Már tizennégy évesen hemiplégiás migrénekkel küzdöttem, egy olyan ritka betegséggel, amely képes a testem egyik felét teljesen használhatatlanná tenni.
Életem első tíz évében ezek a rohamok még kiszámíthatóak voltak, de egyszer csak minden megváltozott. Krónikussá váltak, kegyetlenül következetlenekké, elvették a munkaképességemet és azt a képességemet, hogy tisztán gondolkodjak. A neurológusok mindent megpróbáltak: különböző gyógyszereket váltogattak, Botox-kezeléseket adtak, idegblokádokat végeztek, szigorú diétát írtak elő semmi sem javított az állapotomon. Egyedül az erős fájdalomcsillapítók adtak annyi könnyebbséget, hogy valahogy túléljem a mindennapokat. Két-három évvel ezelőtt viszont felmerült egy új, sokak által ellentmondásosnak tartott megoldás: a terhesség. Az orvosaim úgy gondolták, a hormonális változás talán újraindíthatja az agyam folyamatait.
Tizennégy évesen a ritka, hemiplégiás migrén diagnózisával szembesültem, amit csak néhány orvos ismert, legtöbbjük legfeljebb tankönyvből. Hónapról hónapra egyre nehezebbek voltak a rohamok, elgyengült a bal oldalam, a beszédem lassú és furcsa lett, mintha szélütést kaptam volna. Huszonnégy éves koromra viszont minden felborult az addigi rendszeresség eltűnt, a migrénes rohamok így állandóvá váltak. Krónikusak, előre jelezhetetlenek és rémisztőek lettek.
Fazekas Eszternek hívnak, Budapesten születtem és nőttem fel. Mielőtt a migrének mindennapossá váltak volna, egy lendületes építészirodában dolgoztam, projektkoordinátorként. Imádtam a munkámat, a határidők adta pörgést, azt, hogy minden napnak értelme volt. Amikor viszont a fájdalom naponta, könyörtelenül jelentkezett vagy kopogó nyomásként a szemem mögött, vagy olyan bénító idegi tünetekkel, amelyek miatt a karom sem tudtam felemelni az életem hirtelen beszűkült. Három évre a neurológusok minden kezelést végigzongoráztak: tucatnyi, kimondhatatlan nevű tablettát szedtem, Botoxot injekcióztak a fejbőrömbe és az állkapcsomba, idegblokádokat kaptam ezek fájdalmas beavatkozások, amelyek legfeljebb pár napra hoztak némi javulást.
De semmi nem segített igazán.
Voltak napok, amikor felemelni sem bírtam a fejem a párnáról. Voltak hetek, amikor a férjem, Szabó Márton kísért be a zuhany alá, mert annyira gyenge voltam, hogy attól rettegtem, elesem. Elvesztettem a munkámat, majd az önállóságomat, és rémülten néztem végig, ahogy fokozatosan a bizalmam is szertefoszlik. Végül egyedül az erős fájdalomcsillapítottak segítettek annyira, hogy részmunkaidőben dolgozni tudjak de ezekhez is vonakodva nyúltam, mást nem tehettem.
Két-három éve azonban az orvosok egyre gyakrabban emlegettek egy radikális ötletet. Bizarrat. Szinte kétségbeesettet.
Terhesség.
Három neurológus mondta ugyanazt: előfordult már, hogy egy teljes, kihordott terhesség újrakalibrálja a hormonokat azoknál a nőknél, mint én. Gyógyszerrel vagy mesterséges hormonokkal nem lehet ugyanazt elérni. Csak egy út van.
Mártonnal döbbenten ültünk ott. Mindig szerettünk volna gyereket, de nem így, nem orvosi esélyként. Ez kockázat mondta Dr. Huszár, a neurológusom. Lehet, hogy teljesen megszűnnek a migrénjeid.
Rettegtünk a gondolattól. De az addigi életemtől talán még jobban.
Így kezdődött életem legnehezebb döntése.
Mártonnal hónapokig kerültük a témát. Minden egyes migrénes roham után, amikor megint érzéketlenné vált a karom, leejtettem egy poharat vagy nem tudtam értelmesen beszélni, Márton beszélni akart, de végül mégsem tette. Egyikünk sem akarta kimondani azt, amit mindketten gondoltunk:
Megéri-e gyermeket vállalni, ha nem javul az állapotom?
A neurológusom, Dr. Huszár, részletesen kifejtette a kockázatokat: a terhességi komplikációkat hemiplégiás migrén mellett, azt, hogy lehet, semmi sem változik szülés után. Majd hozzátette: Eszter, láttam már, hogy működik. Nem ígérhetem, hogy nálad is működik majd, de lehetséges.
Ez az ötlet nem hagyott nyugodni.
Egy éjszaka, egy különösen brutális roham után, a hideg csempére voltam borulva a fürdőszobában. A bal oldalam elzsibbadt, a beszédem akadozó volt. Márton csak csendben simogatta a hajam. Amikor végre oldódott a bénulás, halkan csak annyit mondtam: Nem bírom már tovább így.
Ő nem próbált bátorítani.
Órákig beszélgettünk. A félelmekről. A felelősségről. Képzeletbeli gyermekünkről hogy helyes-e ilyen betegséggel vállalni. Végül viszont Márton mondott valamit, amit sose felejtek el: Ha ez esélyt ad, hogy visszakapd az életed, akkor a gyermekünk mindig tudni fogja: te nem terhet láttál benne, hanem ő hozta el a reményt.
Akkor döntöttünk.
A teherbeesés korántsem volt könnyű. Hét hónapig próbálkoztunk, orvosokhoz jártunk, vérvételek, érzelmi hullámvasút következett. Mikor végre pozitív lett a teszt, annyira sírtam, hogy Márton azt hitte, valami baj történt. A könnyek a megkönnyebbülés, a félelem és a remény könnyei voltak.
Az első trimeszter borzalmas volt. Az érzelmeim hullámoztak, a hormonok kiszámíthatatlanul tomboltak bennem. Voltak jobb napok, de legtöbbjén rosszabbul voltam. A migrének nem múltak el, de valami apró változás történt: lassabban, ritkábban jöttek. A bénulás gyorsabban oldódott. Bár a javulás szinte alig észrevehető volt, évek kétségbeesése után ez is csodának tűnt.
Amikor a hatodik hónapban jártam, a napi krónikus rohamok lecsökkentek heti kettő-háromra. Nem múltak el, de élhetővé váltak.
Az első fejfájásmentes napomon a közért pénztáránál bőgtem el magam örömömben. A pénztáros furcsán nézett, de nem érdekelt. Öt éve nem tapasztaltam ilyet.
Márton elkezdett újra mosolyogni. Én is kezdtem visszatalálni önmagamhoz. Óvatosan, de reménykedni mertünk.
De a terhesség igazi próbatétele csak ezután jött.
A hetedik hónapnál ritka, szokatlan rohamom volt egy percre teljesen elhomályosult a látásom, utána nem éreztem egyik kezemet sem.
És ekkor hangzott el az a szó, amitől mindig is féltem: preeklampszia.
Mint derült égből villámcsapás, zuhant ránk a diagnózis. Az a terhesség, amelytől gyógyulást reméltünk, hirtelen életveszélyes vészhelyzetté vált. Magas vérnyomás, veszély a babára és rám is a saját neurológiai múltammal csak még nehezebb lett minden.
Bekerültem az egyik budapesti egyetemi klinikára. A szobában fertőtlenítő és beáramló téli levegő illata keveredett. Gép sípolt folyamatosan, a nővérek óránként nézték a jeleimet. Rossz érzés volt, hogy ismét nem bízhattak rám önmagamat.
Furcsa módon, a migrénjeim nem súlyosbodtak. Sőt, mintha csitulni kezdtek volna. Azonban a vérnyomásom, az egyre magasabb lett.
Az orvosok egyre gyakrabban beszéltek a koraszülés lehetőségéről. Minden nap számít, de nagyon figyeljük az állapotodat mondta Dr. Huszár.
Hetek teltek el. Mindennap alku volt az idővel. Márton velem lakott a kórházi kanapén, menzán vett szendvicset evett, minden vizsgálatnál fogta a kezem.
Végül, a harmincötödik héten, a leleteim romlani kezdtek. Olyan fejfájás tört rám, mint régen a hemiplégiás rohamok előtt, de most nem bénultam le. Ez más volt nyomás, vizesedés, valami ijesztőbb.
A szülésznő csendesen, határozottan rám nézett: Eszter, ma megszületik a kisbabád.
Mártonra néztem, rettegtem. Nem túl korai? Rendben lesz?
Ő erős suttogta könnyes szemmel.
Azonnal megindították a szülést. A szülőszoba túl világos, túl zsúfolt volt, tele gépekkel és az ügyeletes csapattal. Magnezium-szulfátot kaptam, hogy megelőzzék a görcsöket annyira elnehezültem tőle, mintha megduplázódott volna a gravitáció.
Tizenkét órás vajúdás következett.
És hajnal 3 óra 12 perckor a kislányunk, Réka, világra jött. Erősen sírt fel, az ápolónők örömmel könnyebbültek meg.
Kicsi volt, de egészséges. Élő. Tökéletes.
Magamhoz öleltem bőrének melegét a mellkasomon, zúdultak a könnyeim. Márton megcsókolta a homlokom, súgta: Megcsináltad. Itt van.
De az igazi csoda csak később következett.
Réka születése után két hónappal arra lettem figyelmes: ülök a gyerekszobában hajnal négykor, ringatom, és rájövök: hetek óta egyetlen migrénem sem volt. Még csak enyhe fejfájásom sem.
A negyedik hónapban kilencven nap migrénmentesen telt.
A kilencedik hónapban a neurológusom kimondta: hemiplégiás migrén remisszióban van.
Visszamentem teljes állásba. Újra futni kezdtem. Tervezni mertem a jövőmet, anélkül, hogy rettegtem volna egy újabb rohamtól.
Néha, amikor éjszaka Rékát nézem aludni, el se hiszem: ilyen kicsi ember hogyan indíthatta újra az egész életem? Az orvosoknak igazuk lett a terhesség mindent megváltoztatott. Nem egyik pillanatról a másikra, nem varázslattal, hanem fokozatosan, ahogy a nap feljön a horizonton és amikor hátralépsz, meglátod, hogy végig változott minden.
A migrének nem egyszerűen megszűntek.
Elengedtek engem.
