Majd én tudom jobban – Hát mi ez már megint… – fáradtan leguggolt leánykája elé Dániel, és a rózsaszín foltokat vizsgálta Sára arcán. – Már megint… A négyéves Sára türelmesen és szokatlanul komolyan állt a nappali közepén. Már megszokta ezeket az „orvosi” viziteket, a szülők aggódó pillantásait, a végtelen kencéket és tablettákat. Eszter odalépett, térdre ereszkedett férje mellé. Finoman elsimította gyermeke arcából a hajtincset. – Ezek a gyógyszerek semmit sem érnek. Mintha csak vizet innánk. Az orvosok a rendelőben… hát azok sem orvosok, ki tudja kik. Harmadszor változtatnak a kezelési terven, semmi eredmény. Dániel feltápászkodott, megtörölte a homlokát. Az ablakon túl borult volt az ég – a nap is szürke, semmitmondó reggelt ígért, akárcsak az előzőek. Gyorsan összepakoltak – Sárát bebugyolálták vastag kabátba, fél óra múlva már anyja, Ilona lakásában ültek. Ilona csóválta a fejét, sóhajtozott, simogatta az unokája hátát. – Ilyen kicsi, és már ennyi gyógyszert kap. Micsoda terhelés a szervezetnek – leültette Sárát az ölébe, aki megszokottan hozzábújt a nagymamához. – Szörnyű nézni. – Hidd el, mi sem szeretnénk, – Eszter ülve összekulcsolta az ujjait. – De az allergia nem múlik. Már mindent kiküszöböltünk. Mindent. Csak az alap ételeket kapja – mégis kiütései vannak. – És mit mondanak az orvosok? – Semmi konkrétat. Nem tudják behatárolni. Vizsgálatok, tesztek – az eredmény… – Eszter legyintett. – Ez az eredmény. Az arca. Ilona sóhajtott, igazította Sára gallérját. – Talán kinövi… Gyakran előfordul, hogy a gyerekekből egyszer csak eltűnik. De most, sajnos, nem sok biztató van. Dániel szótlanul nézte kislányát. Apró, vékony. Nagy, figyelő szemei. Megsimította a fejét – eszébe villant saját gyerekkora: ahogy szombatonként a konyhából lopkodta a süteményt, ahogy könyörgött csokiért, ahogy imádta az anyja lekvárját kanállal enni az üvegből. Sára… főtt zöldség, főtt hús, víz. Semmi gyümölcs, semmi édesség, semmi igazi gyerekétel. Négy évesen – szigorúbb diétán van, mint egy fekélyes. – Már nem tudjuk mit vegyünk el, – mondta halkan Dániel. – Alig maradt valami az étrendben. Hazafelé csendben autóztak. Sára elaludt a hátsó ülésen, Dániel időnként a visszapillantóban nézett rá: békésen alszik. Most legalább nem vakaródzik. – Anyum hívott, – szólalt meg Eszter. – Hétvégén vihetnénk Sárát hozzá. Vett jegyet a Bábszínházba, vinné az unokáját. – Színházba? – Dániel váltott egy sebességet. – Jó ötlet. Legalább kicsit kikapcsolódik. – Szerintem is. Neki is jót tesz. Szombaton Dániel leparkolt Eszter anyja, Katalin háza előtt. Kiszedte a kocsiból Sárát, aki álmosan pislogott, dörzsölte a szemét – korán kelt, nem tudott kialudni. Karjába vette, Sára rögtön hozzábújt, meleg és könnyű, mint egy veréb. Katalin virágos köntösben lépett ki a kapuhoz, úgy tárta szét a karját, mintha nem az unokáját, hanem egy hajótöröttet látna. – Jaj, kicsim, aranyom, – magához szorította Sárát, melléhez préselte. – Milyen sápadt, milyen vékonyka. A diétával teljesen tönkretettétek a gyereket. Dániel zsebre dugta a kezeit, elnyelte a bosszúságát – minden alkalommal ugyanaz. – Ezt neki tesszük. Nem örömünkre, te is tudod. – Milyen jót? – Katalin összeszorította a száját, az unokát nézte, mintha egyenesen a lágerekből érkezett volna. – Csupán csont és bőr. Neki nőni kellene, és ti éheztetitek. Katalin bevitte Sárát, rá sem nézett, mögöttük csendesen csukódott az ajtó. Dániel a kapuban álldogált. Mintha valami motoszkált volna benne, egy sejtelem, ami próbált összerendeződni, de még elillan, mint a reggeli köd. Megdörzsölte a homlokát, még egy percig hallgatózott az idegen kertben, aztán elindult a kocsihoz. Gyerek nélkül a hétvége – furcsán ismeretlen érzés. Szombaton Eszterrel hipermarketbe mentek, pakolták a heti bevásárlást a guruló kocsiba. Otthon Dániel három órát szerelt a fürdő csöpögő csapját, ami már két hónapja bosszantotta. Eszter szekrényeket rendezett, kidobni való holmikat pakolt. A szokásos házimunkán túl a lakás – gyerekhang nélkül – valahogy túl üres, hibásnak tűnt. Este pizzát rendeltek – azt, amiben mozza­rella és bazsalikom van, amiből Sára sohasem ehetett. Kibontottak egy üveg vörösbort. A konyhában ültek, csak úgy beszélgettek – régen beszéltek már így. Munka, nyaralás, elhúzódó lakásfelújítás. – Jó ez így, – sóhajtott Eszter, aztán elharapta a mondat végét. – Úgy értem… hát, tudod. Csak csend van. Nyugalom. – Értem, – Dániel ráhelyezte Eszter kezére a sajátját. – Én is hiányolom. De a pihenés ránk is ráfér. Vasárnap délután ment Sáráért. A Nap narancssárga fénybe vonta az utcákat, Katalin háza elbújt az öreg almafák között, a fényben egészen barátságosnak tűnt. Dániel kiszállt a kocsiból, belökte a kaput – nyikorgott – és megtorpant. A tornácon ott ült a lánya. Mellette Katalin, boldogan hajolt az unokához. A kezében hatalmas, fényes, olajosra sült pogácsa. Sára épp rágta. Krumplis arc, morzsák az állán, és a szeme – ragyogó, régen látott boldogsággal. Néhány másodpercig Dániel csak nézte. Aztán valami forró és dühös hullámként futott át rajta. Közelebb lépett, három lépéssel ott volt, kirántotta a pogácsát az anyósa kezéből. – Ezt most mégis hogy képzelte?! Katalin hirtelen hátraugrott, arca vörösödött. Katalin rángatta a köntösét, mintha a haragját akarta volna lesöpörni. – Csak egy darabka volt, semmi baj, pogácsa, ugyan már… Dániel nem hallgatott rá. Karjába vette Sárát – a kislány rémülten csendben maradt, szorította a kabátját –, vitte ki a kocsihoz. Beültette a gyermekülésbe, becsatolta – az ujjai remegtek a dühtől. Sára nagy szemekkel nézett rá, a szája reszketett – mindjárt sír. – Semmi baj, kicsim, – megsimogatta a fejét, igyekezett nyugodt hangot megütni. – Várj itt egy pillanatot. Apa mindjárt jön. Becsapta az ajtót, visszasétált a házhoz. Katalin még mindig a kapuban állt, gyűrögette a köntösét, az arca foltokban elszíneződött. – Dániel, nem érted… – Nem értem?! – két lépésre megállt, elöntötte a harag. – Fél éve! Fél évig nem tudtuk, mi van a lányunkkal! Vizsgálatok, tesztek, allergiák – tudja, mennyibe került mindez? Mennyi ideg, mennyi álmatlan éjszaka?! Katalin hátrált az ajtóhoz. – Csak jót akartam… – Jót? – Dániel előrelépett. – Vízen és főtt csirkén tartottuk! Mindent száműztünk a konyhából! Maga meg titokban sült pogácsával eteti?! – Én immunitást akartam kialakítani! – Katalin hirtelen kihúzta magát. – Csak kis adagokat adtam, hogy a szervezete hozzászokjon. Én tudom mit csinálok, három gyereket felneveltem! Dániel nézte, akiért éveken át tűrt, a béke és Eszter miatt – most tudatosan veszélyeztette Sárát. Tudta magát okosabbnak az orvosoknál. – Három gyerek, – mondta halkan Dániel, mire Katalin elsápadt. – De minden gyerek más. És Sára nem a maga lánya, hanem a miénk. Többet nem fogja látni. – Mi van?! – Katalin a korláthoz kapott. – Nincs joga hozzá! – De van. Dániel visszament az autóhoz. Hátulról kiáltás hallatszott, de ő nem nézett vissza. Beült, beindította a motort. A tükörben Katalin futott a kapuhoz, integetett. Gázra lépett. Otthon Eszter már várta őket. Meglátta férje arcát, a síró lányt – és mindent megértett. – Mi történt? Dániel röviden, érzelemmentesen elmondta – az emóciókat már a ház előtt kiadta magából. Eszter megkeményedő arccal hallgatta, végül elővette a telefont. – Anya. Igen, elmondta. Hogy tehetted?! Dániel elvitte Sárát a fürdőbe – lemosni a pogácsa és a könnyek maradványait. Kintről Eszter hangja hallatszott, hideg és idegen. Olyan határozottan szidta az anyját, mint soha korábban. Végül tisztán hallható: „Amíg az allergiát ki nem vizsgáljuk – többször nem láthatod Sárát.” Két hónap telt el… Az ebéd Ilonánál már hagyománnyá vált. Ma egy igazi torta díszlett az asztalon, piskótás, krémes, eperrel. Sára boldogan kanalazta, maszatosan, fülig krémben. Arcán egyetlen folt sem. – Ki gondolta volna, – sóhajtott Ilona. – Napraforgóolaj. Ilyen ritka allergia. – Az orvos mondta, hogy ez ezerből egyszer fordul elő, – Eszter vajat kent a kenyérre. – Amint teljesen száműztük és olívaolajra váltottunk – két héten belül eltűnt minden kiütés. Dániel nem tudta levenni a szemét Sáráról. Rózsás arc, csillogó szemek, krém az orrán. Boldog gyerek végre – normális ételeket ehet, tortát, kekszet, csak napraforgóolaj nélkül. És mint kiderült, így sok minden elérhető. A viszony Katalinnal fagyos maradt. Katalin hívogatott, bocsánatot kérve sírt a telefonban. Eszter röviden, hűvösen beszélt vele. Dániel egyáltalán nem. Sára újra kanalazott a tortából, Ilona közelebb tolta a tányért. – Egyél, kicsim. Egyél egészséggel. Dániel hátradőlt, az ablaknál esett az eső, de bent meleg volt, és finom sütillat terjengett. A lánya jobban van. Minden más mellékes.

Jobban tudom

Most már tényleg nem értem fáradtan guggoltam le Lilla elé, figyelve a rózsaszín foltokat az arcán. Megint

Négyéves Lilla szinte mozdulatlan állt a nappali közepén, türelmesen és komolyan nem is illő egy ilyen korú gyerekhez ez a komolyság. Megszokta már, hogy vizsgálgatjuk, aggodalmaskodunk, kenőcsök, tabletták, folyamatos körök a rendelőben.

Kata mellém ült, óvatosan kisimította a kislány arca elől a hajtincset.

Ezek a gyógyszerek semmit nem érnek. Mintha sima vízzel öblítenénk. Ráadásul az SZTK-ban orvosnak se nagyon nevezném őket. Már harmadjára állítják át a kezelést, és semmi eredmény.

Felálltam, megdörzsöltem a homlokom. Odakinn szürke volt az ég, olyan nap ígérkezett, mint a tegnapi semmilyen. Gyorsan összekaptuk magunkat, Lillát meleg kabátba bugyoláltuk, és fél órával később már anyám lakásán ültünk.

Éva sóhajtozott, csóválta a fejét, simogatta Lilla hátát.

Olyan kicsi, és már ennyi gyógyszer. Rettentő teher a szervezetnek ölébe ültette Lillát, aki megszokott mozdulattal bújt hozzá. Szívszorító.

Mi sem orrvérzésig akarjuk tömni Kata szorongatta az ujjait a kanapé szélén ülve. De az allergiája nem múlik. Már mindent kitakarítottunk a lakásból. Mindent. Csak az alap dolgokat eszi, mégis kiütés.

És az orvosok mit mondanak?

Semmi konkrétat. Nem találják a gócpontot. Minden vizsgálat, vérvétel, allergiatesztek is, és Kata legyintett. Itt van az eredmény. Az arca.

Éva megigazította Lilla gallérját.

Remélem, kinövi. Van ilyen, hogy a gyerekekből eltűnik. De most még semmi biztató.

Csendben néztem a lányomat. Pici, soványka. A szeme nagy és nagyon figyelmes. Megsimogattam a haját, közben saját gyerekkorom ugrott be ahogy szombatonként vittem anyu konyhájából a frissen sült pogácsát, kunyeráltam a házi baracklekvárt, imádtam csokoládéval megkenni a kalácsot. Az én lányom Főtt zöldség. Főtt hús. Víz. Nincs gyümölcs, nincs édesség, semmi gyerek-kaja. Négyévesen szigorúbb étrenden él, mint akármelyik gyomorbajos.

Már nem tudjuk, mit hagyjunk még el suttogtam. A menüje lassan semmi.

Hazafelé csendben autóztunk. Lilla elaludt hátul, én folyton a visszapillantóban figyeltem. Alszik, nem vakaródzik.

Anyu hívott szólt Kata. Jövő hétvégére Lillát kérné magához. Van bábjátékra jegye, elvinné.

Színházba? váltottam a sebességváltón. Az jó. Kis kikapcsolódás.

Én is úgy gondoltam. Jól jön neki kimozdulni.

Szombaton megálltam anyósom háza előtt, kivettem az autósülésből Lillát. Kábán pislogott, dörzsölte a szemét korán ébresztettük, álmos volt. Felvettem, rögtön hozzám simult, meleg és könnyű volt, mint egy kis veréb.

Jolán néni színes köntösben állt ki a verandára, mintha nem unokáját, hanem hajótöröttet látna.

Jaj, lelkem, gyöngyöcském odacsapta magához Lillát, szinte elnyelte óriási ölelésében. Milyen sápadt vagy, milyen csenevész! Teljesen legyengítettétek azt a gyereket az örök diétákkal, tönkrement szegény.

Zsebre vágtam a kezem, lenyeltem az ingerültséget. Mindig ez van

Azért csináljuk, hogy jobban legyen. Nem azért, mert nekünk mindegy.

Miféle jobb lesz így összeszorította a száját Jolán néni, úgy nézte Lillát, mintha most jött volna a menhelyről. Csont és bőr. A gyereknek nőnie kell, nem éhezni.

Bevitte Lillát, ajtót zárva hagyta. Ott maradtam kinn, fura gondolat motoszkált bennem, valami sejtés, ami nem akart formát ölteni mintha szétesne, mint reggeli köd. Megdörzsöltem a homlokom, hallgattam a csendet az idegen udvarban, aztán elindultam az autóhoz.

Gyerek nélkül hétvégén fura űr tátongott a lakásban. Szombaton Katával a Tescoba mentünk, telepakoltuk a kosarat, hazavittük a heti kaját.

Otthon három órán át szereltem a csöpögő csapot, amit már hetek óta halogattam. Kata ruhákat szortírozott, a szekrény aljáról, mentek a zsákba a régiek. Hétköznapi ügyek de Lilla nélkül egész más lett a légkör: túl csendes, túl üres.

Este pizzát rendeltünk azt, amiben a mozzarella meg a bazsalikom van, és amit Lilla nem ehet. Bontottunk egy üveg Egri Bikavért. Ültünk a konyhában, végre beszélgettünk rég nem beszélgettünk ilyen hosszan. Munka, nyaralás, a sosem haladó felújítás

Milyen jó mondta hirtelen Kata, aztán megharapta az ajkát. Mármint tudod. Csak csend van. Nyugi.

Tudom fogtam meg a kezét. Hiányzik, de mi is elfáradtunk.

Vasárnap este mentem Lilláért. A nap már lemenőben volt, narancsszínre festve az utcákat. Jolán néni háza a diófák mögött, ebben a fényben szinte otthonosnak tűnt.

Kiszálltam, belöktem a kaput nyikordult , megálltam.

A verandán ült Lilla. Mellette Jolán néni, egészen boldogan hajolt hozzá, és kezében egy pogácsa volt nagy, aranybarna, fénylő. Lilla rágta, arca maszatos, az állán morzsa, tekintetében sosem látott ragyogás.

Pár másodpercig csak néztem. Aztán forrón, dühösen, kitört belőlem valami.

Odaugrottam, három lépésben odaértem, kitéptem a pogácsát Jolán néni kezéből.

Ez micsoda?!

Összerezzent, hátratáncolt, kialakult rajta a pír a nyaktól egészen a hajtőig.

Rémülten hadonászott.

Egy kis darab volt csak! Semmiség, pogácsa, mi baj lehet?

Nem hallottam. Felkaptam Lillát ijedten kapaszkodott belém, remegett , vittem az autóhoz, beültettem a gyerekülésbe, bekötöttem. Az ujjaim remegtek, alig tudtam odafigyelni. Lilla tágra nyílt szemmel nézett, az ajka reszketett mindjárt sír.

Semmi baj, csillagom simogattam meg a fejét, igyekeztem, hogy nyugodtan szóljak. Pihenj kicsit, itt maradj. Apa mindjárt jön.

Bezártam az ajtót, visszamentem. Jolán néni a verandán állt, gyűrögette a köntös szélét, foltos lett az arca.

Tamás, te ezt nem érted

Én?! két lépésre tőle megálltam, és kirobbant belőlem minden. Félév! Félévig nem tudtuk, mi baja a gyereknek! Vizsgálatok, vérvételek, allergiatesztek tudja maga, mennyi pénz, mennyi nyugtalan éjszaka volt ez nekünk? Több százezer forint ment el!

Jolán néni hátrált, kapaszkodott az ajtóba.

Én csak jót akartam

Jót?! előreléptem. Fél évig főtt vízen és csirkén tartottuk! Mindent kivettünk az étrendből! Maga meg titokban zsíros pogácsával tömte?

Az immunrendszerét akartam erősíteni! megbátorodott. Kicsiket adtam, megszokja a szervezete. Ha egy picit még, elmúlt volna, egyedül miattam! Tudom, mit csinálok, három gyereket felneveltem!

Néztem rá, nem ismertem rá. Az az asszony, akit a béke kedvéért elviseltem a családban mérgezte a lányomat, szándékosan. Mert ő jobban tudja, mint az orvosok.

Három gyerek ismételtem halkan. Ő elsápadt. Csakhogy minden gyerek más. És Lilla nem a maga lánya, hanem az enyém. És többet nem látja.

Mi?! kapaszkodott a korlátba. Ehhez nincs joga!

Dehogy nincs.

Elindultam az autóhoz. Hátulról kiabálás, de nem néztem vissza. Beültem, indítottam. A visszapillantóban még láttam, ahogy Jolán néni hadonászik a kapuban. Rátapostam a gázra.

Otthon Kata az ajtóban várt. Amint meglátta Lilla arcát, meg az enyémet, mindent tudott.

Mi történt?

Elmondtam. Röviden, hidegen, szárazon minden érzelmet kint hagytam. Kata csak hallgatott, az arca megkeményedett. Aztán elővette a telefont.

Mama. Igen, Tamás tényleg elmondta. Hogy csinálhattad ezt?!

Elvittem Lillát a fürdőbe lemosni a pogácsamaradványokat és a könnyeket. A folyosón hallottuk Kata hangját, éles volt, idegen. Olyat mondott, amit még soha: Amíg nem tudjuk biztosan az okát, nem hozom hozzá Lillát!.

Eltelt két hónap…

Vasárnapi ebéd Évánál már hagyomány lett. Ma a desszertasztalon házi piskótatorta állt, krémmel, eperrel. És Lilla evett belőle. Saját maga, két marék krém az arcán. Az orcája teljesen tiszta.

Ki gondolta volna csóválta Éva a fejét. Napraforgóolaj volt az allergén. Ritka.

Az orvos mondta, ezerből egynek van ilyen Kata kenyeret vajazott. Amint teljesen kiiktattuk, és olívaolajra váltottunk, két hét múlva eltűnt minden tünet.

Néztem Lillát nem tudtam betelni vele. Piros arc, ragyogó szem, krém az orrán. Boldog gyerek, aki végre rendeset ehet. Tortát, sütit, amit csak akar ha nincs benne napraforgóolaj, mehet minden.

Jolán nénivel fagyos maradt a kapcsolat. Időnként hívott, sírt a telefonban, bocsánatot kért. Kata csak röviden beszélt vele. Én egyáltalán nem.

Lilla újabb kanállal markolta a tortát. Éva közelebb tolta neki a tányért.

Egyél, kicsi lányom. Egyél nyugodtan.

Hátradőltem a széken, kinéztem az ablakon: eső esett, bent meleg, süteményillat. Lilla jól van. Minden más mellékes.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

nineteen − 3 =

Majd én tudom jobban – Hát mi ez már megint… – fáradtan leguggolt leánykája elé Dániel, és a rózsaszín foltokat vizsgálta Sára arcán. – Már megint… A négyéves Sára türelmesen és szokatlanul komolyan állt a nappali közepén. Már megszokta ezeket az „orvosi” viziteket, a szülők aggódó pillantásait, a végtelen kencéket és tablettákat. Eszter odalépett, térdre ereszkedett férje mellé. Finoman elsimította gyermeke arcából a hajtincset. – Ezek a gyógyszerek semmit sem érnek. Mintha csak vizet innánk. Az orvosok a rendelőben… hát azok sem orvosok, ki tudja kik. Harmadszor változtatnak a kezelési terven, semmi eredmény. Dániel feltápászkodott, megtörölte a homlokát. Az ablakon túl borult volt az ég – a nap is szürke, semmitmondó reggelt ígért, akárcsak az előzőek. Gyorsan összepakoltak – Sárát bebugyolálták vastag kabátba, fél óra múlva már anyja, Ilona lakásában ültek. Ilona csóválta a fejét, sóhajtozott, simogatta az unokája hátát. – Ilyen kicsi, és már ennyi gyógyszert kap. Micsoda terhelés a szervezetnek – leültette Sárát az ölébe, aki megszokottan hozzábújt a nagymamához. – Szörnyű nézni. – Hidd el, mi sem szeretnénk, – Eszter ülve összekulcsolta az ujjait. – De az allergia nem múlik. Már mindent kiküszöböltünk. Mindent. Csak az alap ételeket kapja – mégis kiütései vannak. – És mit mondanak az orvosok? – Semmi konkrétat. Nem tudják behatárolni. Vizsgálatok, tesztek – az eredmény… – Eszter legyintett. – Ez az eredmény. Az arca. Ilona sóhajtott, igazította Sára gallérját. – Talán kinövi… Gyakran előfordul, hogy a gyerekekből egyszer csak eltűnik. De most, sajnos, nem sok biztató van. Dániel szótlanul nézte kislányát. Apró, vékony. Nagy, figyelő szemei. Megsimította a fejét – eszébe villant saját gyerekkora: ahogy szombatonként a konyhából lopkodta a süteményt, ahogy könyörgött csokiért, ahogy imádta az anyja lekvárját kanállal enni az üvegből. Sára… főtt zöldség, főtt hús, víz. Semmi gyümölcs, semmi édesség, semmi igazi gyerekétel. Négy évesen – szigorúbb diétán van, mint egy fekélyes. – Már nem tudjuk mit vegyünk el, – mondta halkan Dániel. – Alig maradt valami az étrendben. Hazafelé csendben autóztak. Sára elaludt a hátsó ülésen, Dániel időnként a visszapillantóban nézett rá: békésen alszik. Most legalább nem vakaródzik. – Anyum hívott, – szólalt meg Eszter. – Hétvégén vihetnénk Sárát hozzá. Vett jegyet a Bábszínházba, vinné az unokáját. – Színházba? – Dániel váltott egy sebességet. – Jó ötlet. Legalább kicsit kikapcsolódik. – Szerintem is. Neki is jót tesz. Szombaton Dániel leparkolt Eszter anyja, Katalin háza előtt. Kiszedte a kocsiból Sárát, aki álmosan pislogott, dörzsölte a szemét – korán kelt, nem tudott kialudni. Karjába vette, Sára rögtön hozzábújt, meleg és könnyű, mint egy veréb. Katalin virágos köntösben lépett ki a kapuhoz, úgy tárta szét a karját, mintha nem az unokáját, hanem egy hajótöröttet látna. – Jaj, kicsim, aranyom, – magához szorította Sárát, melléhez préselte. – Milyen sápadt, milyen vékonyka. A diétával teljesen tönkretettétek a gyereket. Dániel zsebre dugta a kezeit, elnyelte a bosszúságát – minden alkalommal ugyanaz. – Ezt neki tesszük. Nem örömünkre, te is tudod. – Milyen jót? – Katalin összeszorította a száját, az unokát nézte, mintha egyenesen a lágerekből érkezett volna. – Csupán csont és bőr. Neki nőni kellene, és ti éheztetitek. Katalin bevitte Sárát, rá sem nézett, mögöttük csendesen csukódott az ajtó. Dániel a kapuban álldogált. Mintha valami motoszkált volna benne, egy sejtelem, ami próbált összerendeződni, de még elillan, mint a reggeli köd. Megdörzsölte a homlokát, még egy percig hallgatózott az idegen kertben, aztán elindult a kocsihoz. Gyerek nélkül a hétvége – furcsán ismeretlen érzés. Szombaton Eszterrel hipermarketbe mentek, pakolták a heti bevásárlást a guruló kocsiba. Otthon Dániel három órát szerelt a fürdő csöpögő csapját, ami már két hónapja bosszantotta. Eszter szekrényeket rendezett, kidobni való holmikat pakolt. A szokásos házimunkán túl a lakás – gyerekhang nélkül – valahogy túl üres, hibásnak tűnt. Este pizzát rendeltek – azt, amiben mozza­rella és bazsalikom van, amiből Sára sohasem ehetett. Kibontottak egy üveg vörösbort. A konyhában ültek, csak úgy beszélgettek – régen beszéltek már így. Munka, nyaralás, elhúzódó lakásfelújítás. – Jó ez így, – sóhajtott Eszter, aztán elharapta a mondat végét. – Úgy értem… hát, tudod. Csak csend van. Nyugalom. – Értem, – Dániel ráhelyezte Eszter kezére a sajátját. – Én is hiányolom. De a pihenés ránk is ráfér. Vasárnap délután ment Sáráért. A Nap narancssárga fénybe vonta az utcákat, Katalin háza elbújt az öreg almafák között, a fényben egészen barátságosnak tűnt. Dániel kiszállt a kocsiból, belökte a kaput – nyikorgott – és megtorpant. A tornácon ott ült a lánya. Mellette Katalin, boldogan hajolt az unokához. A kezében hatalmas, fényes, olajosra sült pogácsa. Sára épp rágta. Krumplis arc, morzsák az állán, és a szeme – ragyogó, régen látott boldogsággal. Néhány másodpercig Dániel csak nézte. Aztán valami forró és dühös hullámként futott át rajta. Közelebb lépett, három lépéssel ott volt, kirántotta a pogácsát az anyósa kezéből. – Ezt most mégis hogy képzelte?! Katalin hirtelen hátraugrott, arca vörösödött. Katalin rángatta a köntösét, mintha a haragját akarta volna lesöpörni. – Csak egy darabka volt, semmi baj, pogácsa, ugyan már… Dániel nem hallgatott rá. Karjába vette Sárát – a kislány rémülten csendben maradt, szorította a kabátját –, vitte ki a kocsihoz. Beültette a gyermekülésbe, becsatolta – az ujjai remegtek a dühtől. Sára nagy szemekkel nézett rá, a szája reszketett – mindjárt sír. – Semmi baj, kicsim, – megsimogatta a fejét, igyekezett nyugodt hangot megütni. – Várj itt egy pillanatot. Apa mindjárt jön. Becsapta az ajtót, visszasétált a házhoz. Katalin még mindig a kapuban állt, gyűrögette a köntösét, az arca foltokban elszíneződött. – Dániel, nem érted… – Nem értem?! – két lépésre megállt, elöntötte a harag. – Fél éve! Fél évig nem tudtuk, mi van a lányunkkal! Vizsgálatok, tesztek, allergiák – tudja, mennyibe került mindez? Mennyi ideg, mennyi álmatlan éjszaka?! Katalin hátrált az ajtóhoz. – Csak jót akartam… – Jót? – Dániel előrelépett. – Vízen és főtt csirkén tartottuk! Mindent száműztünk a konyhából! Maga meg titokban sült pogácsával eteti?! – Én immunitást akartam kialakítani! – Katalin hirtelen kihúzta magát. – Csak kis adagokat adtam, hogy a szervezete hozzászokjon. Én tudom mit csinálok, három gyereket felneveltem! Dániel nézte, akiért éveken át tűrt, a béke és Eszter miatt – most tudatosan veszélyeztette Sárát. Tudta magát okosabbnak az orvosoknál. – Három gyerek, – mondta halkan Dániel, mire Katalin elsápadt. – De minden gyerek más. És Sára nem a maga lánya, hanem a miénk. Többet nem fogja látni. – Mi van?! – Katalin a korláthoz kapott. – Nincs joga hozzá! – De van. Dániel visszament az autóhoz. Hátulról kiáltás hallatszott, de ő nem nézett vissza. Beült, beindította a motort. A tükörben Katalin futott a kapuhoz, integetett. Gázra lépett. Otthon Eszter már várta őket. Meglátta férje arcát, a síró lányt – és mindent megértett. – Mi történt? Dániel röviden, érzelemmentesen elmondta – az emóciókat már a ház előtt kiadta magából. Eszter megkeményedő arccal hallgatta, végül elővette a telefont. – Anya. Igen, elmondta. Hogy tehetted?! Dániel elvitte Sárát a fürdőbe – lemosni a pogácsa és a könnyek maradványait. Kintről Eszter hangja hallatszott, hideg és idegen. Olyan határozottan szidta az anyját, mint soha korábban. Végül tisztán hallható: „Amíg az allergiát ki nem vizsgáljuk – többször nem láthatod Sárát.” Két hónap telt el… Az ebéd Ilonánál már hagyománnyá vált. Ma egy igazi torta díszlett az asztalon, piskótás, krémes, eperrel. Sára boldogan kanalazta, maszatosan, fülig krémben. Arcán egyetlen folt sem. – Ki gondolta volna, – sóhajtott Ilona. – Napraforgóolaj. Ilyen ritka allergia. – Az orvos mondta, hogy ez ezerből egyszer fordul elő, – Eszter vajat kent a kenyérre. – Amint teljesen száműztük és olívaolajra váltottunk – két héten belül eltűnt minden kiütés. Dániel nem tudta levenni a szemét Sáráról. Rózsás arc, csillogó szemek, krém az orrán. Boldog gyerek végre – normális ételeket ehet, tortát, kekszet, csak napraforgóolaj nélkül. És mint kiderült, így sok minden elérhető. A viszony Katalinnal fagyos maradt. Katalin hívogatott, bocsánatot kérve sírt a telefonban. Eszter röviden, hűvösen beszélt vele. Dániel egyáltalán nem. Sára újra kanalazott a tortából, Ilona közelebb tolta a tányért. – Egyél, kicsim. Egyél egészséggel. Dániel hátradőlt, az ablaknál esett az eső, de bent meleg volt, és finom sütillat terjengett. A lánya jobban van. Minden más mellékes.
Ucenicul din stația de autobuz Autobuzul întârzia, iar vântul rece de pe Bâc îi lovea fața, strecurându-se pe sub guler. Petru Sergheevici a trecut greut dintr-un picior pe altul, și-a pipăit abonamentul în buzunar și a privit din nou spre drum. Conform orarului, autobuzul trebuia să fie deja aici, dar pe afișaj clipea numai timpul și o bandă publicitară. În jur, oamenii își ascundeau nasul în fulare, unii bombăneau, alții priveau tăcuți în telefoane. S-a tras ușor la marginea stației, să nu asculte discuțiile gălăgioase despre prețuri și politică în spatele lui. Degetele-i dureau sub mănuși, mijlocul îi înțepenise de la frig. De dimineață își dusese nepotul la grădiniță, trecuse pe la policlinică după rețete, iar acum se îndrepta spre magazinul de materiale de construcții, unde mai ajuta din când în când prin depozit. Nu pentru bani — pensia îi ajungea, dar zilele goale îl apăsau mai tare decât lipsa leilor. Odată, venea pe la șapte la uzină și pleca pe întuneric. Brigadier la secția de prelucrare mecanică: răspundea de utilaje, de oameni, de plan. Avea impresia că fără el s-ar opri tot atelierul. Acum uzina nu mai era, iar în locul halelor răsăreau mall-uri cu inscripții colorate. Nimeni nu-l mai întreba nimic, nici un telefon, nici o adunare, nici o invitație la jubileu — ultima dată, l-au chemat cu zece ani în urmă, apoi s-au terminat și sărbătorile, și uzina. L-a surprins pe sine revizuind din nou acele „pe vremuri” — ca și cum s-ar învârti pe același coridor. S-a strâmbat, încercând să-și oprească gândurile și a început să citească anunțurile lipite de geamul stației: cursuri de engleză, reparații la mașini de spălat, căutăm hamali. S-ar fi putut, cine știe, să-și pună și el numele acolo — dacă ar fi dat meditații la strungărie. Dar cui i-ar mai trebui, azi, când totul e pe CNC, pe calculator? Din spatele lui s-a auzit o ușă trântită — cineva a ieșit în vânt și s-a apropiat, răsuflând greu, aducând cu el miros de frig și de farmacie. — Nu vă supărați, nu știți dacă 32-le a trecut? — voce de bărbat, ușor răgușită. Petru Sergheevici s-a întors. În față, un bărbat înalt, 35 de ani, geacă închisă, șapcă trasă pe frunte, obraji usturați de vânt, umbre sub ochi, o geantă neagră pe diagonală. A zâmbit ușor stânjenit, arătând o strungă pe dinții din față. — N-am văzut, — a răspuns Petru Sergheevici. — Îs aici de vreo 20 de minute. Nu s-a oprit. — Întotdeauna la fel, — a oftat bărbatul, uitându-se pe șosea. Voia parcă să revină sub acoperișul stației, dar a rămas lângă el. Petru Sergheevici era gata să întoarcă spatele, când a observat pe geanta celuilalt un mic insign metalic în formă de cuțit de strungărie, exact ca cele pe care le primeau la uzină pentru idei bune. Îl fulgeră o bănuială… — Iertați, dar… — începu bărbatul, miji ochii. — Nu lucrați cumva la uzină? La mecanică? Petru Sergheevici se îndreptă. — Da, am lucrat. Demult deja, — se uită mai atent la fața omului, la ochii aceia limpezi și atenți. — De unde mă știi? Bărbatul chicoti. — Am învățat cu dumneavoastră, — spuse el. — La profesională. Practică la secția dumneavoastră. 1998. Grupa M-3. Eram pipernicit, mereu cu șapca pe ochi. Sashka mă chema. Numele a căzut pe loc, ca o piesă într-un puzzle. Petru Sergheevici nu-l mai vedea pe bărbatul robust, ci pe băiatul slab, cu urechile mari, cu aceeași strungă. — Sashka… Klimov? — rosti el încetatic. — Da, — pe chipul bărbatului a înflorit un zâmbet larg. — Credeam că nu vă amintiți de mine. — Ba da, — spuse Petru Sergheevici încet. — Tu ai rupt de vreo trei ori cuțitul la strung. M-am răstit la tine ca un nebun. Sasha râse cu poftă. — Așa a fost. Mi-ați zis că n-o să ajung strungar dacă mai gândesc doar la țigări. Petru Sergheevici simți cum îi urcă sângele la față. Cine mai știe ce le spunea băieților atunci, când îl stresau termenele și planul? Dar cuvintele acelea — iată, stau în fața lui, după 20 de ani. — Eh, — mormăi el, — am spus multe. Sasha dădu din cap. — Nu trebuia să vă pară rău, — își coborî puțin vocea. — A rămas la mine în ureche. După ce mi-ați spus asta, am rămas prima dată peste program să văd de ce tot crapă cuțitele. Plecați acasă, țineți minte? Eu am rămas la strung, și v-ați întors după portofel. Imaginea apăru vie: hala, luminile gălbui, mirosul de ulei, podeaua udă de șpan. Petru Sergheevici și-a amintit seara când l-a găsit pe Sasha la strung, încercând singur să regleze avansul. — M-am întors, — spuse el încet. — Ți-am arătat cum să reglezi avansul. Atât. — Nu doar atât, — zise Sasha. — Ați stat cu mine o oră. Până s-a stins lumina. Atunci am simțit pentru prima dată că cuiva chiar îi pasă dacă reușesc sau nu. Petru Sergheevici a dat din umeri, cu o tresărire înăuntru. — Asta era treaba mea, — zise el. — Dacă stricai piese, mă trăgeau pe mine la răspundere. — Poate, — a zâmbit Sasha. — Dar ați fi putut și să mă dați afară, ca alții. Apoi a adăugat ușor: — După seara aceea nu am mai plecat din școală. Eram gata să renunț. Fără bani acasă, certuri. Dar după ce ați rămas cu mine, am zis că poate totuși pot. Au mai povestit, și, încet, fiecare a pus piesele trecutului la loc: uzina, băieți pierduți pe holuri, planuri de depășit. Petru Sergheevici și Sasha au urcat apoi în autobuz, au discutat la o cafea rece și dulce dintr-un local mic de la colț, și și-au amintit, rând pe rând, cum și-au influențat reciproc viețile. Din vorbe aparent simple și treabă „de rutină”, se înfiripase un drum pentru cineva tânăr. Pe străzile Chișinăului deja ningea mărunt, iar peste umeri, între statuia uzinei de altădată și rafturile cu scule din magazin, se simțea ceva ce era mai mult decât nostalgie: sentimentul acela că viața nu trece degeaba, ci lasă urme, chiar și acolo unde credeai că s-au șters. Petru Sergheevici a pășit în magazin, salutând fata de la recepție, cu gândul că, poate, într-o zi, va scoate iarăși din sertar vechiul portbagaj cu fotografii de la uzină și va povesti nepotului ce înseamnă să lași ceva bun în urma ta. Atingerea caldă a recunoștinței unui ucenic — un detaliu mic, dar esențial, menit să te ajute să nu-ți uiți rostul.