Beköltöztettük a mamát a nyugdíjasotthonba — „Na ide figyelj, Aliszka, erről szó sem lehet!” – csapta el magától az asztalon álló zabkását Klára néni. – „Állami intézetbe akarsz dugni engem? Hogy szurkáljanak, meg párnával fojtogassanak, ha kiabálok? Hát azt már nem!” Alisz mélyen sóhajtott, elfordította tekintetét a remegő kezekről. – Mama, ez nem állami intézet! Magán nyugdíjasotthon. Erdő mellett, éjjel-nappal nővérek, társaság, tévé. Itt egész nap egyedül vagy, amíg apu dolgozik. – Ismerem én azt a „társaságot”! – sziszegte az öregasszony, befészkelve magát a párnák közé. – Kipakolnak, lakást elveszik, engem az árokba hajítanak. Mondd csak meg Pistikének: élve innen ki nem teszem a lábam. Már ha a fia vagyok, ő ápoljon. Felneveltem, hajnalokat virrasztottam mellette, mikor beteg volt. Most ő jön! – Apa két melóhelyen robog, hogy neked gyógyszert vegyen! Ötvenhárom, magas a vérnyomása, moziban három éve nem volt, nemhogy nyaraljon! – Majd bírja! – vágta rá Klára néni és összeszorította ajkát. – Fiatal még. Te meg ne okoskodj, ne oktass ki. Menj és takarítsd fel ott a kását! Alisz kilépett a folyosóra, hangosan felsóhajtott. Hát hogy lehet így beszélni vele? Este megjött az apa – leült a cipős dobozra, nézett maga elé. – Hogy vagy, apa? – Megvagyok, kislányom… A raktárban káosz. Hogy van mama? – Mint mindig. Újabb cirkusz a nyugdíjasotthon miatt. Azt mondja, szenvedést kívánunk neki. Apa, ez így nem megy. A havi kiadások után három ezrünk marad kajára. Nekem is kollégiumot fizetni, tankönyv… – Megoldjuk – emelkedett fel nehezen az apja. – Vállaltam pluszmunkát, éjjelente portásozom. – Apa! Mikor fogsz aludni? Kinyírod magad! Az apa szó nélkül ment tovább. – Evett anya? – Felét az ágyra öntötte. Megcsináltam. – Jól van. Menj tanulni, vizsgáid lesznek! Én megetetem, megmosdatom. Alisz nézte, ahogy az apja sántítva bemegy nagyanyjához, és megszakadt a szíve. Látta, ahogy szép lassan eltűnik belőle az élet. *** Egy hét múlva mind rosszabb lett: apa hazaesett, alig állt a lábán. – Apa? Rosszul vagy? – Semmi, csak a metrón megszédültem. A vérnyomásmérő 180/110-et mutatott. – Holnap nem mész sehová! Hívunk orvost. – Muszáj bemennem, holnap ellenőrzés. Ha nem leszek, elesünk a bónusztól, és még az anyád lakásán is megemelik az adót. – Add el a lakást, apa! Hat százezer – minden adósságunkat visszafizetjük, bérelünk ápolót. – Anyád nem adja a hozzájárulást… A válaszra nem volt idő: nagyanyja cupákjával verte a szekrényt a szobában. – Pisti! Kit pletykálsz ott? Megint engem szidtok?! Apa felnyögött, bevetette a gyógyszert és bement. *** Hat éve még együtt volt egy nővel. Erika – rendes, kedves. Sütött, bejárt hozzájuk, hétvégi kirándulásokat terveztek. Aztán Klára néni megbetegedett. Erika próbált segíteni, Klára néni viszont pokollá tette a nő életét. „Rá akarsz telepedni a fiamra!” – ordította, infarktusokat imitálva mindig, mikor apa randevúra indult. Végül Erika elment – apja nem tartotta vissza. Este csengett a vonalas telefon. – Halló? – Ez Károly úr? – kérdezte férfihang. – A lánya vagyok. Mi történt? – Apukája ma az értekezleten elájult. Bevittük a kórházba. Jegyezze le a címet. Alisz kapkodva írta le a címet. Le se tette, nagyanyja már kiabált. – Aliszka! Ki hívott? Hol van Pisti? Teát kérek! – Papa a kórházban van – válaszolta halkan. – Miféle kórház?! – döbbent meg, aztán máris: – Na tessék, megint én vagyok a hibás! Ki fog enni adni? Tedd fel a teavizet! Alisz szó nélkül kiment. *** Három nap rohanás – kórházba, haza, vissza. Apja: hipertóniás krízis, kimerülés – feküdnie kell. – Alisz, hogy van anyád? – volt az első kérdése. – Jól, apa. Szomszéd néni jár át. Pihenj, két hétig legalább! – Két hét! Kirúgnak… a pénz… – Apa, aludj! Majd elintézek mindent. Negyedik nap, hazatérve, nagyanyja újabb szemrehányásokkal várta. – Hol lumpolsz! Piszkosan fekszem, Pista a kórházban, én itt szenvedek! Alisz ökölbe szorította a kezét, nyugodtan mondta: – Na idefigyelj, mama. Apa válságos állapotban van, bármikor stroke-ot kaphat. – Ne beszélj butaságot! – fitymálta Klára néni. – Erős, apjától örökölte. Fordíts meg! – Nem. Nem fordítlak meg, nem adok enni. Klára néni meredt szemekkel nézett. – Hát ezt meg hogy érted? Megbolondultál, lány? – Nincs pénzünk. Apa nem dolgozik, nincs prémium. A te nyugdíjad a gyógyszeredre se elég. – Hazudsz! Pistának mindig van félretettje! – Minden elment a múlt havi kivizsgálásodra. Tehát két választásod van: vagy aláírod a lakás adásvételit, vagy hívom a szociálisotthont, holnap jönnek érted az államiból. Ott ingyenes. – Nem mered megtenni! – ordította. – Én vagyok itt az úr! – Minek vagy az úrnője? A saját fiadat emészted fel. Neked mindegy, mi van apával, csak a kényelmed számít. Felhívtam azt a magánotthont. Van hely, a lakás árából fizetjük. Kiváló ellátás. – Nem megyek! – fuldokolt Klára néni. – Akkor éhezz. Én holnap dolgozni megyek, este jövök. Egy üveg víz az éjjeliszekrényen. Alisz becsukta az ajtót. Remegő lábakkal, de érezte: ha most nem cselekszik, elveszíti az apját. És a mama… túléli mindet, ha hagyják kicsikarni az életüket. Éjjel Klára néni hívta, sírt, átkozott, Alisz csak reggel ment be. – Adj inni… – suttogta a néni. A lány odanyújtotta a poharat. – Na? Irod alá? Tizenkettőre jön a közjegyző. – Szörnyetegek… – suttogta az öreg, de már nem volt régi ereje. – Mindent el akartok venni… Hát jó. Írd a papírokat. De azt üzenem Pistinek… látogasson meg. – Meg fog. Ha újra járni tud. És én is jövök, ígérem. *** Pista a nyugdíjasotthon parkjában ült a padon. Jókedvű volt, kissé meghízott, arca kipirult. Mellette tolókocsiban mama – tisztán, meleg kendőben, nagyon belemerülve majszolta az almát. – Pisti? Figyelj, Pisti… Erika-nénivel beszéltél? Kibékültetek? Az apa meglepetten nézett rá. – Igen, beszéltem. Szombaton jön. – No, az jó – Klára néni elfordult a virágágyás felé. – Jöjjön csak… itt az ápolónőnk, Erzsike, olyan mindent megmond, engem rendreutasít mindig. Nézze csak meg azt az Erikád, hogyan bánnak itt velem! De te, Pista, csak meg ne bántsd azt a nőt, nem illik nőt megsiratni. Apád sem tette volna… Pista elmosolyodott, megszorította anyja kezét. Alisz futott feléjük boldogan. – Apa! Mama! Képzeljétek, ösztöndíjat kaptam és előléptettek a munkahelyen! Pista kitárta karját. Klára néni hunyorogva figyelte őket. Még mindig úgy érezte, igazságtalanul tették ki otthonából, de már nem panaszkodott. Mikor a gondozó puha szóval hívta masszázsra, büszkén biccentett: – Menjünk, aranyom. De vigyázz velem, én törékeny asszony vagyok! Az előző masszőr úgy összenyomta a lábam, szólj neki, legyen kíméletesebb… Úgy gyúr, mint egy medve, istenem… A nővér eltolta, Alisz átölelte apját, sokáig nézték a magas fenyőket. Hosszú idő után először voltak igazán boldogok. *** Klára néni megérhette dédunokáját – Alisz diplomázott, jó férjhez ment, fia született. Pista feleségül vette Erikát, mama elfogadta új menyét, békés, bizalmas lett a kapcsolatuk – Erika megbocsátott mindent, amit anyósa kezdetben művelt. Klára néni békében, álmában ment el. Már nem haragudott sem unokájára, sem fiára.

Elküldték az idősek otthonába

Ezt felejtsd el, Emese, olyat ne is mondj! tolta el magától dühösen a zabkásás tányért Sárközi Rozália. Oda akarsz adni az államnak, hogy megszabadulj tőlem?

Azt akarod, hogy ott szurkáljanak mindenfélével, meg párnával is fojtogassanak, hogy ne kiáltsak?

Ezt meg ne éld!

Emese lassan, halkan lélegzett ki, igyekezett nem nézni nagyanyja remegő kezeit.

Mama, milyen állami otthon? Ez egy magánintézet. Erdő mellett, éjjel-nappal ott vannak az ápolók.

Lesz társaságod, nagy tévé van.

Itt meg egész nap egyedül vagy, míg apa dolgozik.

Ismerem már azt a társaságot mordult fel öregasszony, miközben kényelmesebben helyezkedett el a párnákon. Kiforgatnak a vagyonomból, a lakást elveszik, engem meg a gödörbe löknek.

Mondjad csak Bálintnak is: élve nem megyek ki ebből a házból. Gondoztam én őt, mikor beteg volt, most ő jön sorra!

Apa két munkahelyen robotol, hogy ki tudja neked váltani a gyógyszereket! Már ötvenhárom, súlyos magas a vérnyomása, három éve még moziba sem volt, nemhogy szabadságon!

Kibírja még vágta rá Rozália és összepréselte ajkait. Fiatal még, majd bírja. Te meg hallgass, ne oktass engem! Menj, mosd el a kását. Nem bírom ezt a rendetlenséget!

Emese kifújta a levegőt a folyosón. Hogyan lehet vele beszélni egyáltalán?!

Este hét után ért haza Bálint. Nem vette le rögtön a cipőt, csak leverten leült a kisszékre az előszobában, egy pontra meredve.

Apa, minden rendben? lépett hozzá Emese, elvette tőle a nehéz szatyrot.

Megvagyok, Emese. Tele a raktár, év végi leltár készül. Hogy van a mama?

Mint mindig. Megint kis híján kiborította az otthon miatt Azt mondja: meg akarjuk ölni.

Apa, ez így nem megy tovább. Megnéztem a számlákat: kajára marad havonta harmincezer forint.

És nekem még kollégiumi díjat kell fizetnem, tankönyveket vennem

Megoldjuk Bálint fáradtan felállt, levette a cipőjét. Vállaltam mellékállást. Éjjeli portaszolgálat minden másnap.

Megőrültél? Mikor fogsz aludni? Össze fogsz esni!

Bálint nem válaszolt. Bement a konyhába, vizet öntött egy fazékba, feltette a tűzhelyre.

Evett?

A felét a matracra öntötte. Át kellett húznom.

Majd én megetetem. Menj, tanulj, jön a vizsgaidőszak. Majd én ellátom.

Emese nézte, ahogy az apja bicegve bemegy az anyja szobájába.

Sajnálta, pokolian. Látta, hogy az egykor erős, jókedvű férfi lassan árnyékká válik.

Elhalt a nevetése, az életkedve is eltűnt.

***

Egy héttel később még rosszabb lett a helyzet később jött haza a szokottnál, támolygott. Emesében aggodalom ébredt.

Apa? Minden rendben?

Semmi gond, csak egy kicsit megszédültem a metrón, fülledt volt.

Ülj le. Megmérem a vérnyomásod.

180/110 mutatta a vérnyomásmérő. Emese némán nyúlt a gyógyszerekhez.

Holnap sehova sem mégy. Orvost hívok.

Nem lehet morogta az apja. Holnap ellenőrzés lesz. Ha nem leszek bent, megvágják a prémiumot. Most növelték anyád lakása után is a helyi adót.

Add el a lakást, apa! Emese szinte suttogott, nehogy Rozália meghallja. Add el azt az egyszobást vidéken.

Hatmillió forint! Most hatalmas segítség lenne. Rendezhetnénk a tartozásokat, normális gondozót fizethetnénk.

Bálint sóhajtott:

Anyád nem hajlandó beleegyezni

Apa, öt éve nem járt már ott! Mi dolga azzal a lakással, ha mozdulni sem tud?

Válaszolni sem tudott, mert a szomszéd szobából dühös csörömpölés hallatszott.

Rozália néni verte a bögréjével az éjjeliszekrényt, figyelmet követelve.

Bálint! Bálint, gyere már! Kivel susmorogsz ott? Megint rólam panaszkodtok?

Bálint felvette a lányától a gyógyszert, és a szobába sietett.

***

Még hat éve volt egy nő az apja mellett. Ilona halk, kedves volt, hozott süteményt, a hétvégéken együtt terveztek elutazni egy wellnesshétvégére.

Vége lett, amikor Rozália ágynak esett. Ilona próbált segíteni, de a mama pokollá tette az életét.

Mit akar ez itt? Rá akar telepedni az én fiamra! kiabálta, szívrohamot szimulált, ha Bálint randevúra indult. Azonnal tessék kitessékelni!

Végül Ilona elment. Bálint nem próbálta visszahívni.

Az este otthon csörrent meg a telefon, amikor Emese a vizsgára készült, apja még nem ért haza.

Halló?

Sárközi Bálintot keresem szólt egy férfihang.

Nem, a lánya vagyok. Történt valami?

Hölgyem, a személyzeti osztályról vagyok. Édesapja ma az értekezleten elveszítette az eszméletét. Mentőt hívtunk, a városi kórházba szállították. Felírom a címet.

Emese remegő kézzel jegyezte fel a címet a füzet szélére. Letette, de a mama már kiabált a szobából.

Emese! Mi a csoda ez? Hol van Bálint? Hozzon teát, szomjas vagyok!

Emese belépett a szobába. Rozália féloldalt feküdt a párnák között, összehúzott szemöldökkel.

Apa kórházban van jelentette ki Emese.

Hogyhogy kórházban? meghökkent egy pillanatra Rozália, aztán rögtön folytatta: Na tessék, csak mert rám ordított, az Úristen most bünteti. Nem is vigyáztok rám! Ki fog most megetetni? Tedd fel a teavizet!

Emese csendben kiment.

***

Három napig járt Emese a kórház és az otthon között.

Apjánál idegösszeroppanást és hipertóniás krízist állapítottak meg.

Az orvosok még a felállást is megtiltották.

Emese, hogy van a mama? kérdezte elsőként, amikor meglátta lányát.

Jól van, apa. A szomszéd néni segít. Magaddal törődj inkább! Kettő hétig ágyban kellene maradnod legalább.

Két hét? Kirúgnak A pénz

Aludj inkább igazította rá a takarót Emese. Mindenről gondoskodom, ígérem.

Negyedik nap, amikor Emese hazaért, a mama viharosan támadta le.

Hol mászkáltál? Itt fekszem, koszosan, Bálint meg ott lustálkodik, én meg pusztulok!

Emese ökölbe szorította a kezét, és minden eddiginél nyugodtabban felelt:

Most figyelj, mama. Apa nagyon beteg, ha még egyszer ennyire felidegesítjük, lehet, hogy szélütést kap.

Ugyan már! fújtatott Rozália. Ő erős. Apjára ütött. Fordíts meg, elzsibbadtam.

Nem Emese leült a székre. Nem forgatlak, nem etetlek.

Rozália döbbent arccal remegett.

Ezt meg hogy érted, te buta lány?

Nincsen pénzünk. Egyáltalán. Apa nem tud dolgozni, nincsen prémium. A te nyugdíjad a gyógyszerekre és a pelenkára sem elég.

Hazudsz! Bálintnak biztos van félretett pénze!

Nincs. Mindent elvitt a múlt havi vizsgálatod. Így hát: vagy most aláírod, hogy eladhatjuk a vidéki lakásod, vagy holnap hívom a szociális ellátót, és akkor ingyen állami otthonba kerülsz.

Nem mered! sikoltott Rozália. Én vagyok az anyja! Én vagyok itt a főnök!

Miféle főnök? Az egyetlen fiadat teszed tönkre. Nem érdekel, hogy kórházban maradhat örökre. Csak az számít neked, hogy puha legyen a párnád, és meleg a takaród.

Ma beszéltem a magánotthonnal, van szabad hely, a lakás árából fizetünk. Kiváló gondozás van ott.

Nem megyek! Rozália köhögött.

Akkor éhezel. Nincs pénzem kajára. Holnap elmegyek dolgozni, este jövök. Egy üveg víz az éjjeliszekrényen. Gondolkodj.

Emese becsukta az ajtót. Remegett. Soha nem volt kemény, de tudta: ha most nem lép, elveszíti az apját.

A nagymama ha hagyják, mindnyájuk teljes életerejét kiszívja még.

Csendes éjjel telt el. Emese nem ment be, bár hallotta, ahogy a mama hol őt hívja, hol sír, hol szitkozódik. Csak reggel ment be.

Adj inni hörögte Rozália.

Emese odatartotta a bögrét az ajkához.

Akkor mi legyen? Aláírjuk? A közjegyző tizenkettőre jön.

Mind… suttogta Rozália, de már nem volt abban a düh, mint régen. Mindent el akartok venni Jól van, írjuk, amit akarsz.

Csak mondd meg Bálintnak hogy néha látogasson meg.

Meg fog. Ha már járni tud. És én is jövök. Megígérem.

***

Bálint a parkban egy padon ült. Jól nézett ki, fel is szedett pár kilót, arca kipirult.

Mellette, tolószékben, már tisztán, új meleg kendőben ült Rozália. Épp egy almát evett.

Bálint? Hallod-e? szólt hozzá az anyja.

Hallom, mama.

És Ilonával beszéltél? Kibékültetek?

Bálint meglepve nézett rá.

Igen. Szombaton jön.

Jól van fordult a virágágyáshoz Rozália. Jöjjön csak. Az ápolónő itt, Julcsi, mindig pampog nekem, hogy mit csinálok rosszul. Majd megnézi Ilona, hogy bánnak itt velem.

Aztán csak vigyázz Bálint, Ilonát ne bántsd meg! Nem szép dolog, ha egy férfi sírni hagyja a nőt.

Apád sem

Bálint mosolygott, megszorította anyja kezét. A park sétányán már futott Emese, boldog, integetett.

Apa! Mama! kiáltotta messziről. Megkaptam az ösztöndíjat! És előléptettek a munkahelyemen!

Bálint felállt, kitárta karját. Rozália hunyorogva nézte őket.

Igazságtalannak érezte, hogy kilakoltatták a saját otthonából, de már nem panaszkodott.

Mikor odalépett a gondozónő, halkan suttogta:

Gyerünk, aranyom! Csak óvatosan, törékeny vagyok. A múltkor a masszőr úgy megszorította a lábamat

Mondd meg neki, hogy legyen gyengédebb. Mint egy medve, komolyan mondom

Az ápolónő eltolta a kerekesszéket, Emese átölelte Bálintot, sokáig csak nézték a magas fenyőket.

Hosszú évek után először, mindhárman őszintén boldogok voltak.

***

Rozália még megélhette a dédunokát is Emese lediplomázott, férjhez ment egy rendes emberhez, fiuk született.

Bálint feleségül vette Ilonát; a második menyét Rozália már elfogadta, sőt, kifejezetten jó, tiszteletteljes kapcsolat alakult ki közöttük Ilona elfelejtette mindazt a rosszat, amit az anyósa mondott az elején.

Rozália csendben ment el, álmában, sem a lányára, sem a fiára nem maradt benne harag.