2024. június 22.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen napot is megélek. Ma reggel, miközben a kertben palántáztam a paradicsomokat, a szívem nehéz volt, pedig a júniusi napfény szokás szerint simogatta a hátamat. Katalin nagynéném jelent meg váratlanul, és vele volt Napsugár unokatestvérem és annak férje, Andor is. Hoztak magukkal egy kosár friss mangalicatarját és egy üveg drága tokaji bort olyasmit, amit én sosem vennék magamnak, csak ünnepekkor kerül az asztalra.
Az egész helyzet annyira feszélyezetté tett. Anyukám nagy családból származik. Hat testvér közül mára már csak hárman vannak életben. Anyuval és Rózsa nagynénémmel ugyanabban a faluban lakunk itt Csongrád mellett, mindnyájunknak saját kis háztája van, kertet művelünk nyáron dolgozunk, télen pedig abból élünk, amit megkerestünk meg termeltünk.
Azonban Katalin nagynéném Budapesten él. Tágas lakásuk van a belvárosban, és van egy nyaralójuk a Balatonon valóságos álom. A férje egy nagy építőipari cég vezetője. Nem volt ez mindig így; ők is apró falusi házban kezdték, s amikor szegények voltak, anyukám és Rózsa néni sosem hagyták őket segítség nélkül. Most, hogy felkapaszkodtak, mintha már nem is ugyanahhoz a családhoz tartoznánk.
Másfél hónapja derült ki véletlenül, hogy Napsugár férjhez ment. Anyu először csak ámult, nem tudott a hírrel mit kezdeni. Végül úgy tett, mintha tudott volna róla, nehogy a falu előtt szégyenben maradjon, hiszen milyen dolog már, hogy a testvére még csak meg sem hívja a lánya esküvőjére.
Hazajött sírva, mindent elmesélt Rózsának. Rózsa néni legalább annyira megrendült, mint mi. Felhívták hát Katalint, hogy szívből gratulálnak, hátha legalább egy kis bűntudat éri. De Katalin csak egy fagyos köszönömöt motyogott, majd letette a telefont.
Úgy látszik, az a mondvacsinált köszönöm mégis megmozgathatott benne valamit, mert ma beállítottak hozzánk. Anyu azonban annyira meg volt sértődve, hogy nem fogadta be őket. Azt mondta nekik: ha szégyelltetek meghívni minket egy budapesti étteremben, mert mi csak falusiak vagyunk, ti meg úriemberek, akkor igazából idehaza sincs helyetek nálunk.
Andor, Napsugár férje csak egy lesújtó pillantást vetett ránk, aztán gúnyosan hozzátette: Igen, szégyelltük volna hiszen ha ti bejöttök az étterembe, ott is mindenhol a házi disznótor szaga terjengett volna. Ezek a szavak úgy megütötték anyámat, hogy csak annyit felelt: Többet ide ne gyertek, többet látni se akarlak titeket!
Rózsa néni persze teljesen anyu mellé állt: Én sem kívánok ezek után veletek beszélgetni! mondta keményen.
Most itt ülök, és visszhangoznak bennem az események. Gondolkodom, vajon tényleg ilyen messze kerültünk egymástól? Vajon a család csak ennyit ér? Talán így lesz ez most már mindig. Csak a kert és a vidéki élet maradt nekünk.
