FÉRFI AZ UTÁNFUTÓVAL
Ma is emlékszem arra a novemberi estére. Odakint az ablakot veri a havas eső, a szél süvít a kéményben, mint egy éhes farkas, nálam a rendelőben pedig kellemes meleg, pattog a cserépkályha. Épp készülődtem már hazafelé, amikor nyikordult az ajtó, s a küszöbön ott állt Somogyi Gergely. Maga magas, vállas ember, mégis úgy állt, mintha egyetlen széllökés elfújhatná. Karjában egy kis csomó – a lánya, Ilonka.
Behozta, letette a pamlagra, ő meg hátrált a falhoz, és állt mereven, mint akit odaöntöttek. Ránézek a kislányra, a szívem belesajdult. Az arca lángol, ajka kiszáradva, berepedezve, reszket egészen, és szinte suttog: Anyu… anyácska. Akkor még az ötöt sem töltötte be. Hőmérőt dugtam a hóna alá Jaj, Istenem, majdnem negyven fok!
Gergő, hogyhogy eddig vártál? Régóta ilyen beteg? faggattam szigorúan, kezem közben már tette a dolgát: ampullát törtem, injekciót húztam fel.
Ő meg csak áll, lehajtott fejjel, borostás arcán játszanak az izmok; ökölbe szorított kezein elfehérednek az ujjpercek. Mintha nem is ebben a világban lenne, hanem odabenn a magáéban, a bánat közepette. Akkor értettem meg: itt nemcsak a gyereket kell ápolni. Ennek az embernek a lelke szaggatottabb, mint bármilyen láztól gyötört test.
Beadtam a szurit, átdörzsöltem a kis testet. Lassan megnyugodott, szuszogása egyenletesebbé vált. Leültem mellé a pamlag szélére, simogattam forró homlokát, közben halkan szóltam Gergelyhez:
Maradjon itt. Ilyen viharban hova mennének? A díványomon elfér, én meg figyelek Ilonkára.
Bólintott ugyan, de meg sem moccant. Úgy álldogált a falnál hajnalig, mint egy őr. Én egész éjjel borogatást cserélgettem, vízzel itattam Ilonkát. Gondolkodtam
Somogyi Gergelyről sokféle szóbeszéd járta a faluban. Egy éve, hogy elvesztette a feleségét, Katalint. Derűs, tavaszi lány volt, kacagása csilingelő. Gergő pedig megkövesedett utána: dolgozott, portát rendben tartotta, lánya körül forgott, de a szeme üres, halott. Alig szólt valakivel: köszönés, és kész.
A rossz nyelvek azt beszélték, hogy a folyóparton vesztek össze, Gergő tényleg többet ivott akkoriban, talán mondott valami csúnyát, Katalin felindulva a Rábába ment, ő utána sem ment. Azóta viszont csepp alkoholt nem vesz a szájába, de hát a lelkiismeret erősebb minden pálinkánál. Az egész falu úgy nézett rá és a lányára, mint férfi, akinek utánfutója van. Az utánfutó viszont nem a gyerek, hanem az a súlyos teher, amit vonszolt magával.
Hajnalban jobban lett Ilonka, nem lázasodott. Kidugta a fejét a takaró alól, tiszta, búzavirágkék szemével rám nézett, majd az apjára, és remegő ajkával megint: Anyu Gergely odalépett, ügyetlenül megsimította a kezét, aztán visszarántotta, mintha megégette volna magát. Félte a saját kislányát benne látta egész Katalint, minden fájdalmával együtt.
Még egy napot nálam maradtak. Főztem húslevest, apránként kanalaztam Ilonkába. Ő kedvesen, csendben evett. Azóta alig beszél, mondatok helyett igen, nem. Az apja még ennyit sem szól hozzá. Megfőzi a levest, kenyeret szeletel mellé, fonja haját vastag, kemény ujjával, szótlanul. És ettől az egész ház mintha csöndben fuldoklott volna.
Ez így ment tovább. Ilonka felgyógyult, de szemmel tartottam őket: néha vittem pogácsát, vagy lekvárt feleslegből. Figyeltem, hogyan élnek. Két idegen egymás mellett, közöttük hideg fal. Nem tudta senki, hogyan lehet azt leomlasztani.
Aztán tavasz táján új tanítónő érkezett a faluba, Szabó Olgica. Városból jött. Halk szavú, okos, szemében valami szomorúság. Neki is lehetett valami szerencsétlensége: ide nem jön jól élő el. Átvette a kisdiákokat, Ilonka is az osztályába került.
És tudjátok, hogy van ez: a legsötétebb helyre is bejut egy napsugár. Olgica azonnal észrevette Ilonka magányos bánatát, szíve rögtön megsajnálta. Szelíden, türelemmel lassan felolvasztotta a kislány fagyát hol mesekönyvet hozott, hol színes ceruzát adott, vagy elolvasott neki egy tündérmesét. Ilonka pedig kötődni kezdett hozzá.
Egyszer mentem vérnyomást mérni az igazgatónak, látom, üres osztályban ülnek ketten: Olgica olvas, Ilonka hozzá bújik, arcán boldog nyugalom, amilyen már rég nem volt rajta.
Gergely eleinte farkasszemet nézett ezzel. Jött Ilonkáért, meglátta a tanító nőt, arca kővé dermed. Odavetett egy halk Menjünk haza-t, és vonszolta a lányát. Olgicának még köszönni sem akart. Részvétet látott benne, azt meg jobban bántotta, mint bármilyen sértés.
Egyszer összeakadtak a bolt előtt: Olgica és Ilonka fagylaltot ettek. Gergely meglátta, elborult a homloka. Az asszony világosan mosolygott rá:
Jó napot kívánok, Gergely bácsi! Ilonkát kicsit elcsábítottuk egy fagyira.
A férfi lehajolt, kitépte Ilonkától a tölcsért, a kukába hajította.
Elegem van. Más ne szóljon bele, majd mi megoldjuk.
Kislány sírva fakadt. Olgica megdermedt, szemében fájdalom és megbántottság csillant. Gergely elvitte a zokogó gyereket. Én is láttam, sajgott a szívem. Ó, ember, magad és a gyermeked életét is tönkreteszed!
Aznap este jött hozzám Gergely, corvalolért kért. A szívem szorít, mondta. Kitöltöttem, elé tettem a poharat, leültem vele szemben.
Nem a szíved szorít, Gergő. A bánatod nyom téged. Azt hiszed, ha hallgatsz, megvéded a lányodat? Lassacskán kicsinálod. Ő él, neki kell a jó szó, a melegség. Nem a meleg levesben van a szeretet, hanem a szemekben és az érintésben. Nézz rá, simogasd meg! Engedd el Katalint engedd el! Élni csak az élők tudnak.
Ő csak hallgatott, lehajtott fejjel, aztán rám pillantott, s abban a pillantásban benne volt a világ kínja.
Nem tudom elengedni, Ilonka néni nem megy…
Elment. Sokáig néztem utána. Lám, néha könnyebb másnak megbocsátani, mint önmagunknak.
Aztán eljött az a nap, amikor minden megfordult. Május vége volt, minden virágzott, bodza- és földillattal telt meg a falu. Olgica megint ott maradt Ilonkával tanítás után, ültek a suli lépcsőjén, rajzoltak. Ilonka – egy házat, napot, mellette nagy, erős férfit, az apját, s mellette egy sötét, fekete foltot.
Olgica rápillantott, s valami eltört benne. Kézen fogta Ilonkát, elindultak a Somogyi-házhoz.
Épp elmentem mellettük, néztem, ahogy a kapuban toporgott Olgica, nem mer bemenni. Gergely a kertben fát fűrészelt, csak úgy repkedtek a forgácsok.
Végül bement. Gergely leállította a gépet, sötéten fordult oda.
Kérem, szóltam már…
Bocsásson meg, mondta halkan Olgica. Nem magához jöttem, csak Ilonkát hoztam. De szeretném, ha valamit tudna.
És mondani kezdte. Halk hangon, de minden szavát messzire lehetett volna hallani. Elmesélte a saját sorsát, a férjét, akit mindennél jobban szeretett, de elveszített egy balesetben. Egy évig ki sem mozdult, csak feküdt, bámulta a plafont, meghalni akart.
Én is magamat hibáztattam, remegett meg a hangja. Ha aznap visszatartom, ha inkább kérek tőle valamit Belenyugodtam a gyászba, majdnem belevesztem. Aztán egyszer rájöttem: a gyásztól elárulom a szerelmünket. Ő élni szeretett volna. Élnem kellett, érte, magamért, a közös múltunkért. A múltat nem lehet a jelen rovására életben tartani, ha a jelenben várnak, akiknek szükségük van ránk.
Gergely csak állt, arca lassan veszítette el a bezárkózás kemény maszkját. Egyszer csak eltakarja az arcát a kezeivel, reszketni kezdett. Nem sírt, csak remegett, egész nagy testében, vállai rázkódtak.
Én vagyok a hibás, rekedte el. Nem veszekedtünk akkor Nevettünk. Katalin úgy futott bele a Rábába, mint egy gyerek, a víz jéghideg volt. Kiabáltam neki, ő csak kacagott. Aztán megcsúszott a kövön, beverte a fejét Beugrottam utána, kerestem de már Nem tudtam megmenteni.
Ebben a pillanatban előjött a házból Ilonka. Hallotta az egészet. Csak állt, nézte az apját, s tekintetében nem volt félelem, csak végtelen, tiszta gyermeki szánalom és szeretet.
Odament hozzá, átölelte az apja lábát kis karjával, s olyan tisztán, olyan hangosan szólalt meg, mint még soha:
Apa, ne sírj! Anya fenn van a felhőn. Ránk mosolyog. Nem haragszik.
Akkor Gergely térdre omlott. Magához ölelte kislányát, zokogni kezdett, szinte gyermeki hangon. Ilonka simogatta borostás arcát, haját, és csak mondta: Ne sírj, apu, ne sírj! Olgica is sírt mellettük de ezek a könnyek már tisztító könnyek voltak, amik lemossák a fájdalmat.
Eltelt egy kis idő. A nyár őszbe hajlott, aztán ismét tavasz köszöntött be a mi Dombföldünkre. És lett még egy családdal több a faluban igazi család, nem csak papíron.
Egy délután ott ülök a verandán, nap melegíti a hátam, a méhek zümmögnek a virágzó cseresznyefán. Látom, jönnek az úton: Gergely, Olgica, Ilonka kéz a kézben. Ilonka fecseg, kacag, kacagása cseng az utcán. Gergely hát azt látni kellene! Egészen más ember: egyenes háttal, szemében fény, úgy néz a lányára, Olgicára, ahogyan csak az nézhet, aki megtalálta a legdrágább kincsét.
Odalépnek:
Jó napot, Ilonka néni, köszön Gergely, s a hangjában annyi melegség, hogy abból fűteni lehetne.
Ilonka fut oda, egy csokor pitypangot nyújt át:
Tessék, ez magának!
Elveszem, szemembe könny szökik. Nézem őket, s örül a lelkem. Leoldódott az utánfutója, vagy talán segítettek neki: a szeretet gyermeki és asszonyi.
Elindulnak tovább a folyóhoz. Eszembe jut: ez a Rába most már nekik nem a bánat helye, hanem egyszerűen csak folyó ahol csendben, elmélyülten lehet üldögélni, és nézni, ahogy a víz elviszi a rosszat.
Mit gondoltok, kedveseim, egyedül is ki tud kapaszkodni az ember a bánatból, vagy kell ahhoz is egy segítő kéz?
