Obligatoriu să fii fericită

Să fii fericită cu orice preț

Tatăl a plecat la alta când Crina avea doar patru ani. S-a cărat imediat după Revelion, a oftat din ușă iartă-mă și a tras zăvorul fără să se uite înapoi.

Mama a primit vestea cu o resemnare vecină cu normalitatea, de parcă așa era scris la ea-n familie: nicio femeie nu păstra un bărbat prea mult. Și totuși, după vreo două săptămâni, noaptea, a golit tot blisterul de somnifere cu algocalmin din casă și s-a culcat pentru totdeauna, liniștită și tăcută.

Dimineața, Crina s-a chinuit s-o trezească pe mama, a zbierat în tot apartamentul, apoi a ciugulit niște resturi din frigider, ca să revină la ușa dormitorului. Epuizată, s-a lipit de mama și a adormit.

Ziua de ianuarie a zburat pe nesimțite; deja se-întuneca când Crina a deschis ochii, dârdâind de frig. S-a ghemuit mai tare sub pătură, s-a lipit cât a putut de mama, doar că frigul ăla adânc, insuportabil, venea de la ea. Două șiroaie de lacrimi i-au fript obrajii Crinei.

În hol s-a auzit cheia în ușă. Crina a tâșnit ca o vijelie. Intra Marina, sora mai mică a mamei.

Crinuța, ești acasă! Dar unde e soră-mea? O sun toată ziua, de ce nu răspunde? Mă sperii și eu!
Crina a apucat-o de tivul paltonului, a tras-o smucit spre dormitor cu ochii roșii și muci până la bărbie, deschizând gura fără să poată scoate niciun sunet.

Marina n-a avut copii, soțul o lăsase după cinci ani, dar pe nepoată a iubit-o ca pe ochii din cap. Natural, după tragedie, Marina a făcut toate actele de tutelă și Crina a rămas cu ea. I-a dat fetei atenție, dragoste, dar oricâte tratamente și psihologi nu i-au adus glasul înapoi, trei ani la rând.

Iarna asta, gerul a venit la Bobotează, cu nămeți și zăpadă ca-n povești. Crina și prietenele ei s-au dat cu sania toată ziua prin parcul Valea Morilor, au făcut o familie întreagă de oameni de zăpadă, s-au tăvălit în omăt și-au desenat îngerași cu spatele.

Hai la casă, fetițo! Haina stă pe tine băţ, mănușile-s sloi, hai! Mai trecem pe la Lactis după lapte și niște tăiței, a grăit Marina, pregătită de drum.

La intrarea în magazin, oameni intrau și ieșeau, dar un motan portocaliu stătea, impunător, pe bordură, prefăcându-se ocupat doar își mișca labele din cauza gerului. Crina s-a apropiat încet și s-a așezat lângă el, făcându-i semn Marinei să intre singură.

Stai aici, nu pleca nicăieri, mă-ntorc repede!

Fetița a mângâiat motanul pe creștet. Acesta, încântat, s-a arcuit și a tors grav, ca un motan de curte. Crina l-a prins de gât cu mâinile-i mici și și-a lipit fața de blana lui moale. Și-atunci, lacrimile, calde și fierbinți, i-au curs iar pe obraji, iar motanul i le-a lins, strănutând și mieunând șugubăț.

Vai de mine, ce faci acolo? Ăsta-i de pe stradă, nu-i spălat!

Marina a venit val-vârtej, trăgând-o de braț spre Dacia veche. Crina se smucea, motanul se uita la ea din spatele geamului, torcând cu jale.

Nu pot, e al meu, îl las aici și moare! a rostit Crina încetișor, pentru prima dată după trei ani, urmele de lacrimi încă pe nas și pe obraji.

Asta ai zis? Mai zi o dată, te rog, mai spune, cu glas tremurat i-a cerut Marina.

Nu putem să-l lăsăm, moare fără mine! a strigat Crina în plâns direct în fața mătușii.

Femeia a sărit din mașină, a înfășcat motanul și s-a întors pe bancheta din spate, cu tot cu blană portocalie. Pisoiul, speriat, i s-a agățat de blană, a sărit la Crina în brațe și acolo a stat, nemișcat.

Era de-ajuns să spui, draga mea. Dacă știam cât de tare ți-l dorești, ți-l aduceam de mult, a zâmbit larg Marina, cu toată dragostea adunată în ochi.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

1 × 2 =

Obligatoriu să fii fericită
Elment, és jobb is így — Hogy érted, hogy „előfizető nem elérhető”? Öt perce még beszélt valakivel! — állt Natasa a folyosó közepén, füléhez szorítva a telefont. Egy pillantást vetett a komódra. Az ékszeres doboza a helyén volt, de valahogy furcsán állt — a fedele nem záródott rendesen. — Rómi! — kiáltott be a lakás mélyébe. — Fürdőben vagy? Natasa lassan odalépett a komódhoz. Ahogy megérintette a polírozott fát, hideg futott végig a hátán — a doboz belseje üres volt. Teljesen. Még a boltban kapott blokk, amit könyvjelzőként használt, is eltűnt. Az ékszerekkel együtt a pénz is odalett. Igaz, azt ő maga adta oda… — Uramisten… — sóhajtott, és leült a földre. — Hogy történhetett ez? Tegnap még a tapétáról vitatkoztunk… Megígérted, hogy augusztusban a Balatonra megyünk… Pedig minden nevetségesen egyszerűen kezdődött. Tavaly júniusban Natasa kis Suzukijában megakadt a dugattyú. A szerelő horror összeget mondott, ezért dühösen írni kezdett a helyi „Autós Segítség” Facebook-csoportba. „Fiúk, van, aki tudja, hogy lehet-e házilag megmozgatni a fékdugattyút, ha beragadt? — posztolta egy koszos kereket ábrázoló fotóval.” Azonnal záporoztak a kommentek. Volt, aki azt tanácsolta, ne piszkáljon bele, mások inkább alkatrészt ajánlottak. És jött az üzenet Roman85-től: „Kisasszony, ne hallgasson rájuk. Vegyen egy flakon WD-40-et, meg egy javítókészletet három ezresért. Vegye le a kereket, óvatosan nyomja ki a dugattyút a pedállal, de ne teljesen. Mossa át fékolajjal, kenje meg. Ha a henger tükre tiszta — menni fog, mint az álom.” Natasa elgondolkodott a tanácson. Okosan volt leírva, mellébeszélés nélkül. „És ha karcos a tükör?” — kérdezte vissza. „Akkor csak csere. De a képek alapján rendben van a kocsi, nem hiszem, hogy nagy a gond. Ha kell, írjon privátban, segítek, amiben tudok.” Így kezdődött. Róbert — vagyis Rómi — elképesztően értett a technikához. Egy hét alatt „távsegített” neki olajcserében, gyertyaválasztásban, sőt még abban is, milyen fagyállót ne használjon inkább. Natasa azon kapta magát, hogy izgatottan várja az üzeneteit. „Figyu, Rómi, te vagy az én mentőangyalom — írta július végén. — Gondoltam… talán találkozhatnánk? Meghívlak egy kávéra. Vagy valami erősebbre, abból a pénzből, amit megspóroltam.” A válasz nem jött rögtön. Három órával később világított fel a telefonja. „Natasám, én szívesen. Nagyon is. De most… szolgálati úton vagyok. Igen hosszún és külföldön is mondhatni.” „Azt a mindenit — lepődött meg. — Messze?” „Már messzebb nem is lehetne. Őszinte leszek, nem akarok hazudni. Nagyon tetszel, mint ember. De nem kiküldetésen vagyok — büntetésemet töltöm. Sopronkőhida, ha mond ez valamit.” Natasa ledobta a telefont a kanapéra. Fájó gyomorösszehúzódás. Egy bűnöző? Ő, egy rendes, nagy céges könyvelő, már második hete levelez egy elítélttel?! „Miért?” — írta remegő kézzel. „159. paragrafus. Csalás. Hülyeség volt, kicsit behúztak, kicsit én is hibáztam. Kevesebb mint egy évem van hátra. Ha törlöd a beszélgetést, megértem.” Natasa nem írt vissza. Egyszerűen letiltotta, majd három napig önkívületben járt-kelt. Kollégái kérdezték is, nem beteg-e. Gondolatban csak kattogott: „Miért? Miért, hogy egy ilyen okos, ügyes, normális férfi — ott van?!” Egy hét múlva kapott egy e-mail értesítést — Rómi valahogy elkérte egyszer a címét. Nem törölte, csak lezárta a chatet. „Natasám — írta ő —, nem haragszom. Őszinte vagyok. Tudtam, hogy így lesz. Te egy tiszta lelkű, jó nő vagy. Neked nem kellenek ilyenek, mint én. De köszönöm, hogy beszélgettél velem. Az elmúlt két hét volt az elmúlt három évem legjobbja. Légy boldog. Isten veled.” Natasa a konyhában ülve olvasta el, és hirtelen sírva fakadt. Sajnált mindenkit: őt, saját magát, ezt az igazságtalan világot. — Hogy lehet, hogy másoknak mindig szerencséjük van? Nekem meg vagy nős férfiak, vagy anyám kedvencei jutnak, ez meg itt, az egyetlen igazán normális ember, és még ő is sitten ül? — kérdezte magától. És persze nem válaszolt semmit… *** Natasa próbált randizni, de sose lett az igazi. Egyik udvarló egyfolytában a bélyeggyűjteményéről mesélt, a másik koszos körmökkel jött, és közös fizetést akart a presszóban. Márciusban, a harmincötödik születésnapján különösen egyedül érezte magát. Reggel érkezett egy értesítés. „Boldog születésnapot, Nataska! — írta Róbert. — Tudom, nincs jogom zaklatni, de nem tudtam megállni. Legyen minden a legjobb, amit kívánsz! Rád férne már, hogy igazi férfi dédelgessen. Itt, morzsából és drótból fabrikáltam neked egy meglepit… Ha lehetne, neked ajándékoznám. Csak tudd: a Bakonyban ma valaki rád koccint egy nagyon rossz teával.” „Köszi, Rómi — nem állta meg, hogy ne válaszoljon. — Jól esik.” „Válaszoltál! — szinte ujjongott ő. — Hogy vagy? És a ‘gólyád’? Kibírta a telet?” Innen újra beindult minden. Most már beszéltek is, amikor csak lehetett. A hangja mély volt, rekedtes és megnyugtató. Mesélt az életéről, a testvéréről, aki most a gyerekeire vigyáz, az álmairól, hogy valahol új életet kezd. — Oda nem megyek vissza, Natasa — mondta telefonon, miközben Natasa vacsorát melegített. — Ott csak a régi haverok vannak, újra lehúznának. Valahova mennék, ahol senki se ismer. Szerszám van nálam, bármelyik szerviz, építkezés felvesz segédnek. — Hova akarnál menni? — kérdezte Natas, levegő visszafojtva. — Hozzád mennék. Kivenni egy szobát vagy olcsó panelt. Elég lenne csak tudni, hogy ugyanebben a városban vagyunk. Aztán majd meglátjuk. Nem akarom rád erőltetni magam… Májusra Natasa már teljesen szerelmes volt. Vágta a napokat, ismerte a benti beosztását, látta, mikor dolgozik, mikor van fürdő. Csomagokat küldött: tea, csoki, meleg zokni, alkatrészek barkácsoláshoz. — Rómi, csak nyugodj meg, — kérte. — Ne keveredj semmibe. — Érted, drága, inkább csendben maradok — nevetett ő. — Áprilisban szabadulok! — Várlak. *** Áprilisban Natasa ott állt a sopronkőhidai kapuk előtt. Vitt új dzsekit, farmert, sportcipőt. Szirének doboltak mellkasában. Amikor kijött, zömök, alacsony férfi volt, őszülő sörtes hajjal — élőben másnak tűnt. De amikor rámosolygott, és azt mondta: — Szia, főnökasszony, — Natasa a nyakába ugrott. — Te jó ég, élsz! — suttogta könnyeivel küszködve. — Hova mennék már, — magához ölelte. — Finom illatod van. Virágos parfüm? Hazamentek Natashoz. Az első hét mesés volt. Róbert rögtön szerelt: megjavította a csöpögő csapot, rendbe tette az ajtó zárját, amit fél éve nem lehetett becsukni. Este borozgattak, ő pedig vicces sztorikat mesélt “a múltból”, gondosan kerülve a kényes témákat. — Figyelj, Rómi, — mondta a tizedik napon. — Ugye mondtad, akarsz albérletet kivenni. Nem kellene. Nálam is elférsz bőven, együtt vidámabb. Pénzt is megspórolsz, szerszámra költheted, berendezkedhetsz. — Natasa, ez nem helyes — morcos lett, kavargatva a cukrot a bögrében. — Férfi vagyok, nekem kellene lakást biztosítanom. Most is nálad lógok, te etetsz… — Hagyd már! — ráfogta a kezét. — Már nem vagyunk idegenek. Majd munkát találsz, minden oké lesz! — Tegnap hívott a bátyám — sütötte le a szemét. — Nagyon beteg a kisfiam, drága műtét kell. Kölcsön kérne, de… tudod, hogy az utolsó forintot is elköltöttem. Ciki nekem, Natasa. A család előtt is. — Mennyi kellene? — kérdezte félve. — Elég sok… öt százezer. De azt mondja, valamennyi már megvan. Arra gondoltam, talán megyek Pestre melózni, ott hamarabb keresek valamennyit. Natasa hallgatott. Az a félmillió ott hevert a dobozában. Három éve kuporgatta, mindenről lemondva. Azt tervezte, hogy újít majd, cserél burkolatot, zuhanykabint vesz… — Nálam megvan ennyi — mondta halkan. Róbert felkapta a fejét. — Szó sem lehet róla! A tiéd az a pénz. Nem veszem el! — Rómi, ez a család — magyarázta. — Majd visszaadod. Most már összetartozunk. Sokáig tiltakozott. Két napig komoran járt, visszaszokott cigizni az erkélyen is, hiába ígérte, hogy leszokik. Végül Natasa maga rakta ki a pénzt az asztalra. — Vidd. Vidd oda, vagy utald el. — Inkább viszem — ölelte át. — Hátha munkát is találok majd arrafelé. Két nap. Oda-vissza. *** Natasa már egy órája ült a folyosón, nem érezte, hogy elzsibbadt a lába. A tegnap estét idézte vissza. Valami bugyuta vígjátékot néztek, ő nevetett, átkarolta, és Natasa úgy érezte, végre boldog. — Lehet, hogy holnapután korán elmegyek — mondta este. De egy nappal előbb lelépett. Ő aludt, azt se hallotta, hogy öltözik. Csak mintha csapódott volna a bejárati ajtó – azt hitte, a szomszéd. Délután kettőkor csak felhívta a „bátyját”. A számot, amit egyszer „mindenesetre” adott meg. — Halló? — szólt bele egy durva férfihang. — Ki az? — Jó napot, Natasa vagyok, Róbert barátnője. Ma ment önökhöz? Csend a vonalban. Majd mély sóhaj. — Kisasszony, milyen Róbertről beszél? Az én öcsémet máshogy hívják, és még fél éve van vissza, Sopronkőhidán ül. Natasa előtt elfeketedett minden. — Hogyan… még mindig? De hisz ő áprilisban kijött. Saját szememmel láttam a kapunál! — Nézze — durvult meg a hang. — Az én öcsém Alex, a Kőhidán ül. Rómi… ő az exem volt a zárkából, két hónapja szabadult. Elvitte a telefonomat, minden kontaktot lemásolt. Maga is csak egy újabb „távbarátnő”, akit átvert. Nagy szédítő, mérnöki diplomával, jól forog a nyelve. Natasa lassan letette a telefont a földre. Eszébe jutott, hogy még azt se látta, igazolványa van-e, vagy valóban szabadult-e. Lehet, hogy nem is Rómi? *** Natasa persze ment a rendőrségre és feljelentést tett. A fotót is megmutatta, sok érdekes dolgot tudott meg „élettársáról”. Valóban Róbertnek hívják — ez az egy igaz dolog, amit elárult magáról. A többit viszont… súlyos bűncselekményekért ült, fél életét börtönben töltötte, Natasával a harmadik büntetése alatt ismerkedett meg. Natasa keresztet vetett, zárat cserélt, és úgy döntött, még jól is járt — ha azt nézi, mi lett előző „barátnői” sorsa…