Ce nu inventează românii ca să scape de plata datoriilor?

S-a întâmplat ca atât eu, cât și soțul meu, Doru, să fim nevoiți să stăm acasă, în carantină, în apartamentul nostru din Chișinău. Ni s-au terminat banii. Situația era destul de tensionată, mai era o săptămână până la salariu și abia dacă mai aveam câțiva lei moldovenești la noi.

Ne-am gândit că poate totuși nu trebuie să ne panicăm mai aveam ceva cartofi, câteva ouă și puțin cașcaval în frigider. O să ne descurcăm noi, nu suntem străini de greutăți, glumeam cu Doru, încercând să ne păstrăm optimismul.

Din senin, ne-am amintit de unul dintre prietenii familiei căruia îi împrumutasem ceva bani. Nu era o sumă uriașă, dar acum ar fi contat enorm. În timp ce pregăteam un ceai de mentă, soțul meu a găsit numărul lui Gheorghe și a format repede. La început i-a cerut banii pe un ton hotărât, dar, după o scurtă discuție la telefon, am observat că vocea lui Doru s-a schimbat, a devenit mai blândă și împăciuitoare, apoi și-a cerut scuze.

Când a închis, mi-a povestit ce s-a întâmplat: Gheorghe mi-a spus că i-a murit mama. Parcă nu-ți vine să-i mai ceri nimic acum Am fost de acord să-l lăsăm în pace până-și revine, pentru că nu suntem oameni fără suflet.

După vreo trei săptămâni, eu cu Doru am hotărât să gătim o supă de legume. Am mers la piața centrală, am luat rădăcinoase, o legătură de pătrunjel și câteva roșii, și ne pregăteam să ieșim, când ce să vezi? ne-am întâlnit față în față cu mama lui Gheorghe, sănătoasă tun, tocmai împingând o sacoșă mare cu verdețuri. M-am uitat la Doru și am văzut cum fața i se schimba la culoare de supărare.

Ne-am suit îndată în mașină și am mers direct la Gheorghe acasă. Am bătut la ușa apartamentului său și, când ne-a deschis, era beat și nici că voia să audă de bani. Doru era deja pregătit să-i ceară socoteală în forță, dar, în cele din urmă, Gheorghe a recunoscut: Am mințit. Eram disperat, nu aveam de unde să vă dau. După câteva momente de ezitare, s-a dus în dormitor, s-a întors cu banii și ni i-a înmânat fără prea multe cuvinte. Din ziua aceea, nu l-am mai văzut niciodată.

Așa că, mă întreb și eu, la fel ca mulți alții: cum poți să mai ai încredere în oameni, când vezi cât de ușor se pierde cinstea? Până la urmă, rămâi cu lecția că viața te pune la încercări neașteptate și că adevărata valoare nu stă în bani, ci în cum alegi să-ți păstrezi demnitatea și să fii om drept, chiar și când alții nu sunt.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

7 + 6 =

Ce nu inventează românii ca să scape de plata datoriilor?
Minél távolabb, annál közelebb a szív – – Tudod mit, arany unokám? Ha már ennyire útban vagyok, itt csak egy lehetőség van. Nem megyek többet egyik lányomhoz sem, és nem fogok barátnőkhöz, rokonokhoz sem csavarogni. Dédpapát sem kell nekem keresni, hát nézd már, mit találtatok ki! Hogy férjhez adtok öreg napjaimra! – Mama, hát már régóta mondom, és anya is ezt mondja! Költözz be az idősotthonba. Csak annyi, hogy írd át rám a házat, ott kapsz egy kis szobát, anya elintézi. Nem leszel egyedül, szomszédok is vannak, velem se zavarnánk egymást. – Én innen sehova nem megyek, Sanyi. Ha már útban vagyok, ott az ajtó, hét felé visz az út. Te fiatal vagy, okos fejed van. Keress lakást, élj, ahogy akarsz. Tanulni nem akartál – menj dolgozni! Hozhatsz haza minden nap új barátnőt, ha van kedved. Nekem, idős embernek, egy hónap múlva 65 leszek, csend kell, nyugalom. Elég, elég volt a két év bolyongásból, ideje hazajönni. Nem helyes ez, kisunokám, hogy a saját házamból próbáltok kirakni, közben az én nyugdíjamon élsz a barátnőiddel. Nem gumiból van a nyugdíjam! Heted van, hogy lakást találj, aztán menj a barátaidhoz, vagy ahhoz a… hogy is hívják… mindig elfelejtem. Ma estére ne legyenek a házamban! Hát az sem elég, hogy vénségemre férjet kerestek meg a nyugdíjas otthont ajánljátok? A felháborodott unoka próbált még valamit mondani, de Lídia néni már nem hallgatta, helyette csendben bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Szörnyen megfájdult a feje. Be kéne venni egy tablettát, de vízért ki kellene menni a konyhába, márpedig a találkozást az unokával most inkább elkerülné. Ahogy végignézett kis szobácskáján, meglátta a műanyag palackban a maradék ásványvizet. No, pont elég lesz egy kortyra! *** Maga sem gondolta volna Lída, hogy ilyen határozottság lesz benne. Felgyűlt a felháborodása, hát kimondott mindent, ami nyomta a szívét. Két hosszú évig tűrt, hallgatott, első szóra hol egyik, hol másik lányához rohant, majd ugyanígy első utalásra – hogy nem időzött-e már túl sokáig – ment vissza a saját házába. Most meg az unoka, ez a huszonéves semmirekellő rendezkedik a házában felváltva újabb és újabb nagy szerelmekkel, a nagymama meg csak útban van, szuszog a fal mögött, köhög, elrontja a romantikát. – Mama, látogathatnád néha valakit, mi meg Dórával, Zsófival, Blankával, Ildivel (megfelelő rész aláhúzandó, a lányok gyorsan cserélődnek) kettesben lehetnénk! És Lídia néni ment is: néha az unokahúgához, néha a keresztlányához, vagy egy régi kolléganőhöz, ott is maradt késő estig, hogy a fiatalokat ne zavarja. Eleinte mindenki örült, de aztán, amikor hetente többször is vendégeskedett, a lelkesedés alábbhagyott. *** Abban a pillanatban, amikor vendégségbe se lehetett már menni, megszületett a nagyobbik lánynál a kisbaba. Élet a nagyvárosban, hitel, iskolás gyerek – elkel a nagymama segítsége. Lídia néni odaköltözött a lányához. Először mindenki elégedett volt: meleg vacsora, tisztaság, ápolt unokák. De néhány hónap után a veje, akinél csak tíz évvel idősebb volt, fanyalogni kezdett: – Lídia néni, ilyen virslit ne vegyen, ezek mérgezőek. Minek virslin élni, ha egész nap otthon van? Egy normális ebéd nem esne rossz – mondjuk fasírt vagy rántott hús… – A fasírt rendben van, de Lídia néni, túl sokat költünk mostanában a háztartásra és az élelmiszerre, kicsit vissza kéne fogni! – Lídia néni, én nem vagyok tehén, hogy csak füvet meg zöldséget egyek! A spórolás szép és jó, de kevés a hús az étrendben! És így mindig találtak valamit, amibe beleköthettek. “Lídia néni, otthon van a gyerekekkel, taníthatná az idősebb unokát is, miért kell külön tanárra pénzt költenünk?” Kapott Lídia a fejére azért is, ha hosszabban beszélgetett telefonon. És a nagyobbik unoka – még csak negyedikes, de már igazi kis főnök: a nagymama “ciki”, nem öltözik elég divatosan, szégyent hoz rá a barátok előtt, és tanulni is kényszeríti! – Egyáltalán, mama, minek jöttél hozzánk? Van saját házad a faluban, menj haza, ott parancsolgass! Lídia néni hallgatott, mindent eltűrt, próbált mindenkinek a kedvében járni. A saját szűkös nyugdíjából vett húsféléket a vejének, a kicsi unokának néha zsebpénzt adott szégyenérzetből, Sanyinak is utalt, hogy ne maradjon el a rezsivel. Kár volt panaszkodni a lányának: “Vigyáznia kell a férjére”, akiért küzdött, hogy vele legyen, közös gyerekeik szülessenek. Amikor a kisebbik unoka bölcsibe ment, már nem volt szükség a nagymama szolgálataira. A veje egészen őszintén megmondta: Lídia néni, köszönjük, de most már haza lehet menni! Lídia boldogan utazott haza – végre a maga ura lehet! Akkor kel-fekszik, amikor akar. De hamar szembesült vele: a házában Sanyika már jól berendezkedett, nem is egyedül, hanem az aktuális menyasszonnyal. Minden csupa kosz, a rezsit nem fizették, mindjárt elzárják a vizet és az áramot. Nem volt mit tenni: Lídia hitelt vett fel, a tartozásokat kifizette, helyrehozta a házat, fellélegzett. De a béke nem tartott sokáig. Az unoka panaszkodott: túl kicsi a ház, két szoba meg egy konyha, és hol marad a magánélet, ha a nagymama a fal másik oldalán hortyog és köhög? Váratlanul örömhír: a kisebbik lánya is babát vár, hívják anyut oda is segíteni. Mit tehetett volna? Pakolt, ment, három hónap után érezte, itt is csak teher lett. Nem várta meg, hogy elküldjék, ő ment inkább vissza. Otthon újra várt Sanyika az elégedetlenkedéssel. Talán tűrte volna Lídia néni a megaláztatásokat tovább is, ha nem történik egy eset a hazatérése után. *** Ismét kipucolta a házat, most már nem volt tartozás. De nagymamaként ismét útban volt. – Sanyika, ma átmegyek a keresztanyuhoz, születésnapja van, későn jövök haza. Zárd be az ajtót, hátsó kijáraton jövök, hogy ne zavarjalak benneteket. – Miért nem alszol ott? Sokat éjszakázol, csörögsz. Maradnál nála pár napot, pihennénk tőled! – Hát ugyan mitől fáradnátok el egy hét alatt? Csak egy hete vagyok itthon! – Egy hét az is valami. Nem maradsz ott éjszakára? – Nem, hazamegyek. A buli jól sikerült, előbb egy kávézóban, majd szűk körben otthon. Vidáman idézték fel a régi időket, panaszra szó se esett. Lída már készülődött volna haza, mikor a keresztlányát felhívták. Katáék kimentek telefonálni, majd visszajött, és mondta, hogy Lída lányától, Natasától jött a hívás: – Mi történt? Miért nem nekem szólt? Náluk minden rendben? – már nyúlt is a telefonért, de Katá megállította. – Ne hívd, kuzin! Minden rendben van. Csak azt kérte, hadd aludjál nálam. – Hát minek, megmondtam Sanyinak, hogy hazamegyek! – Sanyi hívta fel a mamáját, mondta, hogy csak kettesben akarnak lenni, te meg útban vagy. Ezért szólt nekem, hogy hagyjalak meglógni. Különben is, maradj, mesélj, hogy is van nálatok mostanában. – Ugyan már, minden rendben van – vágta rá Lída. – Mikor minden rendben van, a gyerekek nem hívják a barátokat, hogy anyát eldugják. A múlt héten is keresett az lányod, hogy hátha tudok idős, egyedülálló bácsit, akinek van lakása. Mondta, hogy Sanyinak már ideje lenne nősülni, de hát te útban vagy… Ha bemennél az idősek otthonába vagy találnánk egy bácsit, már nem lenne gond. Lída mindent elmondott, a nagyobbik lánynál se volt jó, a kisebbiknél se, az unoka csak útban van neki, már két éve így csapódik az élete, mintha a saját házában se lenne otthon. Egyszerűen feleslegessé vált. – Nézd csak, kuzin, a saját házamban sem vagyok gazda. Mióta Sanyi befejezte a sulit, a lányommal élt a városban, de ott az új férj rögtön jelezte: nincs rá szüksége Sanyira. Visszajött hozzám, nem vették fel seregbe, tanulni sem akart. Amíg iskolába járt, Nastya segített pénzzel, de ahogy nagykorú lett, vége lett a támogatásnak. Azóta csak az én nyugdíjamon él. Végül Lída mégsem maradt Katáéknál, inkább hazament. Amint hazaért, mindent kiöntött Sanyinak. Sanyi anyja kapta magát, telefonált, letolta Lídát, de ő ugyanazt mondta vissza, amit az unokának is. Sanyi végül elköltözött, mondván, hogy Lída ne számítson többé a segítségére – soha többet be se teszi a lábát a házba! De Lída boldog volt ezzel az egyedülléttel; végre nyugalma lett, egész életében másokhoz kellett alkalmazkodnia. Amíg a lányok nőttek, sose járt férfiakkal mert a lányok ellenezték; amikor a férjét eltemette, mindent egyedül vitt. Mégis csak haszonlesőket nevelt magának. Ez nem helyénvaló így: öreg napjaira az embert a saját házából űzik. Mi ez az élet, ha a saját házában is csak felesleges? Sanyi később észhez tért, bocsánatot kért a nagymamától. Lída már réges-rég megbocsátott, de nem hívta vissza: “Vendégként jöhetsz, Sanyika, bármikor, de együtt nem élünk többé. Neked lányok járnak a fejedben, nekem nyugalom kell.” A lányai is hívják, segíteni kéne a gyerekekkel. Lída azonban már nem megy sehová. “Hozzátok ide a gyerekeket, szívesen vigyázok rájuk. Itt tiszta a levegő, a saját házamban végre én vagyok a gazda, senki sem parancsol.” Azt mondja Lída: minél távolabb, annál közelebb a szívhez. És én azt hiszem, ebben igaza van.