Fratele meu refuză să o ducă pe mama într-un azil și nici nu vrea să o ia la el – spune că nu are loc în apartament!

În ultimele trei luni, eu și fratele meu, Adrian, ne-am tot dus pe la tribunal, bălăcărindu-ne din cauza mamei. După ce a suferit un AVC, n-a mai fost ea. Uită să mănânce, uită unde pune lucrurile, uneori nici nu știe în ce zi suntem. Are nevoie mereu de cineva lângă ea. Totul a căzut pe mine. Mă simt ca și cum ar trebui să am grijă de un copil mic. Am serviciu, familie, casă. Cum să mă împart? M-am gândit să o duc la un azil, dar Adrian a sărit ca ars: cică sunt inuman, că nu se face așa ceva. Dar nici nu vrea să o ia la el acasă. Locuiește în apartamentul soției sale, Irina, la Chișinău, și nu vrea compromisuri.

Pe vremuri eram o familie normală. Patru inși. Eu, Cornel, și Adrian avem doar un an diferență. Părinții ne-au făcut târziu. Eu am 36 de ani, el 35, iar mama, Elena, are 72. Tatăl nostru, Mihai, a murit acum doi ani. De atunci, s-a schimbat totul.

După liceu, Adrian a plecat să studieze la Iași. S-a căsătorit și a rămas acolo, iar eu m-am întors acasă, la Soroca. M-am stabilit aici, am stat un timp cu mama și tata, dar după ce m-am însurat cu Valentina, am închiriat și noi un apartament. Plănuiam să punem de-o parte niște bani și să ne luăm casa noastră, să facem copii. Asta era planul.

După ce a plecat tata, mama s-a izolat. Parcă a îmbătrânit peste noapte. Era bolnavă și, în urmă cu șase luni, a avut AVC-ul. Zău că am crezut că mor și eu lângă ea. La început nu vorbea, nu se mișca bine, se chinuia cu cuvintele. Apoi și-a mai revenit fizic, dar psihicul s-a dus. Medicii mi-au spus pe șleau: așa va fi de acum.

Nu am avut de ales, am preluat îngrijirea. Eu și Valentina ne-am mutat la mama, m-am lăsat de jobul vechi, m-am apucat de freelancing, să pot fi mereu acolo. Nici gând să o las singură, e pericol. Mai târziu s-a mișcat mai bine, dar tot era greu.

Avea momente când se rătăcea, stătea pe banca din fața blocului și plângea că o caută tata. Făceam cu rândul cu Valentina să alergăm după ea. N-am dormit bine de luni de zile. Aveam mereu teama că pleacă și nu se mai întoarce. Focusul la muncă? Poți să-l uiți. Soția mi-a zis, realist: Cornel, poate ar trebui să o ducem la un azil. Este foarte scump, dar dacă m-aș fi chinuit cu contractele, poate am fi strâns 6000 de lei moldovenești pe lună pentru centru, și tot ar fi fost greu.

Valentina mi-a spus drept: Ai frate, să pună mână și el. Corect, m-am bâlbâit mult timp, dar ce să fac? Nu o pot duce la nesfârșit așa. În azil ar avea îngrijire, medic. M-am interesat, am fost până acolo, am discutat cu asistentele, e preț mare dar viața mea și a Valentinei e la limită.

L-am sunat pe Adrian, sperând să fie rațional. I-am povestit totul n-ai cu cine. A început să țipe, zici că îi luam mama pe vecie:
Ești nebun? Să o dai pe mama la azil?! Vrei să scapi de ea, să nu-ți mai fie în grijă. Cum o tratează acolo? Te-ai gândit la asta? Ești fără suflet!
Eu încercam să-i explic, dar n-a vrut să audă. Așa că am continuat. Dar cu fiecare lună mă simțeam tot mai la capătul puterilor. Am revenit la discuție, tot degeaba. Părerea lui neschimbată.

Nu mi-aș fi dorit niciodată să fac asta mamei mele. Ne-a crescut, ne-a dat tot. N-am crescut prin orfelinate, nu s-a plâns de greu. Îi suntem datori, dar de ce doar eu? Dacă nu-ți convine, ia-o la tine! Arată tu ce fiu minunat ești.

El că trăiește cu Irina, e apartamentul ei. Cum să o convingă să o ia pe soacră la ei? I-am zis: deci Valentina poate să o suporte și Irina nu? Doar pentru că stăm la mama, trebuie să trag noi la greu?

I-am spus: pot să mă car oricând. Să vină el și Irina, să se mute la mama. Adrian s-a bâlbâit, c-ar avea serviciu, nu se poate întrerupe. Cică eu mă plâng că vreau să scap.

Trăiesc un coșmar. Aș da-o la centru, e lucru rațional, dar mă frământă gândul că o să par un fiu nerecunoscător. Valentina e cu mine: acolo are grijă medicală, iar noi putem trăi și respira. Am decis să mai aștept o săptămână. Dacă Adrian nu vine, trebuie să merg înainte. O duc la centru, n-am ce face. Nu îi ascult pe cei care dau sfaturi și nu știu cât e de greu să ai grijă de un om bolnav. Să inventeze Adrian scuze pentru prietenii lui, eu am ajuns la capăt.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

11 − nine =

Fratele meu refuză să o ducă pe mama într-un azil și nici nu vrea să o ia la el – spune că nu are loc în apartament!
Minél távolabb, annál közelebb a szív – – Tudod mit, arany unokám? Ha már ennyire útban vagyok, itt csak egy lehetőség van. Nem megyek többet egyik lányomhoz sem, és nem fogok barátnőkhöz, rokonokhoz sem csavarogni. Dédpapát sem kell nekem keresni, hát nézd már, mit találtatok ki! Hogy férjhez adtok öreg napjaimra! – Mama, hát már régóta mondom, és anya is ezt mondja! Költözz be az idősotthonba. Csak annyi, hogy írd át rám a házat, ott kapsz egy kis szobát, anya elintézi. Nem leszel egyedül, szomszédok is vannak, velem se zavarnánk egymást. – Én innen sehova nem megyek, Sanyi. Ha már útban vagyok, ott az ajtó, hét felé visz az út. Te fiatal vagy, okos fejed van. Keress lakást, élj, ahogy akarsz. Tanulni nem akartál – menj dolgozni! Hozhatsz haza minden nap új barátnőt, ha van kedved. Nekem, idős embernek, egy hónap múlva 65 leszek, csend kell, nyugalom. Elég, elég volt a két év bolyongásból, ideje hazajönni. Nem helyes ez, kisunokám, hogy a saját házamból próbáltok kirakni, közben az én nyugdíjamon élsz a barátnőiddel. Nem gumiból van a nyugdíjam! Heted van, hogy lakást találj, aztán menj a barátaidhoz, vagy ahhoz a… hogy is hívják… mindig elfelejtem. Ma estére ne legyenek a házamban! Hát az sem elég, hogy vénségemre férjet kerestek meg a nyugdíjas otthont ajánljátok? A felháborodott unoka próbált még valamit mondani, de Lídia néni már nem hallgatta, helyette csendben bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Szörnyen megfájdult a feje. Be kéne venni egy tablettát, de vízért ki kellene menni a konyhába, márpedig a találkozást az unokával most inkább elkerülné. Ahogy végignézett kis szobácskáján, meglátta a műanyag palackban a maradék ásványvizet. No, pont elég lesz egy kortyra! *** Maga sem gondolta volna Lída, hogy ilyen határozottság lesz benne. Felgyűlt a felháborodása, hát kimondott mindent, ami nyomta a szívét. Két hosszú évig tűrt, hallgatott, első szóra hol egyik, hol másik lányához rohant, majd ugyanígy első utalásra – hogy nem időzött-e már túl sokáig – ment vissza a saját házába. Most meg az unoka, ez a huszonéves semmirekellő rendezkedik a házában felváltva újabb és újabb nagy szerelmekkel, a nagymama meg csak útban van, szuszog a fal mögött, köhög, elrontja a romantikát. – Mama, látogathatnád néha valakit, mi meg Dórával, Zsófival, Blankával, Ildivel (megfelelő rész aláhúzandó, a lányok gyorsan cserélődnek) kettesben lehetnénk! És Lídia néni ment is: néha az unokahúgához, néha a keresztlányához, vagy egy régi kolléganőhöz, ott is maradt késő estig, hogy a fiatalokat ne zavarja. Eleinte mindenki örült, de aztán, amikor hetente többször is vendégeskedett, a lelkesedés alábbhagyott. *** Abban a pillanatban, amikor vendégségbe se lehetett már menni, megszületett a nagyobbik lánynál a kisbaba. Élet a nagyvárosban, hitel, iskolás gyerek – elkel a nagymama segítsége. Lídia néni odaköltözött a lányához. Először mindenki elégedett volt: meleg vacsora, tisztaság, ápolt unokák. De néhány hónap után a veje, akinél csak tíz évvel idősebb volt, fanyalogni kezdett: – Lídia néni, ilyen virslit ne vegyen, ezek mérgezőek. Minek virslin élni, ha egész nap otthon van? Egy normális ebéd nem esne rossz – mondjuk fasírt vagy rántott hús… – A fasírt rendben van, de Lídia néni, túl sokat költünk mostanában a háztartásra és az élelmiszerre, kicsit vissza kéne fogni! – Lídia néni, én nem vagyok tehén, hogy csak füvet meg zöldséget egyek! A spórolás szép és jó, de kevés a hús az étrendben! És így mindig találtak valamit, amibe beleköthettek. “Lídia néni, otthon van a gyerekekkel, taníthatná az idősebb unokát is, miért kell külön tanárra pénzt költenünk?” Kapott Lídia a fejére azért is, ha hosszabban beszélgetett telefonon. És a nagyobbik unoka – még csak negyedikes, de már igazi kis főnök: a nagymama “ciki”, nem öltözik elég divatosan, szégyent hoz rá a barátok előtt, és tanulni is kényszeríti! – Egyáltalán, mama, minek jöttél hozzánk? Van saját házad a faluban, menj haza, ott parancsolgass! Lídia néni hallgatott, mindent eltűrt, próbált mindenkinek a kedvében járni. A saját szűkös nyugdíjából vett húsféléket a vejének, a kicsi unokának néha zsebpénzt adott szégyenérzetből, Sanyinak is utalt, hogy ne maradjon el a rezsivel. Kár volt panaszkodni a lányának: “Vigyáznia kell a férjére”, akiért küzdött, hogy vele legyen, közös gyerekeik szülessenek. Amikor a kisebbik unoka bölcsibe ment, már nem volt szükség a nagymama szolgálataira. A veje egészen őszintén megmondta: Lídia néni, köszönjük, de most már haza lehet menni! Lídia boldogan utazott haza – végre a maga ura lehet! Akkor kel-fekszik, amikor akar. De hamar szembesült vele: a házában Sanyika már jól berendezkedett, nem is egyedül, hanem az aktuális menyasszonnyal. Minden csupa kosz, a rezsit nem fizették, mindjárt elzárják a vizet és az áramot. Nem volt mit tenni: Lídia hitelt vett fel, a tartozásokat kifizette, helyrehozta a házat, fellélegzett. De a béke nem tartott sokáig. Az unoka panaszkodott: túl kicsi a ház, két szoba meg egy konyha, és hol marad a magánélet, ha a nagymama a fal másik oldalán hortyog és köhög? Váratlanul örömhír: a kisebbik lánya is babát vár, hívják anyut oda is segíteni. Mit tehetett volna? Pakolt, ment, három hónap után érezte, itt is csak teher lett. Nem várta meg, hogy elküldjék, ő ment inkább vissza. Otthon újra várt Sanyika az elégedetlenkedéssel. Talán tűrte volna Lídia néni a megaláztatásokat tovább is, ha nem történik egy eset a hazatérése után. *** Ismét kipucolta a házat, most már nem volt tartozás. De nagymamaként ismét útban volt. – Sanyika, ma átmegyek a keresztanyuhoz, születésnapja van, későn jövök haza. Zárd be az ajtót, hátsó kijáraton jövök, hogy ne zavarjalak benneteket. – Miért nem alszol ott? Sokat éjszakázol, csörögsz. Maradnál nála pár napot, pihennénk tőled! – Hát ugyan mitől fáradnátok el egy hét alatt? Csak egy hete vagyok itthon! – Egy hét az is valami. Nem maradsz ott éjszakára? – Nem, hazamegyek. A buli jól sikerült, előbb egy kávézóban, majd szűk körben otthon. Vidáman idézték fel a régi időket, panaszra szó se esett. Lída már készülődött volna haza, mikor a keresztlányát felhívták. Katáék kimentek telefonálni, majd visszajött, és mondta, hogy Lída lányától, Natasától jött a hívás: – Mi történt? Miért nem nekem szólt? Náluk minden rendben? – már nyúlt is a telefonért, de Katá megállította. – Ne hívd, kuzin! Minden rendben van. Csak azt kérte, hadd aludjál nálam. – Hát minek, megmondtam Sanyinak, hogy hazamegyek! – Sanyi hívta fel a mamáját, mondta, hogy csak kettesben akarnak lenni, te meg útban vagy. Ezért szólt nekem, hogy hagyjalak meglógni. Különben is, maradj, mesélj, hogy is van nálatok mostanában. – Ugyan már, minden rendben van – vágta rá Lída. – Mikor minden rendben van, a gyerekek nem hívják a barátokat, hogy anyát eldugják. A múlt héten is keresett az lányod, hogy hátha tudok idős, egyedülálló bácsit, akinek van lakása. Mondta, hogy Sanyinak már ideje lenne nősülni, de hát te útban vagy… Ha bemennél az idősek otthonába vagy találnánk egy bácsit, már nem lenne gond. Lída mindent elmondott, a nagyobbik lánynál se volt jó, a kisebbiknél se, az unoka csak útban van neki, már két éve így csapódik az élete, mintha a saját házában se lenne otthon. Egyszerűen feleslegessé vált. – Nézd csak, kuzin, a saját házamban sem vagyok gazda. Mióta Sanyi befejezte a sulit, a lányommal élt a városban, de ott az új férj rögtön jelezte: nincs rá szüksége Sanyira. Visszajött hozzám, nem vették fel seregbe, tanulni sem akart. Amíg iskolába járt, Nastya segített pénzzel, de ahogy nagykorú lett, vége lett a támogatásnak. Azóta csak az én nyugdíjamon él. Végül Lída mégsem maradt Katáéknál, inkább hazament. Amint hazaért, mindent kiöntött Sanyinak. Sanyi anyja kapta magát, telefonált, letolta Lídát, de ő ugyanazt mondta vissza, amit az unokának is. Sanyi végül elköltözött, mondván, hogy Lída ne számítson többé a segítségére – soha többet be se teszi a lábát a házba! De Lída boldog volt ezzel az egyedülléttel; végre nyugalma lett, egész életében másokhoz kellett alkalmazkodnia. Amíg a lányok nőttek, sose járt férfiakkal mert a lányok ellenezték; amikor a férjét eltemette, mindent egyedül vitt. Mégis csak haszonlesőket nevelt magának. Ez nem helyénvaló így: öreg napjaira az embert a saját házából űzik. Mi ez az élet, ha a saját házában is csak felesleges? Sanyi később észhez tért, bocsánatot kért a nagymamától. Lída már réges-rég megbocsátott, de nem hívta vissza: “Vendégként jöhetsz, Sanyika, bármikor, de együtt nem élünk többé. Neked lányok járnak a fejedben, nekem nyugalom kell.” A lányai is hívják, segíteni kéne a gyerekekkel. Lída azonban már nem megy sehová. “Hozzátok ide a gyerekeket, szívesen vigyázok rájuk. Itt tiszta a levegő, a saját házamban végre én vagyok a gazda, senki sem parancsol.” Azt mondja Lída: minél távolabb, annál közelebb a szívhez. És én azt hiszem, ebben igaza van.