Nagyon közel álltunk egymáshoz, amikor összeházasodtunk. Minden pillanatot együtt éltünk át: egymásba fonódva aludtunk el, késő estig néztük a tévét az ágyban, vasárnaponként sétáltunk a Margitszigeten, nevettünk még a leghétköznapibb dolgokon is. A közelségünk természetesnek tűnt sosem volt előre betervezve, gyakran ösztönös volt. Szeretetben éltem, úgy éreztem, Róbert engem választott, hogy én vagyok neki a legfontosabb.
Az évek múltával a közelségünk is átalakult. A hosszú, szenvedélyes csókok eltűntek, helyüket gyors, futó érintések vették át. A simogatásokat felváltották a szokásos, hétköznapi mozdulatok. Fáradtan, korán feküdtünk le, ő már csak a saját oldalára fordult. Először próbáltam közelebb húzódni hozzá a kezét érintettem, a hátára simítottam a tenyeremet, kerestem az ujjait. Ő mindig csak azt mondta, fáradt, majd holnap, most nincs kedve. Próbáltam megérteni.
A helyzet nem változott. Hiába ettünk együtt vacsorát, beszélgettünk a napunkról, osztoztunk ugyanabban az ágyban köztünk semmi sem történt. Egy idő után már csak mozdulatlanul vártam, hogy egyszer talán ő teszi meg az első lépést. De az a lépés sosem jött el. Először fájt, aztán már elszégyelltem magam, ha közeledni próbáltam. Elkezdtem hinni, hogy velem van a gond, talán túlzásba viszem.
A hétköznapjaink bensőségesek maradtak, de teljesen semlegesek lettek. Egyszerre ébredtünk reggel, együtt kávéztunk, együtt jelentünk meg a családi ebédeken. Ő elmesélte a gondolatait, én pedig a sajátjaimat. Hátat fordítva aludtunk egymásnak. Már gyorsan öltöztem át előtte, nem szépítettem magamat. Leszoktam arról, hogy csinos pizsamát hordjak. Már a saját testemet sem láttam olyannak, ami bárkinek is érdekes lehetne.
Többször próbáltam beszélni vele erről. Megkérdeztem, vajon már nem kíván-e engem. Azt mondta, ez nem erről szól, egyszerűen csak megváltozott minden, az évek múlásával ez így természetes, a szeretet inkább bajtársiasság és tisztelet. Én csak bólintottam, pedig legbelül fura, dermesztő üresség tátongott bennem mintha valami nagyon fontos hiányozna, de nem tudtam szavakba önteni, bűntudat nélkül.
Idővel megszoktam mindezt. Nyugtattam magam: sok pár él így, ha nincs veszekedés, akkor minden rendben van. Hozzászoktam, hogy csak mások előtt ölel át, és soha négyszemközt. Hozzászoktam, hogy nem reménykedem, nem várok semmit. Megtanultam elfojtani ezt az énemet, csak hogy ne érezzem az elutasítottságot.
Évek teltek el, mi pedig mindig nagyon közel maradtunk egymáshoz: mindig együtt, mindig példásan. Senki sem sejtette, hogy már tizenöt éve nem éreztem igazi közelséget. Még én sem tudtam, mit jelent nőnek lenni egy társ mellett. Csak szokás, támasz, jelenlét voltam vágy már nem.
Egy napon, amikor közölte, hogy elmegy egy másik nővel, nem értettem semmit. Azt mondta, vele újra élőnek érzi magát, fontosnak, összekapcsoltnak. Nem kiabáltam, nem vitatkoztam. Egyszerűen csak kimondta. Akkor értettem meg igazán: ő nem hagyta abba az érzést csak velem már nem érzett semmit.
Most, amikor visszanézek, rájövök, hogy nem is az fájt legjobban, hogy elment. Hanem az, ahogyan apránként, napról napra hozzászoktam, hogy egy olyan férfi mellett élek, aki már nem néz rám nőként és elhitette velem, hogy ez így teljesen rendben van.
