Nélkülem véged lesz! Semmire sem vagy képes! ordította a férjem, miközben gondosan hajtogatta az ingeiket a nagy utazótáskába.
De én túléltem. Nem rogytam össze. Talán, ha lett volna időm azon rágódni, hogyan boldogulok majd két kislánnyal, elképzeltem volna ezer borzalmat, és még azt is megbocsátottam volna neki, hogy megcsalt. Csakhogy egyszerűen nem volt erre időm: vinnem kellett a gyerekeket az óvodába, aztán rohanni tovább a rendelőbe. A férjem csak fél órája érkezett meg, arcán új szerelme okozta elégedett vigyorral, magabiztosan.
Ezért aztán miközben felvettem a kabátom, Eszterke röviden és határozottan kiosztotta az utasításokat:
Zsófi, segíts Rékának felvenni a kabátot, és figyelj rá az oviban, hogy megegye az ebédet! Az óvónéni panaszkodott, hogy nem eszi meg a tejbegrízt.
Gábor, te meg igyekezz minden holmidat elvinni egyszerre, ne húzd az időt! A lakáskulcsot dobd be a postaládába. Viszlát.
Zsófi harminc perccel előbb született, mint Réka, ezért nagytesó lett belőle. Mindkettő négyéves. Sajátos egyéniségek, de okos, önálló kislányok: míg Zsófi szó nélkül lenyeli a tejbegrízt, mert kötelességtudó, Réka alkudozik: Görcsös, ezt nem kérem!
Szerencsére az ovi csak tíz perc séta, addig is beszélgettek, kicsit elterelve figyelmem a várható nehézségekről. Munkahelyemen sem volt idő szomorkodásra: a háziorvosi rendelőben mindig sor vár, aztán a házhoz hívások következnek. Csak estefelé, amikor megláttam az előszobában az üres fogast ahol eddig a férjem dzsekije lógott tudatosult bennem igazán: mostantól egyedül vagyok. De panaszkodni, elkeseredni nem az én stílusom! Igyekeztem mindent úgy csinálni, mintha mi sem történt volna akár jobban is.
Bármelyik helyzetben lehet siránkozni, vagy nyugodtan átgondolni, merre is tovább, és még egy pici örömet találni. Először is: vacsora vár!
Miben változott az életünk? töprengtem, miközben salátához aprítottam a zöldségeket. Férjem már nincs. Mit csinált ő, aminek hiánya kiboríthatna? Semmit, amit ne bírnék el. Kicsit át kell szervezni az életet, de megy ez! Minden rendben lesz. Sőt, jobb lesz!
Nem akarom többé azt figyelni, merre csatangol, kihez megy éppen. Inkább egyedül, de nyugalomban. Nehezebb, de békésebb.
Fölolvastam lányoknak egy fejezetet az Újabb Mazsola-kalandokból, jóéjtpuszi, aztán gyorsan a fürdőbe, mert lejárt már a mosógép.
Lefekvés előtt teát főztem, rendbe tettem a gondolataimat, átnéztem, mit kell holnap elintézni. Kislányaim egyformák, mint két tojás igazi ikrek. Ketten talán kicsit nehezebb, mint egy gyerekkel, de sosem gondoltam tragédiának. Meglepett, amikor mások részvéttel néztek rám:
Köszönöm, de jól vagyunk feleltem mindig. Senki sincs a padlón, haladunk.
A vízforraló kattant. Citromfűteát főztem, bekapcsoltam a meleg fényű olvasólámpát. Kinn havas eső csapkodott, benn kellemes meleg volt, csak az óra ketyegése hallatszott.
És ekkor megcsörrent a csengő. Meglepődtem, amikor megláttam Ilonát, a szomszédnőt: idős, mindig zárkózott, szűkszavú asszony. Egyedül élő nyugdíjas, akit csak ritkán látni, reggelente kiment a sovány kutyájával sétálni, és száraz köszöntéssel haladt el mellettem. A kutyát többször is láttam a szemetesnél: sovány, csapzott, lesve figyelte a kidobott hulladékokat. Biztosan megszánta Ilona néni, befogadta.
Ne haragudj, hogy zavarok szólalt meg most a nagykendője alól , láttam ma, hogy a férjed csomagokat vitt a kocsiba. Elhagyott titeket?
Ez magánügy vágtam rá kissé hűvösen.
Persze, nem tartozik rám. Csak szólni akartam: ha bármiben segíteni tudok, szólj nyugodtan! Vigyázok a lányokra, ha kell, vagy másban.
Tessék bejönni hívtam be végül. Hogy is hívják pontosan?
Ilona Piroska vagyok. Te pedig Eszterke tudom jól. No Eszterkém törte le egy darab kekszet , nem tolakodni akarok. Egyszerűen csak tudj róla: ha kell, örömmel segítek. Ne gondold, hogy pénzért szó sincs róla! Szívesen tenném.
Ilona néni kóstolta a teát, bólintott:
Nagyon jó íze van. Ez citromfű? Nálam, a vidéki házban sok a gyógynövény, citromfű is. Gyere majd nyáron hozzám, pihenjetek! Van egy öreg almafám, csodás gyümölcsöt terem
Néztem Ilona nénit, és magamban feltettem a kérdést: miért is tartottam őt eddig ellenszenvesnek? Talán, mert nem mosolygott rám törtetően, sosem faggatott, hogy nehéz-e ikrekkel? Nem turkált a magánéletemben, csak csendesen elment mellettünk?
Azt hittem, gőgös. Most viszont nem kérdez a férjemről, nem ront rá részvétet színlelve: egyszerűen csak segítene.
Új szemmel néztem rá: ápolt, makulátlan papucsban, haja szoros kontyban, csipkés gallérú ruhában. Finom, tiszta illat áradt felőle.
Ahogy hallgattam a mesét a vidéki portáról, az almákról, a kis meleg szaunáról, a tó partján egész nyáron menekülő vadkacsákról elcsitult bennem minden rossz érzés, különös melegség szállt rám
Ezt az estét sosem feledem, bár már öt éve volt. Ma is hallom volt férjem szavait: Nem fogod bírni! Nem tudod megcsinálni!
De ez már régen volt.
Ilona néni most ügyesen szeleteli az almákat, szépen elrendezi a tésztán, tolja a süteményt a forró Bajcsy-kemencébe. A saláta kész, a pörkölt fő a sparhelten. Ma Ilonka néni születésnapja van. Augusztusi nap, a kerttelek ajtajai, ablakai sarkig tárva. A kis tornác telik az almáspite illatával.
Annyiszor segített rajtam! gondoltam mosolyogva, miközben figyelem őt a tűzhelynél.
Mi lett volna nélküle? A lányok imádják Ilonka mamát. Pedig akkor is, zárhatta volna be az ajtót. Már kilencévesek, iskolások a csajok. Minden nyáron itt, ezen a szeretett telken barátaik, a tó, és a kedves nagymama társaságában.
Kiszedek még pár almát, főzök hozzá kompótot mondom, és kilépek a kertbe.
Az almafa alatt, árnyékban fekszik Alíz, a kutya. Ki gondolta volna, hogy az a régi, szánalmas, bolhás kis dög most ilyen szép labradorrá cseperedik?
Csak a szeretet segít át mindenen gondolom, miközben Alíznak kekszet nyújtok a tenyérből.
– Nélkülem te végképp elvesznél! Semmire sem vagy képes! – ordította a férjem, miközben inget hajtogatott a nagy sporttáskába.
