Sosem hittem volna, hogy öt percnyi várakozás is képes megváltoztatni egy ember életét. Pedig pontosan ez történt sok évvel ezelőtt, amikor más világ volt, és az ember máshogy tekintett a mindennapokra.
Minden három évvel ezelőtt kezdődött. Akkor láttam meg először, ahogy sietve próbált elérni a buszmegállót. Sietett talán nem is ez a jó szó. Az idős asszony botjára támaszkodva húzta kissé a lábát, de igyekezett a lehető leggyorsabban lépegetni, s a másik kezével úgy integetett, mintha az egész világa ettől függött volna.
Megálltam. Természetes, hogy megálltam.
Köszönöm szépen, fiam mondta lihegve, kapaszkodva fel a lépcsőre. Ezek a csontok már nem a régiek.
Nyugodtan, tessék csak leülni feleltem.
Attól a naptól kezdve keddi és pénteki utasommá vált. Hol a kórházba ment vizsgálatra, hol a nővérét látogatta meg. Baj mindig ugyanaz volt: éppen akkor érkezett, amikor már indulnom kellett volna.
Második alkalommal, amikor a visszapillantóban megláttam, ahogy lassan közeledik, a mellettem ülő kolléga így szólt:
Indulj már, késésben vagyunk!
De én csak hátrapillantottam. Jött a zöld kabátjában, a karján a táska.
Várunk vágtam rá.
Megbüntetnek téged
Legyen.
Felszállt, rám mosolygott fénylő kék szemeivel, és halkan ezt mondta:
Maga egy angyal.
Így lett ebből szokás. Minden kedden és pénteken megálltam annál a megállónál, és ha ő még nem volt ott, akkor vártam rá. Fél percet. Egy percet. Kettőt, ameddig kellett. Senki sem panaszkodott. Sőt, az utasok megszerették őt. Akadt, aki kinézett az ablakon:
Nézzék, ott jön!
Idővel házi sütit is hozott nekem.
Az unokám készítette mondta mindig, bár nekem erős gyanúm volt, hogy ő készítette.
Egy júliusi pénteken aztán nem jött. Sem következő kedden. Eltelt egy hét, majd még egy. Mindig megálltam, néztem a sarkot, de ő csak nem tűnt fel.
Biztos beteg mondta egy törzsvendég asszony. Már idős
Három hét után ismét megláttam őt. Még lassabban ment, most már járókerettel. Leszálltam a buszról, odamentem hozzá.
Jól van, Ilonka néni?
A szeme megtelt könnyel.
Kórházban voltam. De mondtam a lányomnak, hogy legalább egyszer még felszállok a maga buszára.
Felsegítettem. Az egész busz tapsolni kezdett.
Múlt kedden utoljára vezettem azt a vonalat negyven év szolgálat után visszavonultam. Amikor a megállóhoz értem, Ilonka néni nem volt egyedül. Ott állt egy tucat ember: régi utasok, szomszédok, sőt, még a sarki boltos is.
Egy nagy molinót tartottak fel:
Köszönjük! Megtanított, hogy a jóság soha nem késik.
Leszálltam, kissé megzavarodva. Ilonka néni lassan odajött, az unokája segítette, és átölelt.
Maga annyiszor várt rám mondta. Ma mi várjuk magát.
Beszédek hangzottak el, s egy új tábla is került a megállóra. Ezentúl a nevemet viselte az ember megállója, aki mindig vár.
A hangom remegett.
Én én csak vártam. Nem nagy dolog.
De hátulról valaki bekiáltott:
Nagy dolog az! Ebben a városban mindenki rohan, de senki sem vár meg senkit!
Megint tapsoltak.
Este, mikor hazaértem és elmeséltem mindezt a feleségemnek, mosolyogva csak annyit mondott:
Ezért szeretlek. Rohannak az emberek, te pedig mindig tudtad, mikor kell megállni.
A táblát kitettük a gyerekek fényképe mellé. De amit igazán őrzök a szívemben, az Ilonka néni mosolya, minden alkalommal, amikor felszállt, és a halk köszönöm, fiam.
Sokan mondják, különlegeset tettem. Én csak vártam.
Sokszor elgondolom: ez a legnagyobb dolog kivárni a másikat, mikor a világ azt súgja, menj tovább.
