Egyelőre.
Este kilenc körül csörrent a telefon.
Anya, jártál nálunk?
Gábor hangja különös volt, feszült.
Persze. Vitted a párnákat? Ugye milyen szépek?
Anya kis szünet. Legközelebb legalább szólj. Réka hazajött, minden el van pakolva, ezek a párnák
Ezek? Ildikó fújt egyet. Egyébként másfél ezer volt darabja. Mondd meg Rékának, hogy nálatok nagyon piszkos por mindenhol, koszos bögrék. Még a hűtőt is megnéztem, félig üres. Éheztek? Nem azért adtam pénzt, hogy úgy éljetek, mint egyetemisták.
Anya, csak legközelebb szólj előre, jó? Legalább telefonálj…
Ó, Gabi, Ildikó az égnek emelte a szemét, bár ezt a fia úgysem látta. Mindegy, mennem kell, apád hív.
Kinyomta a telefont, váratlanul.
Egy hét múlva ágynemű garnitúrát vitt nekik. Jó, szaténból. Réka otthon volt, de épp zuhanyzott Ildikó hallotta a víz hangját. Lerakta a csomagot az ágyra, halkan távozott, nem hagyott üzenetet. Minek? Úgyis tudni fogják.
Három nap múlva edénykészlet. A fiataloknak valami kínai vacakjuk volt, lekapart fedővel, ki nem állhatta.
Szombaton Gábor és Réka vacsorára érkeztek. Ültek az asztalnál, ették a túrós csuszát, időjárásról, szomszédok felújításáról beszélgettek. Minden nyugodt, udvarias, unalmas.
Réka letette a villát.
Ildikó néni
Igen?
Megtenné, hogy legközelebb előre szól, amikor jön? Csak hogy tudjunk róla.
Ildikó lassan megtörölte száját a szalvétával.
Rékácska. Apáddal kétmilliót adtunk nektek. Kétmilliót. Jogom van jönni, amikor akarok. Ez tulajdonképpen a mi lakásunk is.
Anyu, Gábor közbeszólt volna.
Mit anyu? Nincs igazam?
Csend. János kitartóan piszkálta a túrós csuszát, mintha semmi köze nem volna az egészhez.
Köszönjük a vacsorát, mondta Réka, felállt. Gabi, induljunk.
Gyorsan, idegesen pakoltak. A búcsúmosoly hamisra sikeredett. Ildikó becsukta mögöttük az ajtót, visszament a konyhába rendet rakni. Valami azt súgta, kifelé kell néznie az ablakon pont, amikor a fiatalok kiléptek a házból.
A szellőző résnyire nyitva volt. Réka hangja tisztán, élesen hallatszott:
…adtjuk vissza ezt a tartozást vagy elválok. Nem bírom tovább!
Ildikó megdermedt, tányérral a kezében.
Milyen tartozás? Miről beszél?
Lent Gábor felelt valamit, de szavait már nem lehetett kivenni. Becsapódott az autóajtó, felbődült a motor.
Ildikó lassan leállította a tányért a mosogatóba.
Nem. Ez egyáltalán nem tetszett neki.
Ildikó elfordította a kulcsot, benyomta az ajtót és majdnem belerohant Gáborba. Ott állt a folyosón, mintha várt volna. Réka kikukucskált a konyhából, kezét törölgette.
Ó, itthon vagytok Ildikó egy pillanatra zavarba jött, aztán összeszedte magát. Hoztam nektek…
Anyu, várj.
A fia hangjában volt valami, ami elhallgattatta. Gábor elővette a kabátja zsebéből egy fehér borítékot. Vastag, nehéz, nyilván nem üres.
Szeretnék visszaadni valamit.
Ildikó gépiesen átvette. Belesett alig kapott levegőt.
Pénz. Rengeteg.
Ez mi?
Kétmillió Réka közelebb lépett, mellé állt. Felvettünk hitelt.
Ti Ildikó felnézett. Megőrültetek? Milyen hitel? Minek?
Azért, mert nem akarunk tartozni, Réka most szembenézett vele, keményen, őszintén. Ildikó néni, elegünk van. A látogatásokból. Az ellenőrzésből. Abból, hogy bejön, amikor neki tetszik és turkál a dolgainkban.
Nem turkáltam! Párnákat hoztam! Ágyneműt! Edényeket!
Anyu, Gábor Réka vállára tette a kezét. Holnap jön a lakatos, kicseréli a zárakat.
Ildikó pislogott. Először, aztán újra. Lassan esett le, mit mondtak.
Zárakat?
Igen. Kulcsod többé nem lesz.
Sűrű, nehéz csend kúszott a levegőbe. Ildikó felváltva nézett fiára és menyére. A torka elszorult, az arca lángolt.
Ti ti nyelt egyet. Kicsinyesek vagytok. Kicsinyesek és hálátlanok. Eladtuk az egész telket értetek! Most pedig úgy rúgtok ki, mint valami tolvajt!
Nem rúgunk ki, mondta Réka rezzenéstelenül. Csak arra kérjük, hogy távozzon.
Ildikó megszorította a kulcscsomót a zsebben. Az ujja elzsibbadt.
Gábor, fiam. Komolyan engeded, hogy így beszéljen velem?
Gábor lehajtotta a fejét, hallgatott. Aztán mégis anyjára nézett.
Anyu. Közös döntés volt.
Ildikó sarkon fordult, elköszönet nélkül távozott.
Hazafelé végig azt gyakorolta, mit fog mondani, amikor Gábor másnap bocsánatot kér telefonon. Holnap, legkésőbb holnapután. Majd meggondolja magát, majd belátja, hogy elragadtatta magát.
Eltelt egy hét. A telefon néma maradt.
Ildikó többször megpróbált tárcsázni, de mindig letette. Nem. Majd ők hívnak először. Majd ők kérnek bocsánatot. Ő az anyjuk, végül is. Nem akart rosszat.
Egy hónap múlva vacsorán János óvatosan megkérdezte, kibékültek-e már. Ildikó csak a vállát rántotta, témát váltott.
Két hónap múlva már nem kapott szívrohamot minden csengetésre.
Három hónappal később megértett mindent.
A fia nem fog hívni. Sem holnap, sem jövő héten, sem jövőre.
Ildikó ült a konyhában, nézte a kulcscsomót. Házi, garázs. Közöttük az, amelyik egykor a Levendula sétányi lakás ajtaját nyitotta.
Segíteni akart. Igazán akart. Párnákat, edényeket, ágyneműt vitt ez a gondoskodás, nem? Így szokták. A szülő segít, a gyerek hálás, mindenki boldog.
De valami útközben elromlott. Ildikó, bármennyit gondolta vissza a régi beszélgetésekre és látogatásokra, nem tudta, hol.
Talán nem is akarta tudni.
Már nincs mit javítani, bármit is tört el útközben.
És a párnák csak némán hevertek a nappaliban, mintha sosem voltak igazán oda valók.
