– Hát kinek kellene egy ilyen? Fogatlan, meddő, értéktelen Klári – Hát kinek kellene egy ilyen? – ordította Pál. Majd köpött egyet és elindult. Klári az ablakhoz rohant, onnan nézte, ahogy azzal a férfival, akivel 15 évet éltek le együtt – ő hitte, lélek és lélek – most sétál el. Távozáskor Pál mindent a feje tetejére állított: kényelmes volt neki. Családi fotózások tapasztalatai Klárinak van lakása, fantasztikusan főz, kitűnő háziasszony, mindent megtett volna érte. Klári azt gondolta: ki kellene nyitni az ablakot, és kiáltani utána, hogy ne hagyja el. Akár a megaláztatást is választotta volna, elviselte volna, hogy Pál nála lakjon, akkor is, ha napokat tölt egy másik nőnél… Ez jobb, mint negyvenöt évesen egyedül, elhagyatva maradni. Már nyitotta is az ablakot. De a szeme véletlenül az apja portréjára esett: katonai egyenruhában, felemelt állal, büszkén nézett az objektívbe. Klári hirtelen meggondolta magát. Szégyellte a gyengeségét. Még egyszer nézte, ahogy elegáns és jóképű férje kabátban beszáll a szép autóba a csomagokkal. A konyhába sétált. Az útja a folyosón át vezetett. Ott állt a nagyi régi tükrös szekrénye. Benézett – ott egy fáradt, telt idomú asszony állt szürke hajjal és kihunyt tekintettel. Klári tudta, nem szépség. Most még az egészsége sem jó. Zavaró a fogak állapota. Pénz sincs új fogakra – mert a férjnek luxusautóra kell, meg márkás, drága cuccokban kell megjelenni a munkahelyen. – Micsoda marhaság ez! A te Pálod úgy van felöltözve, mint egy filmsztár. Neked meg csak kinyúlt pulóver, ódivatú szoknya, négy blúz és totál leharcolt cipő. Csizmák helyett mamusz. A kabátodat még a nagymamám sem venné fel! Az étlaptól elvárná, mintha étteremben ennétek. Hozom neki a steaket, párolt húsgombóc, töltött palacsinta, sülthús… Jobb lenne, ha menne – nem szabad így férfi után futni, barátnőm! – mondta Klárinak Lúcia, kolléganője. Klári meghallgatta, de a saját feje után ment. Aztán a férje egy nap közölte: elment. Egy 27 éves lánnyal, akinek négy gyereke van. – Fiatal – sóhajtotta Klári. De a barátnője utánanézett – közösségi oldalakon, szomszédoknál – és jelentette: – Rajta az ujjak nyomát se találod! Téged még értéktelennek nevezett? Te rendes családból jössz! Az új leányzó viszont: egy teljes gödör. Még sosem dolgozott, a gyerekek mind más férfitól. A terhessége alatt egyfolytában ivott. Az anyja is erkölcstelen. Szóval a fiatalság itt csak álca. Mondják, a férfiak szeretik… a viselkedése, meg ki tudja miért. De erre családot építeni nem lehet. Engem nagyon meglepett a te Pálod. Klári, tarts ki! Klári kitartott. A kőlakása a város közepén van örökségből, szüleitől. Az apja, mintha tudta volna – minden okirat úgy van, hogy Pálnak sosem lett volna joga egy négyzetméterhez se. Klári úgy döntött, kiadja az egyik szobát – legalább pénz lesz. Építkezések zajlottak a környéken, így érkezett egy mérnök. Szakállas, intelligens, úriember. Neve: Vilmos Vencel. Figyelmesen nézett Klárira, majd hirtelen felajánlotta: – Én előre kifizetem! Menjen el fogorvoshoz! Ilyen csinos hölgy ne szenvedjen! Klári elpirult. Nem tartotta magát szépnek, de a fogakat szeretné rendbe hozatni. Vilmos több pénzt adott, mondván: ráér visszaadni, ha kell. Aztán jött hozzá a testvére is. Ilyet még nem látott Klári: kanárisárga zakóban, lila nadrágban, extravagáns frizurával. Bemutatkozott: Károly, divattervező. Testvérét látogatta meg – és „gondjaiba vette” Klárit. Amikor vendégeket kényeztetett süteményekkel, Károly javasolta: itt az idő a stílusváltáshoz. És tudják, megváltoztatta. Világosabb haj, ízléses smink, kiemelte Klári arcának szép vonásait. Fogak rendben. Klári már gyalog ment dolgozni, lementek a felesleges kilók. Reggelente futott a parkban. Most egy bájos, mosolygós, gödröcskés arcú nő állt a tükör előtt. Mint egy pillangó, amely kibújt a bábból. Egyszer csak csöngettek. A lakó ment ajtót nyitni. Bejelentette: – Klárika, valaki keres téged! Ott állt az exférj. Klári alig ismerte fel. Pál egy év alatt megöregedett, sápadt, lestrapált, régi csillogásának nyoma se. Mellette táskák. – Mit akarsz? – kérdezte Klári. Emlékezett, mennyiszor próbált hívni a férjét. De az nem akart vele beszélni – aztán végleg letiltotta. De most megjelent. – Micsoda nő lettél! – sóhajtott Pál. Klárit nem hatották meg a bókok. Emlékezett az álmatlan éjszakákra, öngyilkos gondolatokra, végtelen könnyekre, pánikra. – Ó, Klári. Én mennyit szenvedtem! Az a kígyó csak a pénzemet szedte el. A gyerekek eleinte jók tűntek, de aztán… Nevelhetetlenek, állandóan ordítanak. Foglalkozni se akar velük. Örökké a telefonját nyomkodja, nem főz. Fagyasztott pelmenyit vesz, főzött egy zacskós levest – érted? Zacskós! Nekem! Az ingjeimet egyszerre kimosta, mind elszíneződtek. Egy ruhát se vettem ezalatt, minden rájuk ment. Mintha bolondokházában lennék. Klári… Én érted jöttem. Veled minden sokkal jobb volt. Mindig rád gondoltam. Kezdjük újra, jó? – könyörgött. De a nő csak azt hallotta a fejében: – Hát kinek kellene egy ilyen? Fogatlan, meddő, értéktelen Klári. Klári még egyszer végignézett az exférjén. Akkor kinyílt az ajtó, és megjelent aggódva Vilmos Vencel: – Klárikám! Kellene némi segítség? Maga kihez jött, uram? Pál felháborodva kiáltott: – Maga kicsoda? – Ő a férjem, Vilmos. Ne gyere ide többet! – felelte Klári, majd becsapta az ajtót Pálra, aki meglepetten tátotta a száját. Klári bocsánatot kért a lakótól. – Hát férjemnek neveztem. – A lakó felsóhajtott, majd kibökte: – Azt hiszem, ideje tisztázni! Szeretlek, Klári! Hogy lehet egy ilyen fantasztikus nőt elhagyni? Gyere hozzám feleségül, hát tényleg! Vilmos özvegy volt, és két hónap múlva Klári hozzáment. Most rózsával halmozza el őt a férje. Vettek egy kis nyaralót. A nő nem veszi észre, hogy néha a sarkon túl nézi őket a volt férje. Dühösen szidja magát, hogy elcserélt egy rendes embert egy értéktelen semmire. Így maradt végül semmivel. Klári és Vilmos kézen fogva sétálnak a városban. Boldogok és szerelmesek. És már babát vár. Lájkoljátok, és írjatok megjegyzést, mit gondoltok!