Szerelem
Egy régi, vén este volt, amikor a falu orvosi rendelőjében takarítottam, s egyszer csak hallom az ajtó nyikordul, úgy, mintha valaki vállal nekifeszült volna. Megfordulok hát, uramfia! Ott áll mintha János, a mi alsófalusi, mindenki által tisztelt, ügyeskezű ezermester aki mindig nagy, sűrű, deres szakállal járt, fűrészpor és pipadohány illata lengte körül. De most borotvált arca volt, sápadt pofája, a nyakán friss vágás sebtapasszal letakarva. És olyan erős “Hungária” kölniszag áradt belőle, hogy majd prüszköltem tőle. Csak nem borotválta le János a szakállát?
János bácsi, szólok, letettem a rongyot, te vagy az? Vagy az öcséd küldtél ide?
Ő zavarban forgatta a sapkáját a kezében, a szemét lesütötte:
Én vagyok, Ilonám, én… Hozz nekem valamit. A szívemre. Meg az idegeimre.
Azonnal orvosi tartással ültem le, leültettem a pamlagra, elővettem a vérnyomásmérőt.
Mi történt? Hol fáj?
Mindenhol, morogta. Belül úgy kalapál, mintha a lemezre ütne valaki. Nem tudok aludni. És… reszket a kezem.
Vérnyomás 160/100, sok a János félénknek, aki sosem járt orvoshoz, a szöget is ujjal hajlította.
Na, mondtam szigorúan. Beszéljünk őszintén. Túlterhelted magad vagy Margarétával összevesztél?
A felesége neve hallatán megrezdült, vörös foltok jöttek ki az arcán, izzott benne az indulat. Az ő Margitka csendes, szelíd asszony, mindig mellette, mint tű a cérnában, sosem mondott neki ellent, csak “Jánoskám”, meg “Jánoskám”. De Jánoskám, hát olyan keményfa, hogy nehéz közele hozzád.
Kérlek, inkább adsz egy cseppet és nem faggatsz. Ez a dolgod.
Adtam neki némi Corvalol cseppet, Valeriana tablettát is a nyelvére. Ült, lélegzett, aztán mormogott egy “köszönöm” és elment. Felnéztem az ablakból: járása gyors, mintha fiatalabb volna.
“Uram, Isten, gondoltam, csak nem szállt bele a kisördög? Szerelmesedett öreg fejjel?”
Egy falu olyan, mint a méhkas, ha a végén tüsszentesz, a másikon már temetik. Másnap este jött hozzám Bori, a postás:
Ilonám! Hallottad, mi van Jánossal? Megbolondult az öreg! Nem elég, hogy szakállát levágta, ma még felutazott Pécsre, vissza jött csomagokkal, rejtegeti őket a kabátja alatt. Katalin a városi áruház eladónője felhívott, mondta, Jánosunk bement a méteráru osztályra vásárolni, s még az ékszerboltba is benézett.
Belehasított a szívembe. Biztos, valaki! De ki? A faluban mindenki szem előtt van.
És Margit? kérdeztem halkan.
Bori sajnálkozó arcot vágott:
Margitka? Sötétebb, mint a vihar. Könnyben úszik a szeme.
A szomszédok mondják, János kiadta neki az utat a nyári konyhába aludni. Mondja: “Ne zavard, van egy projektem.” Miféle projektje van egy asztalosnak éjjel? Tudjuk mi…
Néhány nap múlva Margitka jött hozzám. Kicsi, sovány, régi, szürke fejkendőben.
Ilonám, suttogta, bemehetek?
A kályhához ültettem, málna teát adtam, két kézzel fogta poharat, melegítette magát, s nézte a semmit:
Elmegy tőlem, Ilonám. Negyven éve együtt, egymás lelkéig, felneveltük a gyerekeket, unokákat kaptunk… Most vége.
De miért, Margitka? próbáltam nyugtatni, de nekem is szorult a szívem.
Már idegen. Mindennap borotvál. Kölnit fúj magára… grimaszolt Tegnap meg a zakózsebében találtam egy blokkot a “Aranyfonál” boltból. Hazudik, nem néz szemembe, elindultak a csöndes, keserű öregkori könnyei, amik még mélyebb ráncokat húztak a lelkén Sosem voltam szép, de ő se lett fiatalabb…
Simogattam a vékony vállát, gondoltam: “Jajj, férfiak, mit műveltek?”
Ne add fel, Margit, mondtam. Talán nem úgy van, mint hiszed.
De hogyan? keserűen mosolygott. Énekel. Bezárkózik a sufniban, kalapál és dalolgat. “Száll a galamb…” Soha sem énekelt. Szerelmes, Ilona. Biztos.
Elment, én meg egész éjjel forgolódtam. Hiszen János, erős, sziklaként álló férfi, csak nem rombolja szét a családját? Okos, de nem aljas.
Eltelt egy hét. A falu feszültsége nőtt, mint kovászos tészta. Egyre hihetetlenebb történetek keringtek: fiatal könyvtárosnő a városból, új beköltöző a szomszéd faluból…
János járt saját gondjaiban, szemében láng gyúlt, lefogyott, de mintha szárnyat kapott volna. Senki más nem érdekelte.
Szombat este szaladt hozzám a szomszéd kisfiú:
Ilona néni! Dédapó János elesett! Babi Margit hív!
Orvosi táskát vállra, futottam. Galambász talpam csúszott, csak egy gondolat: “Csak ne legyen infarktus! Jóistenem, ne!”
Beugrok az udvarra János a fűben, arca szürke, ajka kék. Mellette Margit térdel, fejét öleli, sír. Mindenhol deszka, faragott fa, festékes üveg. Közepén egy félig kész, légies fehér pavilon.
Jánoshoz futottam, pulzus gyors, vérnyomás magas.
Mi történt? kérdem.
Deszkát… nehéz volt, suttogta János. Elhomályosult… derék beállt… és itt… mellére mutat.
Kimerült ember. Adtam injekciót, fájdalomcsillapítót, vérnyomást le. Feküdt, lélegzett, megnyugodott.
Na, utasítottam Margit, hívd a szomszédot, hadd vigyük be házba. Ne feküdj a nedves földön.
Befektettük az ágyra.
Jánosom… szól halkan Margit. Minek neked ez a pavilon? Ősz van, mindjárt tél.
János hosszasan ránézett, sóhajtott, kotorászott a párnája alatt, előhúzott egy bársonyos dobozt és egy régi, rongyos, megsárgult lapú füzetet.
Nem így terveztem, Margit mondta, a hangja remegett, mint gyereknek. Tudod, milyen lesz holnap?
Margitka megrekedt, homlokát ráncolta:
Október huszadika… Vasárnap…
Negyven éve mi történt?
Szája elé tette tenyerét:
Te jó ég, János, ki is ment a fejemből a sok aggodalom között. Rózsaszületésünk lesz!
János odanyújtotta a füzetet:
Ez a te régi naplód, Margitka. Felvittem a padlásra a ládádat és megtaláltam.
Elolvastad? elpirult.
Olvastam, bólintott. Bocsáss meg öreg bolondnak. Olvastam és sírt a lelkem.
Megálltam, alig mertem lélegezni. Csend lett, csak az óra ketyeg a falon: tik-tak, tik-tak.
Arról álmodtál, hogy rendes házunk lesz, kertünk, s feltétlenül fehér pavilon a pataknál, ahol együtt iszunk a teát és hallgatunk lemezeket. Neked kék csipkés ruha… De én mindig csak dolgoztam, idegenben, erőm sem volt. Ház lett, de a pavilon mindig “később”, vagy pénz, vagy idő nem volt. Te hallgattál, tűrtél engemet.
János Margitra nézett:
Így múlt el majd az élet, sem mesét, sem kék ruhát nem adtam neked. Arra gondoltam, még időben sikerüljön. Városban vettem anyagot, gyűrűt. Anna varrónő a régi szabásod alapján kék ruhát varrt. A pavilon… hát, elszámoltam magam, öreg fatuskó. Meglepetést akartam. S csak nevettek rajtam, téged meg fájdalmat okoztam.
Margitka lassan odalépett az ágyhoz, letérdelt, az asztalos durva, repedezett kezéhez simította arcát.
Bolond vagy, Jánoskám, suttogta könnyektől, az öröm szinte kisugárzott belőle Micsoda bolond! Azt hittem, szerelmes lettél egy fiatalba, engem már nem szeretsz. Erre… a pavilon…
Mit beszélsz, Margitka? János felrezdült. Hol? Ott van a ruha a szekrényben, a csomagban. Próbáld fel! Jó lesz?
Jó lesz, bólogatott, fel sem nézve. Ha szűk, akkor is hordom.
Én is könnyeztem, csendben összeszedtem vérnyomásmérőt.
Na, mondtam szándékosan keménykedve Paciens, most ágynyugalom. Se deszka, se kalapács. Holnap ellenőrzök!
János hálásan rám nézett:
Ilona… Te csak ne kürtöld ki a faluban! Kigúnyolnak, hogy megbolondult az öreg.
Mit értenek ezek legyintettem Pihenjetek! Egészségetekre!
Kiléptem a tornácra. A felhők szétnyíltak, s hatalmas sárga hold tűnt fel. Tiszta levegő, nedves levél illata, füst és valahogyan alma, pedig rég leérettek.
A faluban titkot nem lehet megtartani. Valaki elterjesztette, János meglepetést készült Margitkához és megsínylette.
Másnap reggel már Jánosék házára hullott az embersereg férfiak szerszámmal, kovács díszes pánttal, asztalos festékkel. Munka mintha húznák az üstöt!
Estére pavilon áll fehér, csinos, mint egy menyasszony. Benne asztal, hímzett terítő, rajta samovár és csészék, alátét. Szépség! Mindenki ott volt.
Aztán Margitka kilépett a házból kék ruhában, gyűrűvel, haját rendezte, piros arccal, szemében csillagként ragyogott, mellette János bátor, ünneplő zakóban, munkás kitüntetésekkel, nyakkendővel.
János elővette régi lemezjátszót, Budapestről szedte össze ószeren. Pörgették a lemezt, recsegett, sistergett, s elkezdett szólni: “Szív, neked nincs nyugalom…”
János felkérte feleségét, lassan táncoltak lábuk már nem fiatal, de úgy nézett rá, mintha negyven perc telt volna, nem negyven év.
Egész falu nézte. Asszonyok sírtak, kendővel törölték a szemük. Férfiak komoran cigarettáztak, néztek a földbe, ki tudja, ki gondolt az asszonyára, hogy mikor vitt virágot, vagy mondta, “köszönöm”.
Én azt gondoltam, mennyi időnket elvitte a sértődés, a gyanakvás, a hiábavaló beszéd, de az élet rövidebb, mint hisszük. És minden érték benne: egy meleg kéz, egy tekintet, ahol fény ég, csak nekünk.
