Ne mogu vjerovati, kako je to uopće moguće! Majka je učinila sve kako bi svoju kćerku uklonila s ovog svijeta.

Uncategorized

Author Takav je životReading 2 minViews 6Published by March 13, 2026

Imala sam najbolju prijateljicu Anicu. Bile smo prijateljice mnogo godina. Često mi je pričala koliko joj je život težak. Sve to zbog toga što je dvadeset godina živjela sa svojim mužem i majkom.

Jela to je bila ona vrsta žene koja je voljela iskorištavati druge ljude i nije je bilo briga što je riječ o vlastitoj kćeri. Za nju je sve uvijek bilo loše. Aničina majka imala je 85 godina, ali treba napomenuti da je i u tim godinama bila prilično aktivna.

Jela je stalno mislila da joj je kćer dužna i da joj duguje cijeli život. Sve to zbog toga što ju je muž ostavio kada je zatrudnjela i našao drugu ženu. Sav svoj bijes iskaljivala je na kćeri, koja je bila veoma slična ocu.

Anica nikada nije bila voljena kćer bila je sluškinja, čistačica, robinja, ali nikako kćer. Anica je radila dva posla. Kad bi došla kući s posla, počela bi čistiti podove i kuhati. Njezina majka nije željela ništa raditi po kući. Uz to, nije jednom prkosila jer je Anica skuhao nešto što ona nije htjela. Šta mislite, jadna kćer je dala otkaz na poslu i otišla na drugi kraj Zagreba da svojoj majci skuha ono što želi.

Taj dan je Anica slavila rođendan. Svi smo se okupili za stolom pripremila je divnu gozbu ali primijetila sam da mi je prijateljica jako tužna. Upravo mi je rekla da je s majkom došlo do velikog sukoba. Na kraju smo svi otišli ranije.

I slijedeće jutro sam saznala da Anice više nema. Ispostavilo se da nakon što smo svi otišli, Jela je opet napravila scenu. Anici je srce otkazalo i nisu zvali hitnu pomoć. Umrla je tijekom noći. Tako je ta majka vodila svoju kćer kroz život i tamu noći.

Add a comment

Ne mogu vjerovati, kako je to uopće moguće! Majka je učinila sve kako bi svoju kćerku uklonila s ovog svijeta.

Igazságtalanság – Anya – kérdezte újra Alina –, miért nem jött meg az egész millió? Csak háromszázharmincezer… Miféle összeg ez? Hallatszott, hogy anyánál megy a hajszárító. Kikapcsolta, aztán így felelt: – Igen, ennyi jár – Vera, az anyja, gyorsan “rendezte” más millióját – Háromszázharminc. Pedig Alinának jóval több járt volna. – Háromszázharminc? Anya, hol a maradék hatszázhetven? Milliót vártam. Az apám pénze volt, neked kellett volna átutalni az egész összeget, amikor eladtad a lakást. – Jaj, Alinka, ne játsszuk a könyvelőt – felelte –, hiszen mindent becsülettel intéztem. – Miféle “becsület” ez? – nyikorgott alattam a parketta, mintha ő is tiltakozott volna. – Meghatalmazást adtam neked az apám után rám maradt lakás eladására. Megkértelek, utald át a pénzt. Hol van? Hova lett? Alina érezte, hogy túl korán nyugodott meg. – Átutaltam! – ismét megszólalt a hajszárító – De úgy tettem, mint egy rendes anya: a pénzt háromfelé osztottam, minden gyereknek ugyanannyit. A te törvényes harmadod nálad van. Pedig a törvényes egésznek nála kellett volna lennie. – Az apám örökségét elosztottad köztünk hármunk között? Köztem és a féltestvéreim között? – Alina féltestvéreire célzott – Anya, ez csak az én pénzem! Az én apám után maradt! Mi apámmal nem vagytok közös családtagok, hátha meglepetésként ér ez az információ. – Mi köze hozzá, kinek az apja? – anyja immár a haját igazgatta – A pénz közös. Ők is a testvéreid. Én vagyok az anyád: nézzem tétlenül, ahogy egyedül gazdálkodsz ekkora összeg felett, és a bátyáid majd csak irigykednek? Ez nem lenne rendben! Én kiegyenlítettem az esélyeket. Mindenki ugyanannyit kapott. Bárcsak visszafordíthatná az időt, mikor meghatalmazást adott volna! – Ugyanannyit? Elosztottad a milliómat három részre! Háromszázharmincháromezer! És a lakás ennél is többet ért. – Igen, valamivel több volt az egész minden adó és egyéb levonás után – vágta rá Véra –, kerekítettem. A többit magamnak tartottam a fáradozásért. Te foglalkoztál volna ezzel az adminisztrációval? Nem! Én mindent elintéztem, amíg te dolgoztál. – De elfáradtál! – Ne beszélj így velem! – csattant az anyja – Az apád, persze, a te apád volt, de én vagyok az anyád, és én döntök. Már felnőtt vagy, ráadásul te vagy a legidősebb, kevesebbre van szükséged, mint nekik. Megosztottam. A fiúknak nemsokára családot kell alapítani. Te lány vagy, tőled nem vár senki ilyesmit. – Nekem nem kell család? Vagy épp éhezhetek, mert lány vagyok és tőlem nem várnak semmit? – ironizált Alina – Kérlek, utald át a maradékot. Azonnal. – Nem. Röviden. Pont. Anya tudta, hogy Alina nem tesz semmit. Perelni a saját anyádat pénzért? Ilyet senki nem nézne jó szemmel, sőt megvetnék. Meg hát anya csak anya, valamennyire tartják a kapcsolatot. Pár hét múlva, mire Alina lecsillapodott és átlátta anyagi helyzetét, látta a képeket a közösségi médiában. Vani az új, kék Polo mellett pózolt. Dimi képet rakott ki: – Az új csodajárgányom! A fiúk vettek maguknak egy-egy olcsó autót. Hát jó. Alina a maga 330 ezrét félretette, és úgy döntött, vár. A türelem, ahogy a nagymamája mondta, aranyat ér. Eltelt több mint egy év. Alina dolgozott, takarékoskodott, tervezett. Elengedte a dolgot, de nem felejtette el. Anya úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna: csacsogott a telefonban, mesélt mindenfélét. Ám egy nap az anyja hangjában valami olyan mélység csengett, amitől Alina hátán végigfutott a hideg. Alina azonnal feszült lett. – Mi történt, anya? – A nagymama… – Véra elakadt – a Vaniék és Dimiék nagymamája… ma reggel meghalt. Alina furcsa, már-már filmszerű távolságot érzett. Ez a nagymama nem volt az ő nagymamája, soha nem játszott szerepet az életében. Számára csak “anyám anyósa” vagy a “fiúk nagymamája” volt. Emberileg persze sajnálta. – Részvétem. – A temetés, a papírok, sok a tennivaló. Egyedül vagyok, a fiúk nem tudják ilyenkor mi a teendő. Jönnél? Segítenél? Alina nem tudott csak úgy elmenni a munkahelyéről. – Anya, dolgozom. Nem tudok eljönni egy olyan ember temetésére, akit alig háromszor láttam életemben – felelte. Sosem vitték magukkal ehhez a nagymamához vendégségbe. – Kérlek! Nagyon fontos lenne. – Nem tudok menni, de pénzzel segítek. Mennyire van szükség? Megírod, átküldöm. Anyja először húzódozott, de aztán rájött, jól jön neki a pénz. – Hát persze, nem ugyanaz… de jó. Húszezret hozzáadnál? – Meglesz. Sőt – szólt Alina, érezve, eljött az ő pillanata – külön küldök még egy kis összeget, hogy a mindennapi gondokkal se legyen bajod. Tekintsd e gesztust a… tisztelet jele irántuk. – Köszönöm, Alinka. Mindig számíthatok rád. Alina letette a telefont, undorító elégedettséggel. Megvette magának a kifogást: nem ment, de segített. Most senki sem róhatja fel neki. Eltelt fél év. A temetés már a múlté. Dimi és Vani, úgy tűnik, újabb “játékokra” költ egyszer: talán motorra, talán telefonra. Egy csendes kedden Alina úgy érezte, eljött az ideje. Felhívta az anyját, amikor ebédelt az irodai menzán, épp egy értekezlet előtt. – Szia, anya! Hogy vagy? – Alinka! Minden rendben. Dimi jobb munkát talált. Vani is jól van, megismert egy lányt. – Örülök nekik – mondta Alina – De lenne egy kérdésem… – Miféle kérdés? – anya már gyanút fogott. – Jól gondolom, hogy a nagymama halála óta eltelt fél év? Mindenki megkapta, ami jár? Most még nehezebb volt a beszélgetés, mint a háromszázharmincezres kérdésnél. – Mire akarsz célozni, Alina? Persze, hogy mindenki megkapta. – Nos, hol az én részem abból az örökségből? – Miféle örökség? – anya színlelt meglepetést, Alina pedig rögtön érezte a hazugságot. – A nagymama hagyatékából. – De nem is a te nagymamád volt! – És mi a különbség? – kanyarította vissza anyját saját logikájához Alina – Azt mondtad, nem szabad egy gyereket sem kihagyni. Az én milliómat szépen “igazságosan” háromfelé osztottad. Mint mondtad, így igazságos. – Ez nem ugyanaz! – Véra ellentámadásba ment át – Ez teljesen más! – Miben más? Szerinted ha örökség van, az minden gyereké, te döntesz, mert te vagy az anya, mindenkit támogatni kell! – Ne hasonlítsd a kettőt… – Ejha! – Szarkasztikus nevetéssel válaszolt Alina – Milyen kényelmes! Mikor az én milliómat kellett osztani, örökség mindenkinek, mind testvérek vagyunk, váljunk egyenlővé! De most, amikor a nagymama lakásáról van szó, hirtelen minden csak a “vér szerinti” vonal mentén jár? – Ne akadj le a szavakon! – sértődött anya – Most azt akarod, hogy elmondd a fiúknak, hogy te is örökölnél az én anyósom után? – Csak azt szeretném, hogy az én bizalmamat ne használd ki indokként, hogy elvedd a pénzem harmadát “testvéri igazságosság” ürügyén! – mondta higgadtan Alina – Most alkalmazom ezt a logikát saját javomra. Amúgy segítettél nekik eladni a lakást? – A pénz már elment. – Mire? Autókra? Felújításra? Mert én is akarom. Hol a pénzem, anya? Azt mondtad, nekem kevesebb is elég, mert lány vagyok. Azzal nem értek egyet. Anyja láthatóan próbálta kidolgozni, miből mászhat most ki ebből a csapdából, amit egy évvel ezelőtt magának állított. Mindig is így ment ez: a két fiú az “apa” gyerekei, nekik minden járt, a nagymama Alinát sosem fogadta be; anya ezt sosem tette szóvá. – Alina, milyen ember vagy te? Miért kellenek neked ezek a pénzek? Úgyis dolgozol. Fiatal vagy, egészséges. A fiúknak meg hamarosan lakást kell venni. Ők férfiak! Nekik nehezebb! – Tehát az a véleményed, hogy apám öröksége közös, mert testvérek vagyunk. De a nagymama öröksége kizárólag a fiúké, mert ők fiúk, én meg lány, akitől sokat nem várnak? – Ne feleselj! – szólt anya – Honnan ez a kapzsiság belőled? Anya sose ismeri el, hogy hibázott. Alina pedig “fillérbaszó”, mert igazságot szeretne. – Talán nem tudod, de a meghatalmazásom alapján köteles voltál nekem átutalni a lakás teljes árát. Az elévülés még nem járt le. Nem fenyegetlek, de… – Alina! Fenyegetsz? – anya ijedten suttogott. – Nem, anya. Csak hogy még mindig jogom van követelni a pénzem. Gondold át. Alinának hónap múlva az összes járó összeget elutalták, majd demonstratívan letiltotta az anyja. — Igazságtalanság: Egy magyar lány története az örökségről, ami csak papíron volt az övé, és arról, hogyan harcolt az igazáért, amikor az anyja és féltestvérei szerint “egy lánynak ennyi is elég”