Kimerült vagyok. És nem ez nem csak egy elvont, érzelmi fáradtság. Ez fizikai, lelki és anyagi kimerültség amiatt, hogy eltartok két felnőtt embert, akik úgy döntöttek, örökre tinédzser módra élnek. Huszonévesek, egészségesek, legújabb okostelefonnal, márkás ruhákkal, készételekkel, és az otthonuk egy ötcsillagos hotelként működik. Délután kelnek fel, leballagnak a konyhába, megnézik, mit lehet enni ha nem tetszik, orrukat húzzák. Nem kérdezik, mennyibe kerül. Nem köszönnek. Nem segítenek. Csak követelnek.
Évek óta nem tanulnak. Elkezdték az egyetemet, de mindig otthagyták, mert nem nekik való. Kurzusok, amiket félbehagytak. Tervek, amik sosem váltak valóra. Minden próbálkozás ugyanúgy végződött kifogásokkal, képzelt fáradtsággal, meg azzal a biztos tudattal, hogy valaki más én intézem helyettük a következményeket. Nem dolgoznak, mert nem találnak megfelelő állást, de nem hajlandóak hétköznapi munkát sem vállalni. Megalázónak érzik, hogy a nulláról kellene kezdeni, de szégyenkezés nélkül élnek abból, amit mások megteremtenek.
Ebben a házban nem fizetnek rezsit, nem járulnak hozzá a bevásárláshoz, még szappant sem vesznek. Áram, víz, internet, streaming, telefonok mind az én terhem. Ha valami elromlik, felhívnak de nem azért, hogy megjavítsák, csak hogy közöljék, elromlott. Sosem ők javítják meg. Ha van tiszta ruha, valaki más mosta. Ha van étel, valaki más főzte. Ha rend van, valaki más pakolt el mintha elszállásolt vendégek lennének, nem családtagok.
És mégis csak a kritika jön tőlük. Kritizálják a személyiségemet, az időbeosztásomat, a döntéseimet, a beszédstílusomat. Kritizálnak, ha fáradt vagyok, ha rossz a kedvem vagy ha határokat próbálok szabni. Gúnyolódnak, ha a felelősségvállalásról beszélek. Feszülté válnak, ha szóba hozom az önállóságot. Túlzónak tartanak, amikor kérem, legalább a szobájukat tartsák rendben vagy vigyék le a szemetet. Lenézéssel néznek rám, amikor azt mondom: nincs több pénz. Mintha kötelességem lenne végtelenül fenntartani kényelmüket és nyugalmukat.
A legnehezebb felismerni, hogy nem a lehetőségek hiányáról szól ez az egész, hanem az akarat hiányáról. Ők nem elveszettek hanem tökéletesen berendezkedtek erre az életre. Megszokták, hogy minden megoldódik nélkülük, és semmit sem kell értékelniük. Számukra az anya forrás, nem ember. A családi pénz természetes, nem a fáradság gyümölcse. Én pedig hosszú évekig öntudatlanul cinkosa voltam ennek, összekevertem a szeretetet a türelemmel.
De ennek most vége. Ma megértettem, hogy a nevelés nem azt jelenti, hogy örökké fogod valakinek a kezét, a szeretet pedig nem azt, hogy hagyod, hogy kihasználjanak. Nem azért hoztam világra gyermeket, hogy felnőtt semmittevőket dédelgessek, akik csak jogokat és kényelmet akarnak. A kényelem is rombol, és a hallgatás is rossz irányba nevel. Ha lusták maradnának, tegyék ezt távol az én munkámtól, otthonomtól, békémtől. Mert az anyaság nem élethosszig tartó szolgaság, és nekem is jogom van pihenni még a gyermekeimtől is, ha nem akarnak felnőni. Az élet felelősségből és saját döntésekből áll, az igazi szeretet pedig azt is jelenti, hogy időnként nemet mondunk magunkért, értük, mindannyiunkért.
