„Această femeie este mama mea adevărată. Va trăi cu noi de acum înainte”, a spus soțul, aducând o străină în casă

Această femeie este mama mea adevărată. Va locui cu noi, a spus Victor, trecând pragul casei alături de o străină slabă, în vârstă de aproximativ șaptezeci de ani.

Mădălina a înghețat pe loc cu polonicul în mână. Pe aragaz fierbea ciorba, masa era întinsă pentru cină, și acum… asta.

Cum adică mama ta adevărată? a scos ea cu greu din gură. Victor, ce spui? Mama ta a murit acum zece ani, am îngropat-o împreună.

Acea femeie a fost mama mea adoptivă, a răspuns el, ajutând-o pe necunoscută să-și scoată paltonul. Iar aceasta este Nina Petrovna, mama mea de sânge. Ea m-a născut și m-a lăsat la orfelinat.

Mădălina a simțit cum i se înmoaie picioarele. Douăzeci și cinci de ani de căsnicie, și acum… așa ceva.

Luați loc, Nina Petrovna, a spus Victor, așezând femeia la masă. Mădălina, adu încă un farfuriu.

Stai puțin, Mădălina a lăsat polonicul și s-a întors spre soțul ei. Explică-mi întâi ce se întâmplă. De unde a apărut? Și de ce ai tăcut despre asta toți anii ăștia?

Și eu am aflat recent, a spus Victor, evitându-i privirea. Nina Petrovna m-a găsit prin serviciile de căutare. Ne-am întâlnit, am vorbit. E singură, nu are unde locui. Nu are pe nimeni.

Și unde a locuit până acum? a întrebat Mădălina, studiind-o pe femeie.

Nina Petrovna tăcea, doar își frământa mâinile pe genunchi. Era îmbrăcată sărăcăcios, dar curat. Chipul îi era obosit, ochii triști.

Într-un apartament comunal, a răspuns Victor în locul ei. Dar noul proprietar a vândut locuința. A fost evacuată. Acum e datoria mea să-i ajut.

Datoria ta, a repetat Mădălina. Și cu mine nu ai vrut să te consulti? Și casa asta e și a mea.

Mădălina, ce vorbești, s-a încruntat Victor. E mama mea. Oare ai refuza unui bătrân un acoperiș deasupra capului?

Mădălina l-a privit și a văzut același Victor cu care trăise un sfert de secol. Numai că acum o privea cu o expresie nouă de parcă ea era un obstacol în calea nobleței lui.

Bine, a spus în sfârșit. Hai să luăm cina mai întâi, apoi vorbim.

Tăcerea de la masă era grea. Nina Petrovna mânca în liniște, dând din cap ocazional spre Victor. Mădălina amesteca ciorba și se întreba cum s-a ajuns aici.

Și cum l-ați găsit pe Victor? a întrebat-o pe Nina Petrovna.

Prin anunț, a răspuns femeia încet. Pun în ziare astfel de mesaje. Îmi aminteam numele dat lui la orfelinat. Și data nașterii, bineînțeles.

De ce tocmai acum ați decis să-l căutați? a insistat Mădălina.

Nina Petrovna și-a plecat capul și mai jos.

Mi-a fost rușine în fața morții, a șoptit. M-am chinuit toată viața că l-am părăsit. Și acum m-am îmbolnăvit, am simțit că sfârșitul e aproape. Am vrut să-mi cer iertare.

Victor i-a pus mâna pe umăr.

Nina Petrovna, nu vorbi așa. Totul e trecut. Important e că ne-am regăsit.

Mădălina privea scena și simțea cum i se strânge totul înăuntru. Nu că i-ar fi părut de loc sau de mâncare, dar ceva în povestea asta o neliniștea.

După cină, Victor a dus-o pe mama lui să-i arate casa. Mădălina a rămas să spele vasele, ascultându-i cum umblă prin camere.

Aici va fi dormitorul dumneavoastră, Nina Petrovna, spunea el. E camera fiicei noastre, dar ea e măritată, locuiește separat.

Victor, poate nu e nevoie să ne grăbim, s-a auzit glasul sfios al Nina Petrovna. Pot să dorm pe canapea în sufragerie.

Ce vorbiți! a protestat el. Sunteți mama mea, aveți dreptul la o cameră separată.

Seara, când au rămas singuri în dormitor, Mădălina a încercat să vorbească serios cu soțul ei.

Vitică, a început ea cu grijă. Ești sigur că asta e cu adevărat mama ta?

Bineînțeles că sunt sigur, a răspuns el aspru. Are și adeverință de la orfelinat.

Ai verificat adeverința? Poate ar trebui să mergem la arhive, să facem un test ADN?

Victor s-a întors spre ea cu o expresie de parcă ar fi sugerat ceva rușinos.

Mădălina, cum poți spune așa ceva? E o femeie bătrână, bolnavă. A străbătut toată țara să-și găsească fiul. Iar tu vorbești de verificări.

Vreau doar să mă asigurăm că nu suntem păcăliți, a spus ea. Știi câți escroci sunt acum? Profită de sentimentele oamenilor.

Escroacă, a pufnit Victor. Uită-te la ea! Ce are de furat? Hainele-i sunt vechi, documentele uzate. Caută un fiu, nu bani.

Mădălina a oftat. Era inutil să-l contrazică. Luase deja decizia și nu voia să audă nicio îndoială.

Dimineața, Mădălina s-a trezit devreme, ca de obicei. A aruncat o privire în camera fiicei Nina Petrovna dormea încolăcită sub plapumă. Pe noptieră zăcea o geantă uzată.

În bucătărie, Victor era deja la masă cu o ceașcă de cafea.

Bună dimineața, a spus Mădălina. Cum ai dormit?

Bine, a răspuns el. Dar tu ce ai? Fața ta e posomorâtă.

Nimic. Doar mă gândesc cum o să trăim acum toți trei.

O să fim bine, a dat el din mână. Nina Petrovna e o femeie liniștită, nu deranjează. Ba chiar e bine nu mai suntem singuri.

Singuri? s-a mirat Mădălina. Noi eram singuri?

Copiii au crescut, s-au împrăștiat. Nepoții îi vedem rar. Mă

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

15 − 11 =

„Această femeie este mama mea adevărată. Va trăi cu noi de acum înainte”, a spus soțul, aducând o străină în casă
Elment, és jobb is így — Hogy érted, hogy „előfizető nem elérhető”? Öt perce még beszélt valakivel! — állt Natasa a folyosó közepén, füléhez szorítva a telefont. Egy pillantást vetett a komódra. Az ékszeres doboza a helyén volt, de valahogy furcsán állt — a fedele nem záródott rendesen. — Rómi! — kiáltott be a lakás mélyébe. — Fürdőben vagy? Natasa lassan odalépett a komódhoz. Ahogy megérintette a polírozott fát, hideg futott végig a hátán — a doboz belseje üres volt. Teljesen. Még a boltban kapott blokk, amit könyvjelzőként használt, is eltűnt. Az ékszerekkel együtt a pénz is odalett. Igaz, azt ő maga adta oda… — Uramisten… — sóhajtott, és leült a földre. — Hogy történhetett ez? Tegnap még a tapétáról vitatkoztunk… Megígérted, hogy augusztusban a Balatonra megyünk… Pedig minden nevetségesen egyszerűen kezdődött. Tavaly júniusban Natasa kis Suzukijában megakadt a dugattyú. A szerelő horror összeget mondott, ezért dühösen írni kezdett a helyi „Autós Segítség” Facebook-csoportba. „Fiúk, van, aki tudja, hogy lehet-e házilag megmozgatni a fékdugattyút, ha beragadt? — posztolta egy koszos kereket ábrázoló fotóval.” Azonnal záporoztak a kommentek. Volt, aki azt tanácsolta, ne piszkáljon bele, mások inkább alkatrészt ajánlottak. És jött az üzenet Roman85-től: „Kisasszony, ne hallgasson rájuk. Vegyen egy flakon WD-40-et, meg egy javítókészletet három ezresért. Vegye le a kereket, óvatosan nyomja ki a dugattyút a pedállal, de ne teljesen. Mossa át fékolajjal, kenje meg. Ha a henger tükre tiszta — menni fog, mint az álom.” Natasa elgondolkodott a tanácson. Okosan volt leírva, mellébeszélés nélkül. „És ha karcos a tükör?” — kérdezte vissza. „Akkor csak csere. De a képek alapján rendben van a kocsi, nem hiszem, hogy nagy a gond. Ha kell, írjon privátban, segítek, amiben tudok.” Így kezdődött. Róbert — vagyis Rómi — elképesztően értett a technikához. Egy hét alatt „távsegített” neki olajcserében, gyertyaválasztásban, sőt még abban is, milyen fagyállót ne használjon inkább. Natasa azon kapta magát, hogy izgatottan várja az üzeneteit. „Figyu, Rómi, te vagy az én mentőangyalom — írta július végén. — Gondoltam… talán találkozhatnánk? Meghívlak egy kávéra. Vagy valami erősebbre, abból a pénzből, amit megspóroltam.” A válasz nem jött rögtön. Három órával később világított fel a telefonja. „Natasám, én szívesen. Nagyon is. De most… szolgálati úton vagyok. Igen hosszún és külföldön is mondhatni.” „Azt a mindenit — lepődött meg. — Messze?” „Már messzebb nem is lehetne. Őszinte leszek, nem akarok hazudni. Nagyon tetszel, mint ember. De nem kiküldetésen vagyok — büntetésemet töltöm. Sopronkőhida, ha mond ez valamit.” Natasa ledobta a telefont a kanapéra. Fájó gyomorösszehúzódás. Egy bűnöző? Ő, egy rendes, nagy céges könyvelő, már második hete levelez egy elítélttel?! „Miért?” — írta remegő kézzel. „159. paragrafus. Csalás. Hülyeség volt, kicsit behúztak, kicsit én is hibáztam. Kevesebb mint egy évem van hátra. Ha törlöd a beszélgetést, megértem.” Natasa nem írt vissza. Egyszerűen letiltotta, majd három napig önkívületben járt-kelt. Kollégái kérdezték is, nem beteg-e. Gondolatban csak kattogott: „Miért? Miért, hogy egy ilyen okos, ügyes, normális férfi — ott van?!” Egy hét múlva kapott egy e-mail értesítést — Rómi valahogy elkérte egyszer a címét. Nem törölte, csak lezárta a chatet. „Natasám — írta ő —, nem haragszom. Őszinte vagyok. Tudtam, hogy így lesz. Te egy tiszta lelkű, jó nő vagy. Neked nem kellenek ilyenek, mint én. De köszönöm, hogy beszélgettél velem. Az elmúlt két hét volt az elmúlt három évem legjobbja. Légy boldog. Isten veled.” Natasa a konyhában ülve olvasta el, és hirtelen sírva fakadt. Sajnált mindenkit: őt, saját magát, ezt az igazságtalan világot. — Hogy lehet, hogy másoknak mindig szerencséjük van? Nekem meg vagy nős férfiak, vagy anyám kedvencei jutnak, ez meg itt, az egyetlen igazán normális ember, és még ő is sitten ül? — kérdezte magától. És persze nem válaszolt semmit… *** Natasa próbált randizni, de sose lett az igazi. Egyik udvarló egyfolytában a bélyeggyűjteményéről mesélt, a másik koszos körmökkel jött, és közös fizetést akart a presszóban. Márciusban, a harmincötödik születésnapján különösen egyedül érezte magát. Reggel érkezett egy értesítés. „Boldog születésnapot, Nataska! — írta Róbert. — Tudom, nincs jogom zaklatni, de nem tudtam megállni. Legyen minden a legjobb, amit kívánsz! Rád férne már, hogy igazi férfi dédelgessen. Itt, morzsából és drótból fabrikáltam neked egy meglepit… Ha lehetne, neked ajándékoznám. Csak tudd: a Bakonyban ma valaki rád koccint egy nagyon rossz teával.” „Köszi, Rómi — nem állta meg, hogy ne válaszoljon. — Jól esik.” „Válaszoltál! — szinte ujjongott ő. — Hogy vagy? És a ‘gólyád’? Kibírta a telet?” Innen újra beindult minden. Most már beszéltek is, amikor csak lehetett. A hangja mély volt, rekedtes és megnyugtató. Mesélt az életéről, a testvéréről, aki most a gyerekeire vigyáz, az álmairól, hogy valahol új életet kezd. — Oda nem megyek vissza, Natasa — mondta telefonon, miközben Natasa vacsorát melegített. — Ott csak a régi haverok vannak, újra lehúznának. Valahova mennék, ahol senki se ismer. Szerszám van nálam, bármelyik szerviz, építkezés felvesz segédnek. — Hova akarnál menni? — kérdezte Natas, levegő visszafojtva. — Hozzád mennék. Kivenni egy szobát vagy olcsó panelt. Elég lenne csak tudni, hogy ugyanebben a városban vagyunk. Aztán majd meglátjuk. Nem akarom rád erőltetni magam… Májusra Natasa már teljesen szerelmes volt. Vágta a napokat, ismerte a benti beosztását, látta, mikor dolgozik, mikor van fürdő. Csomagokat küldött: tea, csoki, meleg zokni, alkatrészek barkácsoláshoz. — Rómi, csak nyugodj meg, — kérte. — Ne keveredj semmibe. — Érted, drága, inkább csendben maradok — nevetett ő. — Áprilisban szabadulok! — Várlak. *** Áprilisban Natasa ott állt a sopronkőhidai kapuk előtt. Vitt új dzsekit, farmert, sportcipőt. Szirének doboltak mellkasában. Amikor kijött, zömök, alacsony férfi volt, őszülő sörtes hajjal — élőben másnak tűnt. De amikor rámosolygott, és azt mondta: — Szia, főnökasszony, — Natasa a nyakába ugrott. — Te jó ég, élsz! — suttogta könnyeivel küszködve. — Hova mennék már, — magához ölelte. — Finom illatod van. Virágos parfüm? Hazamentek Natashoz. Az első hét mesés volt. Róbert rögtön szerelt: megjavította a csöpögő csapot, rendbe tette az ajtó zárját, amit fél éve nem lehetett becsukni. Este borozgattak, ő pedig vicces sztorikat mesélt “a múltból”, gondosan kerülve a kényes témákat. — Figyelj, Rómi, — mondta a tizedik napon. — Ugye mondtad, akarsz albérletet kivenni. Nem kellene. Nálam is elférsz bőven, együtt vidámabb. Pénzt is megspórolsz, szerszámra költheted, berendezkedhetsz. — Natasa, ez nem helyes — morcos lett, kavargatva a cukrot a bögrében. — Férfi vagyok, nekem kellene lakást biztosítanom. Most is nálad lógok, te etetsz… — Hagyd már! — ráfogta a kezét. — Már nem vagyunk idegenek. Majd munkát találsz, minden oké lesz! — Tegnap hívott a bátyám — sütötte le a szemét. — Nagyon beteg a kisfiam, drága műtét kell. Kölcsön kérne, de… tudod, hogy az utolsó forintot is elköltöttem. Ciki nekem, Natasa. A család előtt is. — Mennyi kellene? — kérdezte félve. — Elég sok… öt százezer. De azt mondja, valamennyi már megvan. Arra gondoltam, talán megyek Pestre melózni, ott hamarabb keresek valamennyit. Natasa hallgatott. Az a félmillió ott hevert a dobozában. Három éve kuporgatta, mindenről lemondva. Azt tervezte, hogy újít majd, cserél burkolatot, zuhanykabint vesz… — Nálam megvan ennyi — mondta halkan. Róbert felkapta a fejét. — Szó sem lehet róla! A tiéd az a pénz. Nem veszem el! — Rómi, ez a család — magyarázta. — Majd visszaadod. Most már összetartozunk. Sokáig tiltakozott. Két napig komoran járt, visszaszokott cigizni az erkélyen is, hiába ígérte, hogy leszokik. Végül Natasa maga rakta ki a pénzt az asztalra. — Vidd. Vidd oda, vagy utald el. — Inkább viszem — ölelte át. — Hátha munkát is találok majd arrafelé. Két nap. Oda-vissza. *** Natasa már egy órája ült a folyosón, nem érezte, hogy elzsibbadt a lába. A tegnap estét idézte vissza. Valami bugyuta vígjátékot néztek, ő nevetett, átkarolta, és Natasa úgy érezte, végre boldog. — Lehet, hogy holnapután korán elmegyek — mondta este. De egy nappal előbb lelépett. Ő aludt, azt se hallotta, hogy öltözik. Csak mintha csapódott volna a bejárati ajtó – azt hitte, a szomszéd. Délután kettőkor csak felhívta a „bátyját”. A számot, amit egyszer „mindenesetre” adott meg. — Halló? — szólt bele egy durva férfihang. — Ki az? — Jó napot, Natasa vagyok, Róbert barátnője. Ma ment önökhöz? Csend a vonalban. Majd mély sóhaj. — Kisasszony, milyen Róbertről beszél? Az én öcsémet máshogy hívják, és még fél éve van vissza, Sopronkőhidán ül. Natasa előtt elfeketedett minden. — Hogyan… még mindig? De hisz ő áprilisban kijött. Saját szememmel láttam a kapunál! — Nézze — durvult meg a hang. — Az én öcsém Alex, a Kőhidán ül. Rómi… ő az exem volt a zárkából, két hónapja szabadult. Elvitte a telefonomat, minden kontaktot lemásolt. Maga is csak egy újabb „távbarátnő”, akit átvert. Nagy szédítő, mérnöki diplomával, jól forog a nyelve. Natasa lassan letette a telefont a földre. Eszébe jutott, hogy még azt se látta, igazolványa van-e, vagy valóban szabadult-e. Lehet, hogy nem is Rómi? *** Natasa persze ment a rendőrségre és feljelentést tett. A fotót is megmutatta, sok érdekes dolgot tudott meg „élettársáról”. Valóban Róbertnek hívják — ez az egy igaz dolog, amit elárult magáról. A többit viszont… súlyos bűncselekményekért ült, fél életét börtönben töltötte, Natasával a harmadik büntetése alatt ismerkedett meg. Natasa keresztet vetett, zárat cserélt, és úgy döntött, még jól is járt — ha azt nézi, mi lett előző „barátnői” sorsa…