Hát kinek kellettél volna? Fogatlan, meddő, kutyafajtát sem tudó Kincső…
Hát kinek kellettél volna? ordította Pál. Utána köpött egyet, majd sarkon fordult és elment.
Kincső odarohant az ablakhoz, nézte azt az embert, akivel tizenöt évig éltek együtt. Azt hitte, összhangban, lélekben. De most, mielőtt végleg eltávozott, tisztán rámutatott: csak kényelmes volt neki.
Családi fotózás? Kincső lakása az Andrássy úton, konyhája csodás, rendben tart minden, főz, süt, takarít, mindent megtett volna érte.
Átfutott a fején, ki kellene nyitni az ablakot, és utána ordítani, hogy ne hagyja őt ott.
A megaláztatást is túlvállalta volna, csak maradjon mellette, akár napokig nem jön haza, hanem a “másikkal” tölti az időt – csak ne legyen egyedül, negyvenöt évesen, elhagyva. Már nyitotta is az ablakot. De véletlenül rápillantott apja portréjára. Az öreg katonaruhában, felemelt állal, büszkén nézte a fényképezőgépet.
Kincső hirtelen meggondolta magát. Elöntötte a szégyen. Gyávaságáért.
Utolsó pillantás: a sármos, elegáns férje felöltőben beül az új Skodájába, csomagjaival együtt.
A konyhába ment, az út a régi gangos folyosón át vezetett, ahol nagymamától örökölt csiszolt tükör állt. Az visszanézett rá: telt, szürkés hajú, fáradt szemű nő.
Tudta magáról, hogy nem szépség. Az egészsége is megromlott. Foga már morzsolódott, újra pénz nem jutott. Mert férjének új autó kellett, elegáns öltözet a munkahelyre.
Miféle ostobaság ez! A te Palid úgy néz ki, mint egy tévészínész! Neked meg csak nyúlt pulóvered van, préhistorikus szoknyában, két blúz, a cipőd meg rég lerojtosodott, csizmád helyett mamusz, kabátod gallérját a nagyanyám se venné fel. De Pál étlapot követel, mint étteremben: steaket, párolt fasírtot, töltött palacsintát, bárányt. Inkább menjen, mondom én! Ne futkosd utána, barátnőm! mondta Kincsőnek kolléganője, Lilla.
Kincső meghallgatta, de mindig mindent a saját módján tett. Végül Pál elment. Egy huszonhét éves nőhöz. Négy gyerekkel.
Fiatal! sóhajtott azután Kincső.
De Lilla, barátnő és kolléganő, utánajárt. Felnézett a Facebookra, kérdezte a szomszédokat. Majd közölte:
Rá se lehet pecsétet tenni. Még téged is lekutyaáztatott! Pedig te rendes családból vagy, ott viszont mélypont! Még egy napot sem dolgozott, mind a négy gyereke másik pasitól. Nyolc hónapos terhesen is vedelt. Anyja is züllött. Szóval hagyd a fiatalságot! Mondják, hogy a férfiak az ilyet szeretik, de család abból nincs. Pálodon csak csodálkozni lehet. Te, csak tarts ki!
Kincső tartotta magát. Jó lakást örökölt a szüleitől, nagyot, a belváros szívében.
Az apja, mintha megérezte volna, mindent úgy intézett, hogy Palnak sosem lehetett beleszólása vagy joga a lakás négyzetmétereihez. Kincső úgy döntött, kiadja az egyik szobát. Hogy könnyebb legyen anyagilag.
Éppen építkeztek a környéken, betoppant az egyik új lakó, egy mérnök. Barna szakáll, udvarias modor, neve: Vilmos Vendel. Fürkészve nézett Kincsőre, majd hirtelen megszólalt:
Fizetek Önnek előre is, menjen el fogorvoshoz! Olyan szép asszony, mégis kínlódik!
Kincső elpirult. Szépnek nem tartotta magát, de a fogához tényleg hozzá kellett volna nyúlni.
Több pénzt adott, mondván, ha kell, majd visszaadja. Később jött a bátyja is. Ilyet Kincső még nem látott. Elállt a lélegzete.
Citromsárga zakó, lila nadrág, valami elképesztő frizura. Bemutatkozott: Károly. Ő divatstylist.
Átjött a bátyjához, és Kincsőt is gondozásba vette. Mikor az albérlőket házi süteménnyel kínálta, Károly imidzset ajánlott.
Végül tényleg megváltoztatta. Haj fényes, arcra varázsolt smink kiemelte a vonásokat, fogak rendezve. Most már gyalog ment munkába, felesleges kilók lementek, reggelenként futott a Városligetben.
Bűbájos nő lett, mosolygott, gödröcskékkel az arcán. Mint egy pillangó, amely kiszabadult a bábból.
Egyszer csengettek. Az albérlő nyitott ajtót:
Kincső, téged keresnek!
Az ajtóban volt volt férje, alig lehetett ráismerni. Pál egy év alatt megöregedett, gyenge, sápatag, levert volt. Az egykori fény eltűnt, csak táskák voltak nála.
Mit akarsz? kérdezte Kincső.
Emlékezett, mennyit próbált telefonálni neki az első időkben, de ő kitette a tiltólistára, hallani sem akart róla.
Most mégis ott állt.
Milyen gyönyörű lettél! ámulta Pál.
De Kincsőt nem hatották meg a bókok. Eszébe jutottak átvirrasztott éjszakái, öngyilkos gondolatai, végtelen sírásai, pánikrohamai.
Jaj, Kincső mennyit tűrtem. Az a nő csak pénzt akart, a gyerekei eleinte normálisnak tűntek, később csak ordítottak, neveletlenek. Ő semmit nem foglalkozik velük, örökké telefonozik, főzni nem tud, pelmenyit vesz, egyszer tésztát forralt El tudod képzelni, nekem! Ingjeimet egyben mosta ki, mind elszíneződött. Ruhát sem vettem magamnak ez idő alatt, minden rájuk ment. Őrültek háza! Kincső visszajöttem. Veled jó volt mindig. Mindig rád gondoltam. Kezdjük újra, kérlek! könyörgött.
De az ő fülében továbbra is visszhangzottak Pál szavai:
Hát kinek kellettél volna? Fogatlan, meddő, kutyafajtát sem tudó Kincső…
Kincső még egyszer ránézett a volt férjére, ekkor hirtelen nyílt az ajtó. Bekandikált a gondterhelt Vilmos Vendel:
Kincső, segítsek? Uram, mi járatban?
Pál felkapta a fejét, ordította:
Maga meg ki?
Az én férjem, Vilmos. Ne gyere többé ide! mondta Kincső, és becsapta az ajtót Pál előtt, aki döbbenten tátva maradt szájjal.
Majd bocsánatot kért az albérlőtől férjének nevezte Vilmost. De ő csak sóhajtott, aztán kibökte:
Talán itt az ideje kimondani: Szeretlek téged, Kincső! Hogy lehetett ilyen fantasztikus nőt elhagyni? Légy a feleségem, igazán!
Ő özvegy volt. Kincső két hónap múlva igent mondott. A férfi rózsákkal halmozta el, közös nyaralót vettek vidéken.
És Kincső már nem törődik azzal, hogy egyes napokon a sarokról figyeli őket a volt férje. Aki immár magát szidja legkeserűbb szavakkal, hogy egy értékes embert cserélt el üres látszatra.
Végül mindent elvesztett.
Kincső és Vilmos kéz a kézben sétálnak a belvárosban. Szerelmesen, boldogan. És Kincső gyermeket vár.
Köszönöm, ha kedvelitek a történetet, osszátok meg a véleményeteket a hozzászólásokban!






