Singurătatea

Singurătatea

Îmi amintesc când, în anii de demult, am intrat în casă cu o rochie simplă, căsătorit cu un bărbat pe nume Vasile, iar ea a refuzat. Cel puțin am avut ceva în loc de o provizie gratuită pe anii ce au urcat.

Ce să fac, Ana? Un om nu poate rămâne singur, iar femeia trebuie mereu să aibă lângă sine un bărbat. Dacă nu, totul e rușinos și nimeni nu te va privi. Singurătatea, știi ce e? a întrebat Vasile, cu glasul său răbdător, dar plin de morbiditate.

Ce e? a răspuns Ana, cu un zâmbet amar, obosită de vorbe de gol.

Singurătatea e o boală! a chicotit soția lui Radu, fără să observe că nu era potrivită discuția. E ca atunci când vrei să oferi apă cuiva și nu ai recipient. a adăugat, arătând spre casa din Caraiman, unde bătrâna doamnă era cunoscută ca Mămăligă.

Unde? a întrebat Ana, fără să știe să se oprească.

În Caragiale! a strigat deodată, realizând că răspunsul era în fața lor. Tu ai tot ce-ți dorești, eu te înțeleg. Un singur om e greu, dar sufletul dă drumul la căldură. a continuat Radu, cu glas blând, în timp ce măcina de fân se rotea în jurul lor.

Anii de tinerețe i-au învățat pe Ana și pe Vasile să-și împartă povara. Vasile, un om cu suflet blând, se întorcea uneori la satul natal, la Viișoara, să recolteze grâu. O dată, la zece ani în urmă, a venit înapoi, speriat de amintirile din copilărie, dar cu inima încă deschisă. Într-o noapte, în timp ce discutau la un foc de lemne, Vasile i-a vorbit Anei că un singur moment poate schimba totul. Ana l-a ascultat și a decis să-și pună copiii în două paturi, apoi să le pună și pe cei de lângă.

Cu toate că Vasile încerca mereu să-i convingă că cândva poți să te descurci singură, bărbăția lui se năvălea în lacrimi masculine și în mâinile tremurate de răbdare. Vasile nu era un leneș; se înțelegea cu lucrări de tâmplărie, cu grădinărit și cu o mică bucată de pământ pe care o avea în grădină. Copiii au crescut și s-au împrăștiat. Fiul cel mare a rămas în Pitești, lucrând la o fabrică de textile. Fiica s-a căsătorit repede și a plecat în Germania să lucreze la un birou. Ana a rămas singură în apartamentul modest din centrul Iașului, cu două camere, fără să se simtă rușinată.

Viața ei singură nu o omorî. A găsit un mic loc de muncă la un salon de înfrumusețare, a început să picteze și a câștigat bani care i-au permis să trăiască în pace. Își primea copiii și pe Radu la masa de cină, și, în ciuda nivelului de educație modest, găsea mereu ocupație și nu se plictisea. Citea mult, înota în lacul din apropiere, mergea la yoga în parc și îi plăcea să călătorească, uneori la mare cu prietenii. Trăia în conformitate cu sine.

Până când, într-o zi, Radu a spus:

Ascultă-mă, Ana. Un bărbat decent, nu prea bogat, împarte șaizeci și un an de viață. Avem șapte ani de diferență. O casă mare, cu pământ, găini, vaci și oi, fără să lipsească nimic. Mâncare sănătoasă: lapte, ouă, carne. Dacă trăiești până la o sută de ani, îți va încălzi sufletul, băiete! Bărbatul e prietenos, răbdător și educat, vorbește ca un om de carte. Ce zici, Ana? Hai să ne cunoaștem, nu? a spus Radu la întâlnire, când Ana încă se dădea bătută.

Bine, Mirel, să ne întâlnim cu vecinul nostru bărbat, balgarul. Așa să fie. Dar să știi că nu am promis nimic. a răspuns Ana.

Cei care nu schimbă nimic rămân ca pietrele pe drum, a zis Radu. Apoi, a organizat rapid o întâlnire cu Radu și aștepta să apară. Radu s-a dovedit a fi un bărbat cu mușchi, cu haine lucrate manual și cu ochi albaștri ca cerul. Picioarele-i erau tari, unghii curate. Își arăta degetele cu grație, vorbea cu calm, dar cu vocea înaltă. Nume romanesc, credibil Gheorghe.

După prima întâlnire, Ana a început să-l urmărească pe Gheorghe, crezând că poate fice și ea ceva pentru căsătorie. Gheorghe era hotărât să se întoarcă la viață, dar Ana a rămas încă de parcă ar fi fost în Caragiale o casă cu puțul și cu animale. Cocoșii se trezesc la zor, porcul umblă prin curte, lașul nu poate să nu fie și el la fel. a zis Ana, privind spre gospodarul de la 23 de stradă.

Gheorghe avea două lucrători, amândoi de origine rusă, iar afacerea lui nu se termina niciodată. Se ocupa de carne, de lâni și de alte produse. Ana a crezut că și ea ar fi parte din afacerea lui, dar Gheorghe îi răspundea:

Vezi, Ana, am multe treburi. Trebuie să ai și tu o gospodărie ca să ajuți. Dacă vrei să faci ceva, fă-o singură. Tu vei fi soție, nu vei lăsa să-ți scape nimic. Ai nevoie de niște animale: vaci, găini, ouă. Cămașa fără gospodărie e goală! a spus el cu seriozitate.

Ana s-a întors la apartament și a început să se gândească. Avea o mică afacere în oraș, un magazin de hârtie, o căsuță de vacanță unde planta flori din vară și vindea miere. Avea și o mașină de opt ani veche, pe care o cumpărase pe piețele de la Târgu Jiu. Nu înțelegea de ce ar trebui să se implice în oale și să curățe porci. Trebuia să pregătească mâncare pentru soț, să achiziționeze legume, să curețe curtea, să nu uite să cumpere o geantă pentru iarnă și să sune pe Lenuta, prietena de la cofetărie, să fixeze o întâlnire.

Totuși, gândea că ar fi bine să fie puțin egoistă, căci uneori egoismul femeii este sănătos. Așa că a decis să rămână singură, să-și păstreze libertatea și să nu caute prea mult la alții. În timp ce gândea la toate treburile, a închis ochii și a zâmbit, amintindu-și că, deși viața a fost grea, a găsit întotdeauna un motiv să continue.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

3 × 2 =

Singurătatea
Nem gondoltam volna, hogy ekkora baj lehet, amikor a leendő anyósom állandóan a menyasszonyi ruhámról faggatott – egészen addig, míg haza nem értem, és rá nem jöttem, hogy a 1 millió forintos ruhám eltűnt! IGEN, felpróbálta, tönkretette, és nem volt hajlandó kifizetni. Dühösen és kétségbeesetten szembesítettem – egy titkos fegyverrel, amely mindent megváltoztatott. Már sejtettem, hogy valami nincs rendben, amikor Kata, a leendő anyósom újra és újra érdeklődött a menyasszonyi ruhám iránt. Hónapokig napi szinten írt: „Megtaláltad már álmaid ruháját?” vagy „Vigyázz, hogy valami mutatósat válassz, édesem. Ne akard úgy kinézni, mint egy papírszalvéta az oltárnál!” Bár folyamatosan zaklatott, mindig talált kifogást, ha közös vásárlásra invitáltam. „Sajnálom, migrénem van” – mondta. Vagy: „Kicsim, ezen a hétvégén nagyon elfoglalt vagyok”. Anyukámnak is feltűnt. „Furcsa, mennyire lelkes, miközben el sem jön velünk nézelődni” – jegyezte meg egy délután, amikor már a harmadik esküvői butikban jártunk aznap. Vállat vontam, próbáltam inkább az izgalomra koncentrálni, hogy talán megtalálom az igazit. „Én sem értem – mondtam. – De legalább nem kell hallgatnom a kritikáját a választásaim miatt, nem igaz?” Ahogy hátrafordultam, megpillantottam: ekrü színű A-vonalú ruha, finom csipke díszítésekkel, szív alakú dekoltázzsal. Amint felvettem, tudtam, hogy ez az. Tökéletesen simult rám, a gyöngyök lágyan csillogtak a fényben – minden álmom egyben. „Ó, drágám” – suttogta anyukám könnyes szemmel. „Ez az igazi.” A címkén az ár: 1 millió forint. Több volt, mint amennyit terveztem, de a tökéletességnek ára van. Még az öltözőben anyukám minden szögből fotózta a ruhát; igazi menyasszonynak éreztem magam. Hazatérve írtam Katának, hogy megtaláltam az Igazi Ruhát. Alig pár percen belül válaszolt, követelve, hogy vigyem át hozzá, hadd lássa élőben. Visszaírtam: „Sajnálom, Kata, de a ruhát a Nagy Napig csak én őrzöm itthon. Küldök pár képet, amit anya csinált”. „Nem! Nem akarok képeket! Hozd át a ruhát!” – válaszolta szinte azonnal. Ismét nemet mondtam. Erősködött, de végül belátta, hogy nem fogom kockáztatni a drága ruhámat egy felesleges utazás miatt. Két héttel később épp anyunál töltöttem a napot, esküvői tervekről beszélgettünk, dekorációkat barkácsoltunk, este pedig, ahogy hazaértem, valami nem stimmelt. A lakás túl csendes volt, Márk cipője sem állt ott, ahol mindig. „Márk?” – kiáltottam, miközben ledobtam a kulcsot. Semmi válasz. A hálószobába mentem átöltözni – és akkor esett le: a ruhám zsákja eltűnt a szekrény ajtajáról, ahol hagytam. Rögtön tudtam, ki lehetett. Dühömben remegő kézzel hívtam fel Márkot. „Szia szívem” – szólt bele, a hangja valahogy bizonytalan volt. „Elvitted a ruhámat anyádhoz, igaz?” – csattantam rá. „Csak látni akarta, és te nem voltál otthon, szóval…” Nem hagytam befejezni. „Azonnal hozd vissza!” Márk harminc perc múlva belépett, arcán bűntudat. Úgy mosolygott, mintha minden rendben lenne, de a tekintetéből mást olvastam ki. Elővettem a zsákot, kicipzároztam – és gombóc nőtt a torkomban. A ruha teljesen megnyúlt, a csipke több helyen szakadt. A cipzár ferdén lógott, törött volt, hiányzott belőle néhány fog. „Mit tettetek?” – suttogtam. „Hogy érted?” „Ezt!” – böktem a ruhára és a tönkrement cipzárra. Kicsordult a könnyem, amikor láttam a pusztítást. „Tönkretettétek a menyasszonyi ruhámat!” „Nem is olyan vészes… Ki tudja, lehet csak rosszul volt megvarrva, és a cipzár elszakadt, amikor anyu kinyitotta…” „Ne nevettess!” – mordultam rá. „Csak úgy történhetett, ha… Úristen! FELPRÓBÁLTA A RUHÁMAT, UGYE?” „Őő…” „Hogy tehetted ezt, Márk?” – már markoltam is a telefont, Katát hívtam, kihangosítva. „Te tönkretetted a ruhámat! A csipke szakadt, a cipzár törött, az anyag nyúlik… ÉS ezért ti ketten 1 millió forinttal tartoztok nekem új ruhára!” Márk ledöbbent. „Ugye ezt nem gondolod komolyan?” Kata? Felnevetett! „Ne reagáld túl! A cipzárt kicseréltetem, tudom hol csinálnak ilyet, ugyanúgy fog kinézni, mint új korában.” „Nem! Nem lesz új, a csipke marad tönkretéve! Új ruhát kell vennem, Kata. Tudod, hogy nem próbálhattad volna fel, most vállalnod kell a következményeket!” „Szóvá teszel semmiséget!” – vágott vissza. Márkra néztem, hátha mellém áll. A padlót bámulta. Szívem megszakadt. Már nem bírtam kezelni sem őt, sem az anyját. Letettem a telefont, bementem a hálóba, és a tönkretett ruhát szorítva kisírtam magam. Két nap múlva Márk húga, Réka kopogott be komor arccal. „Ott voltam, amikor anya felpróbálta a ruhád. Próbáltam lebeszélni, de tudod, milyen. Sajnálom.” Behívtam, ő elővette a telefonját. „Amikor láttam, hogy nem tudom megállítani, gondoltam, készítek pár képet, amik segíthetnek neked. Ezekkel anya rá lesz kényszerítve, hogy kifizesse.” Megmutatta: Kata, a menyasszonyi ruhámban pózol a tükör előtt, a ruha majd szétreped rajta. „Fizetnie kell azért, amit tett” – mondta Réka. „Ezek a fotók segíteni fognak.” Részletesen elmagyarázta, hogyan használhatom őket, hogy végre felelősséget vállaljon. Felfegyverkezve Réka képeivel, ismét szembesítettem Katát: vagy kifizeti az 1 millió forintot, vagy megosztom a fotókat. „Úgysem mered nyilvánosságra hozni!” – horkant fel. Ránéztem makulátlan sminkjére, gondosan összeválogatott ruháira, az ápolt, gondoskodó anyós szerepére. „Csak próbáld ki.” Aznap este remegő kézzel posztot írtam Facebookra. Feltöltöttem Réka fotóit és a tönkretett ruhám képeit. Leírtam, milyen érzés volt, amikor a leendő anyósom engedély nélkül felpróbálta, majd tönkretette a ruhámat, és utólag sem vállalt felelősséget. „Az esküvői ruha több egy egyszerű ruhadarabnál. Álmokat, reményeket, bizalmat jelképez – mindez odalett ezzel a ruhával.” Másnap hajnalban Kata berontott a lakásba, arca vörös a haragtól. „Azonnal vedd le! Tudod, miket beszélnek rólam? Megaláztál! Az egész baráti köröm, a hittanos csoportom, mindenki látta!” „Saját magadat aláztad meg, amikor engedély nélkül felpróbáltad a ruhámat.” „Márk! Mondd meg neki, hogy vegye le a posztot!” Márk hol rám nézett, hol rá, kínos csend után megszólalt: „Anya, ha legalább kifizetnéd az új ruhát…” „Fizetni? Ezek után?!” – Kata hangja olyan magasra szökött, hogy talán csak a kutyák hallották. Márkra néztem – tényleg ránéztem. Láttam, mennyire igyekszik elkerülni a konfliktusokat, ahogy hagyta az anyját ránk telepedni, és ahogy gondolkodás nélkül elárulta bennem a bizalmat. „Igazad van, Kata” – feleltem halkan. „A ruhát nem kell kifizetni.” Lehúztam az eljegyzési gyűrűmet, letettem az asztalra. „Mert esküvő sem lesz. Megérdemlek valakit, aki kiáll értem, és egy anyóst, aki tiszteletben tartja a határaimat.” Hatalmas csend következett. Kata szinte levegőt se kapott, Márk próbált megszólalni, de a bejárathoz mentem és kitártam az ajtót. „Kérem, menjetek. Mindketten.” Ahogy figyeltem, ahogy elmennek, könnyebbnek éreztem magam, mint hónapok óta bármikor.