Majd én tudom jobban – Hát mi ez már megint… – fáradtan leguggolt leánykája elé Dániel, és a rózsaszín foltokat vizsgálta Sára arcán. – Már megint… A négyéves Sára türelmesen és szokatlanul komolyan állt a nappali közepén. Már megszokta ezeket az „orvosi” viziteket, a szülők aggódó pillantásait, a végtelen kencéket és tablettákat. Eszter odalépett, térdre ereszkedett férje mellé. Finoman elsimította gyermeke arcából a hajtincset. – Ezek a gyógyszerek semmit sem érnek. Mintha csak vizet innánk. Az orvosok a rendelőben… hát azok sem orvosok, ki tudja kik. Harmadszor változtatnak a kezelési terven, semmi eredmény. Dániel feltápászkodott, megtörölte a homlokát. Az ablakon túl borult volt az ég – a nap is szürke, semmitmondó reggelt ígért, akárcsak az előzőek. Gyorsan összepakoltak – Sárát bebugyolálták vastag kabátba, fél óra múlva már anyja, Ilona lakásában ültek. Ilona csóválta a fejét, sóhajtozott, simogatta az unokája hátát. – Ilyen kicsi, és már ennyi gyógyszert kap. Micsoda terhelés a szervezetnek – leültette Sárát az ölébe, aki megszokottan hozzábújt a nagymamához. – Szörnyű nézni. – Hidd el, mi sem szeretnénk, – Eszter ülve összekulcsolta az ujjait. – De az allergia nem múlik. Már mindent kiküszöböltünk. Mindent. Csak az alap ételeket kapja – mégis kiütései vannak. – És mit mondanak az orvosok? – Semmi konkrétat. Nem tudják behatárolni. Vizsgálatok, tesztek – az eredmény… – Eszter legyintett. – Ez az eredmény. Az arca. Ilona sóhajtott, igazította Sára gallérját. – Talán kinövi… Gyakran előfordul, hogy a gyerekekből egyszer csak eltűnik. De most, sajnos, nem sok biztató van. Dániel szótlanul nézte kislányát. Apró, vékony. Nagy, figyelő szemei. Megsimította a fejét – eszébe villant saját gyerekkora: ahogy szombatonként a konyhából lopkodta a süteményt, ahogy könyörgött csokiért, ahogy imádta az anyja lekvárját kanállal enni az üvegből. Sára… főtt zöldség, főtt hús, víz. Semmi gyümölcs, semmi édesség, semmi igazi gyerekétel. Négy évesen – szigorúbb diétán van, mint egy fekélyes. – Már nem tudjuk mit vegyünk el, – mondta halkan Dániel. – Alig maradt valami az étrendben. Hazafelé csendben autóztak. Sára elaludt a hátsó ülésen, Dániel időnként a visszapillantóban nézett rá: békésen alszik. Most legalább nem vakaródzik. – Anyum hívott, – szólalt meg Eszter. – Hétvégén vihetnénk Sárát hozzá. Vett jegyet a Bábszínházba, vinné az unokáját. – Színházba? – Dániel váltott egy sebességet. – Jó ötlet. Legalább kicsit kikapcsolódik. – Szerintem is. Neki is jót tesz. Szombaton Dániel leparkolt Eszter anyja, Katalin háza előtt. Kiszedte a kocsiból Sárát, aki álmosan pislogott, dörzsölte a szemét – korán kelt, nem tudott kialudni. Karjába vette, Sára rögtön hozzábújt, meleg és könnyű, mint egy veréb. Katalin virágos köntösben lépett ki a kapuhoz, úgy tárta szét a karját, mintha nem az unokáját, hanem egy hajótöröttet látna. – Jaj, kicsim, aranyom, – magához szorította Sárát, melléhez préselte. – Milyen sápadt, milyen vékonyka. A diétával teljesen tönkretettétek a gyereket. Dániel zsebre dugta a kezeit, elnyelte a bosszúságát – minden alkalommal ugyanaz. – Ezt neki tesszük. Nem örömünkre, te is tudod. – Milyen jót? – Katalin összeszorította a száját, az unokát nézte, mintha egyenesen a lágerekből érkezett volna. – Csupán csont és bőr. Neki nőni kellene, és ti éheztetitek. Katalin bevitte Sárát, rá sem nézett, mögöttük csendesen csukódott az ajtó. Dániel a kapuban álldogált. Mintha valami motoszkált volna benne, egy sejtelem, ami próbált összerendeződni, de még elillan, mint a reggeli köd. Megdörzsölte a homlokát, még egy percig hallgatózott az idegen kertben, aztán elindult a kocsihoz. Gyerek nélkül a hétvége – furcsán ismeretlen érzés. Szombaton Eszterrel hipermarketbe mentek, pakolták a heti bevásárlást a guruló kocsiba. Otthon Dániel három órát szerelt a fürdő csöpögő csapját, ami már két hónapja bosszantotta. Eszter szekrényeket rendezett, kidobni való holmikat pakolt. A szokásos házimunkán túl a lakás – gyerekhang nélkül – valahogy túl üres, hibásnak tűnt. Este pizzát rendeltek – azt, amiben mozza­rella és bazsalikom van, amiből Sára sohasem ehetett. Kibontottak egy üveg vörösbort. A konyhában ültek, csak úgy beszélgettek – régen beszéltek már így. Munka, nyaralás, elhúzódó lakásfelújítás. – Jó ez így, – sóhajtott Eszter, aztán elharapta a mondat végét. – Úgy értem… hát, tudod. Csak csend van. Nyugalom. – Értem, – Dániel ráhelyezte Eszter kezére a sajátját. – Én is hiányolom. De a pihenés ránk is ráfér. Vasárnap délután ment Sáráért. A Nap narancssárga fénybe vonta az utcákat, Katalin háza elbújt az öreg almafák között, a fényben egészen barátságosnak tűnt. Dániel kiszállt a kocsiból, belökte a kaput – nyikorgott – és megtorpant. A tornácon ott ült a lánya. Mellette Katalin, boldogan hajolt az unokához. A kezében hatalmas, fényes, olajosra sült pogácsa. Sára épp rágta. Krumplis arc, morzsák az állán, és a szeme – ragyogó, régen látott boldogsággal. Néhány másodpercig Dániel csak nézte. Aztán valami forró és dühös hullámként futott át rajta. Közelebb lépett, három lépéssel ott volt, kirántotta a pogácsát az anyósa kezéből. – Ezt most mégis hogy képzelte?! Katalin hirtelen hátraugrott, arca vörösödött. Katalin rángatta a köntösét, mintha a haragját akarta volna lesöpörni. – Csak egy darabka volt, semmi baj, pogácsa, ugyan már… Dániel nem hallgatott rá. Karjába vette Sárát – a kislány rémülten csendben maradt, szorította a kabátját –, vitte ki a kocsihoz. Beültette a gyermekülésbe, becsatolta – az ujjai remegtek a dühtől. Sára nagy szemekkel nézett rá, a szája reszketett – mindjárt sír. – Semmi baj, kicsim, – megsimogatta a fejét, igyekezett nyugodt hangot megütni. – Várj itt egy pillanatot. Apa mindjárt jön. Becsapta az ajtót, visszasétált a házhoz. Katalin még mindig a kapuban állt, gyűrögette a köntösét, az arca foltokban elszíneződött. – Dániel, nem érted… – Nem értem?! – két lépésre megállt, elöntötte a harag. – Fél éve! Fél évig nem tudtuk, mi van a lányunkkal! Vizsgálatok, tesztek, allergiák – tudja, mennyibe került mindez? Mennyi ideg, mennyi álmatlan éjszaka?! Katalin hátrált az ajtóhoz. – Csak jót akartam… – Jót? – Dániel előrelépett. – Vízen és főtt csirkén tartottuk! Mindent száműztünk a konyhából! Maga meg titokban sült pogácsával eteti?! – Én immunitást akartam kialakítani! – Katalin hirtelen kihúzta magát. – Csak kis adagokat adtam, hogy a szervezete hozzászokjon. Én tudom mit csinálok, három gyereket felneveltem! Dániel nézte, akiért éveken át tűrt, a béke és Eszter miatt – most tudatosan veszélyeztette Sárát. Tudta magát okosabbnak az orvosoknál. – Három gyerek, – mondta halkan Dániel, mire Katalin elsápadt. – De minden gyerek más. És Sára nem a maga lánya, hanem a miénk. Többet nem fogja látni. – Mi van?! – Katalin a korláthoz kapott. – Nincs joga hozzá! – De van. Dániel visszament az autóhoz. Hátulról kiáltás hallatszott, de ő nem nézett vissza. Beült, beindította a motort. A tükörben Katalin futott a kapuhoz, integetett. Gázra lépett. Otthon Eszter már várta őket. Meglátta férje arcát, a síró lányt – és mindent megértett. – Mi történt? Dániel röviden, érzelemmentesen elmondta – az emóciókat már a ház előtt kiadta magából. Eszter megkeményedő arccal hallgatta, végül elővette a telefont. – Anya. Igen, elmondta. Hogy tehetted?! Dániel elvitte Sárát a fürdőbe – lemosni a pogácsa és a könnyek maradványait. Kintről Eszter hangja hallatszott, hideg és idegen. Olyan határozottan szidta az anyját, mint soha korábban. Végül tisztán hallható: „Amíg az allergiát ki nem vizsgáljuk – többször nem láthatod Sárát.” Két hónap telt el… Az ebéd Ilonánál már hagyománnyá vált. Ma egy igazi torta díszlett az asztalon, piskótás, krémes, eperrel. Sára boldogan kanalazta, maszatosan, fülig krémben. Arcán egyetlen folt sem. – Ki gondolta volna, – sóhajtott Ilona. – Napraforgóolaj. Ilyen ritka allergia. – Az orvos mondta, hogy ez ezerből egyszer fordul elő, – Eszter vajat kent a kenyérre. – Amint teljesen száműztük és olívaolajra váltottunk – két héten belül eltűnt minden kiütés. Dániel nem tudta levenni a szemét Sáráról. Rózsás arc, csillogó szemek, krém az orrán. Boldog gyerek végre – normális ételeket ehet, tortát, kekszet, csak napraforgóolaj nélkül. És mint kiderült, így sok minden elérhető. A viszony Katalinnal fagyos maradt. Katalin hívogatott, bocsánatot kérve sírt a telefonban. Eszter röviden, hűvösen beszélt vele. Dániel egyáltalán nem. Sára újra kanalazott a tortából, Ilona közelebb tolta a tányért. – Egyél, kicsim. Egyél egészséggel. Dániel hátradőlt, az ablaknál esett az eső, de bent meleg volt, és finom sütillat terjengett. A lánya jobban van. Minden más mellékes.