Uložio sam sve u njezin san, a na kraju postao suvišan na slavlju života…

Sve sam uložio u njezin san, a na kraju sam postao višak na vlastitoj proslavi života

Katkad u snu gradimo kule od pijeska za one koji nas, kad se zidovi posuše, izbace nogom na ulicu. Ovo je priča o Ivanu oštar podsjetnik da su ljubav i posao opasna kombinacija kad samo jedan voli, a drugi koristi.

Prizor 1: Kraj dugog puta
Gornji grad, blistavi izlozi, miris još vlažnog lakiranog parketa. Ivan, tridesetogodišnjak razbarušene kose u radnom odijelu, nježno briše staklena vrata novootvorene modne trgovine. Lice mu umorno, ali u osmijehu drhti ponos. On nije tek majstor. On je onaj s kojim je svaka kuna pala u ciglu ovog sna.

Prilaze mu Emina u svilenoj haljini boje lavande, i njezina majka, čiji pogled, kroz snove, može zamrznuti voćnjak.

Prizor 2: Privid sreće
Ivan okreće glavu prema voljenoj, oči mu isijavaju.
Sve je spremno, mila. Svaka šara, svaki kvadrat parketa baš kako si željela. Sutra… napokon otvaramo vrata svijetu!

Prizor 3: Hladan tuš
Eminina majka stupa naprijed, mere Ivana hladnim pogledom.
Mi? Ne napravljaj me budalom, procijedi ona. Ti si bio samo izvođač. Posao ti je gotov. Sada pokupi alat i nestani prije nego što dođu pravi uzvanici.

Prizor 4: Nož u leđa
Ivan zastane. Gleda Emina, nadajući se da će joj stisnuta šaka zaigrati na njegovoj strani.
Zbilja? Emina, uložio sam u ovo sve što sam imao. Zbog nas!

Emina spušta pogled, a kad opet pogleda, oči su joj tuđe, hladne:
Budi realan, Ivane. Ne uklapaš se ti u viziju našeg brenda. Mama je u pravu. Vrijeme je da ideš dalje.

Prizor 5: Točka bez povratka
Ivanov svijet se ruši, ali umjesto boli dolazi hladna jasnoća sna. Polako poseže u džep, izvlači mali futuristički daljinski.

Zaboravili ste tko je ugradio svu sigurnosnu i električnu instalaciju ovdje, kaže tiho, držeći palac iznad crvene tipke.

KRAJ PRIČE:

Eminina majka se nasmiješi sumnjičavo: Što ćeš ti? Isključiti struju? Pozvat ćemo servisera, sve će proraditi za sat vremena!

Ivan joj uzvraća pogledom kroz magleni prozor sna:
Ne. Nisam ja samo ugradio sustav. Nositelj sam patenta. Ovo je pametna kuća, a programski kod je vlasništvo moje firme. Kako nismo potpisali prijenos prava…

Stisne tipku.

Vrata sna se zatvaraju. Metalne rolete s treskom padaju preko izloga, svjetla se gase. U snu, elektronske brave snažno zakače vrata. Trgovina postaje čelični bunker u snovima zagrebačke noći.

Što si napravio?! vrisne Emina, trga kvaku. Za sat vremena nam je prijem za ulagače! Odmah otključaj!

Ivan spokojno spremi daljinski u džep, uzme svoj stari metalni kofer s alatom.
Ako ne odgovaram vašoj slici, ni moje tehnologije ovdje nema. Sutra će odvjetnik poslati račun za korištenje mog intelektualnog vlasništva. A do tada uživajte u mraku. Nema fešte.

Okreće se i izlazi. Za njim odzvanjaju krikovi, a pod lanenom noći, pred vrata počinju pristizati gosti u odijelima, zbunjeno promatraju kutiju prije samo nekoliko trenutaka to je bio Eminin cijeli san.

Poruka sna:
Nikada ne podcjenjuj onoga tko je položio temelje tvog uspjeha. Bez njega, cijela tvoja palača samo je hrpa skupog otpada.

A što biste vi učinili na Ivanovu mjestu? Ostavite svoj odgovor ispod jastuka prije nego se probudite.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five × four =

Uložio sam sve u njezin san, a na kraju postao suvišan na slavlju života…
Beköltöztettük a mamát a nyugdíjasotthonba — „Na ide figyelj, Aliszka, erről szó sem lehet!” – csapta el magától az asztalon álló zabkását Klára néni. – „Állami intézetbe akarsz dugni engem? Hogy szurkáljanak, meg párnával fojtogassanak, ha kiabálok? Hát azt már nem!” Alisz mélyen sóhajtott, elfordította tekintetét a remegő kezekről. – Mama, ez nem állami intézet! Magán nyugdíjasotthon. Erdő mellett, éjjel-nappal nővérek, társaság, tévé. Itt egész nap egyedül vagy, amíg apu dolgozik. – Ismerem én azt a „társaságot”! – sziszegte az öregasszony, befészkelve magát a párnák közé. – Kipakolnak, lakást elveszik, engem az árokba hajítanak. Mondd csak meg Pistikének: élve innen ki nem teszem a lábam. Már ha a fia vagyok, ő ápoljon. Felneveltem, hajnalokat virrasztottam mellette, mikor beteg volt. Most ő jön! – Apa két melóhelyen robog, hogy neked gyógyszert vegyen! Ötvenhárom, magas a vérnyomása, moziban három éve nem volt, nemhogy nyaraljon! – Majd bírja! – vágta rá Klára néni és összeszorította ajkát. – Fiatal még. Te meg ne okoskodj, ne oktass ki. Menj és takarítsd fel ott a kását! Alisz kilépett a folyosóra, hangosan felsóhajtott. Hát hogy lehet így beszélni vele? Este megjött az apa – leült a cipős dobozra, nézett maga elé. – Hogy vagy, apa? – Megvagyok, kislányom… A raktárban káosz. Hogy van mama? – Mint mindig. Újabb cirkusz a nyugdíjasotthon miatt. Azt mondja, szenvedést kívánunk neki. Apa, ez így nem megy. A havi kiadások után három ezrünk marad kajára. Nekem is kollégiumot fizetni, tankönyv… – Megoldjuk – emelkedett fel nehezen az apja. – Vállaltam pluszmunkát, éjjelente portásozom. – Apa! Mikor fogsz aludni? Kinyírod magad! Az apa szó nélkül ment tovább. – Evett anya? – Felét az ágyra öntötte. Megcsináltam. – Jól van. Menj tanulni, vizsgáid lesznek! Én megetetem, megmosdatom. Alisz nézte, ahogy az apja sántítva bemegy nagyanyjához, és megszakadt a szíve. Látta, ahogy szép lassan eltűnik belőle az élet. *** Egy hét múlva mind rosszabb lett: apa hazaesett, alig állt a lábán. – Apa? Rosszul vagy? – Semmi, csak a metrón megszédültem. A vérnyomásmérő 180/110-et mutatott. – Holnap nem mész sehová! Hívunk orvost. – Muszáj bemennem, holnap ellenőrzés. Ha nem leszek, elesünk a bónusztól, és még az anyád lakásán is megemelik az adót. – Add el a lakást, apa! Hat százezer – minden adósságunkat visszafizetjük, bérelünk ápolót. – Anyád nem adja a hozzájárulást… A válaszra nem volt idő: nagyanyja cupákjával verte a szekrényt a szobában. – Pisti! Kit pletykálsz ott? Megint engem szidtok?! Apa felnyögött, bevetette a gyógyszert és bement. *** Hat éve még együtt volt egy nővel. Erika – rendes, kedves. Sütött, bejárt hozzájuk, hétvégi kirándulásokat terveztek. Aztán Klára néni megbetegedett. Erika próbált segíteni, Klára néni viszont pokollá tette a nő életét. „Rá akarsz telepedni a fiamra!” – ordította, infarktusokat imitálva mindig, mikor apa randevúra indult. Végül Erika elment – apja nem tartotta vissza. Este csengett a vonalas telefon. – Halló? – Ez Károly úr? – kérdezte férfihang. – A lánya vagyok. Mi történt? – Apukája ma az értekezleten elájult. Bevittük a kórházba. Jegyezze le a címet. Alisz kapkodva írta le a címet. Le se tette, nagyanyja már kiabált. – Aliszka! Ki hívott? Hol van Pisti? Teát kérek! – Papa a kórházban van – válaszolta halkan. – Miféle kórház?! – döbbent meg, aztán máris: – Na tessék, megint én vagyok a hibás! Ki fog enni adni? Tedd fel a teavizet! Alisz szó nélkül kiment. *** Három nap rohanás – kórházba, haza, vissza. Apja: hipertóniás krízis, kimerülés – feküdnie kell. – Alisz, hogy van anyád? – volt az első kérdése. – Jól, apa. Szomszéd néni jár át. Pihenj, két hétig legalább! – Két hét! Kirúgnak… a pénz… – Apa, aludj! Majd elintézek mindent. Negyedik nap, hazatérve, nagyanyja újabb szemrehányásokkal várta. – Hol lumpolsz! Piszkosan fekszem, Pista a kórházban, én itt szenvedek! Alisz ökölbe szorította a kezét, nyugodtan mondta: – Na idefigyelj, mama. Apa válságos állapotban van, bármikor stroke-ot kaphat. – Ne beszélj butaságot! – fitymálta Klára néni. – Erős, apjától örökölte. Fordíts meg! – Nem. Nem fordítlak meg, nem adok enni. Klára néni meredt szemekkel nézett. – Hát ezt meg hogy érted? Megbolondultál, lány? – Nincs pénzünk. Apa nem dolgozik, nincs prémium. A te nyugdíjad a gyógyszeredre se elég. – Hazudsz! Pistának mindig van félretettje! – Minden elment a múlt havi kivizsgálásodra. Tehát két választásod van: vagy aláírod a lakás adásvételit, vagy hívom a szociálisotthont, holnap jönnek érted az államiból. Ott ingyenes. – Nem mered megtenni! – ordította. – Én vagyok itt az úr! – Minek vagy az úrnője? A saját fiadat emészted fel. Neked mindegy, mi van apával, csak a kényelmed számít. Felhívtam azt a magánotthont. Van hely, a lakás árából fizetjük. Kiváló ellátás. – Nem megyek! – fuldokolt Klára néni. – Akkor éhezz. Én holnap dolgozni megyek, este jövök. Egy üveg víz az éjjeliszekrényen. Alisz becsukta az ajtót. Remegő lábakkal, de érezte: ha most nem cselekszik, elveszíti az apját. És a mama… túléli mindet, ha hagyják kicsikarni az életüket. Éjjel Klára néni hívta, sírt, átkozott, Alisz csak reggel ment be. – Adj inni… – suttogta a néni. A lány odanyújtotta a poharat. – Na? Irod alá? Tizenkettőre jön a közjegyző. – Szörnyetegek… – suttogta az öreg, de már nem volt régi ereje. – Mindent el akartok venni… Hát jó. Írd a papírokat. De azt üzenem Pistinek… látogasson meg. – Meg fog. Ha újra járni tud. És én is jövök, ígérem. *** Pista a nyugdíjasotthon parkjában ült a padon. Jókedvű volt, kissé meghízott, arca kipirult. Mellette tolókocsiban mama – tisztán, meleg kendőben, nagyon belemerülve majszolta az almát. – Pisti? Figyelj, Pisti… Erika-nénivel beszéltél? Kibékültetek? Az apa meglepetten nézett rá. – Igen, beszéltem. Szombaton jön. – No, az jó – Klára néni elfordult a virágágyás felé. – Jöjjön csak… itt az ápolónőnk, Erzsike, olyan mindent megmond, engem rendreutasít mindig. Nézze csak meg azt az Erikád, hogyan bánnak itt velem! De te, Pista, csak meg ne bántsd azt a nőt, nem illik nőt megsiratni. Apád sem tette volna… Pista elmosolyodott, megszorította anyja kezét. Alisz futott feléjük boldogan. – Apa! Mama! Képzeljétek, ösztöndíjat kaptam és előléptettek a munkahelyen! Pista kitárta karját. Klára néni hunyorogva figyelte őket. Még mindig úgy érezte, igazságtalanul tették ki otthonából, de már nem panaszkodott. Mikor a gondozó puha szóval hívta masszázsra, büszkén biccentett: – Menjünk, aranyom. De vigyázz velem, én törékeny asszony vagyok! Az előző masszőr úgy összenyomta a lábam, szólj neki, legyen kíméletesebb… Úgy gyúr, mint egy medve, istenem… A nővér eltolta, Alisz átölelte apját, sokáig nézték a magas fenyőket. Hosszú idő után először voltak igazán boldogok. *** Klára néni megérhette dédunokáját – Alisz diplomázott, jó férjhez ment, fia született. Pista feleségül vette Erikát, mama elfogadta új menyét, békés, bizalmas lett a kapcsolatuk – Erika megbocsátott mindent, amit anyósa kezdetben művelt. Klára néni békében, álmában ment el. Már nem haragudott sem unokájára, sem fiára.