Apa, ne vidd el! szipogja a legkisebb lány, Réka, hét éves, könnytől piros orral. Nem adhatod oda Dinát, hiszen ő a miénk!
A te Dinád kapja fel a fejét az apja, és hirtelen elrántja a kormányt. Mindenhova odapiszkít. Bárhova. Az előszobában, a sparhelt mellett, tegnap még a cipőmbe is odarakott. Ahová kellene, oda nem hajlandó menni. Mit kezdjek vele?
De apa
Elég legyen! csattan fel.
Az öreg, fehér, rozsdafoltos Lada motorja köhögve beindul. Hátul, egy kartondobozban, vékony, panaszos hangon nyávog Dina.
Apa, ne vidd el! rimánkodik újra Réka, görcsösen markolja a vaskerítést, és mozdulatlanul nézi, ahogy az élet sújtotta Lada eltűnik a kanyarnál.
Ködös, nyirkos őszi délután. Sötét, nehéz ég borul Érpatakra. A szél cibálja a kislány copfjait, felkapja a vékony pamutruhát.
Rékám, gyere be, megfázol! szól ki az ablakból az anyja, Kiss Ilona. Miért állsz ott, mint aki földbe gyökeredtél?
A kislány mozdulatlan marad. Könnyek folynak végig az arcán csípősek, sósak.
Dina Az ő Dinájuk Vörös, fehér tappancsokkal, bolyhos mellkassal. Esténként Réka ölében dorombolt, vagy összegömbölyödve aludt a sparhelt mellett. Most meg
A házban pörkölt káposzta és kelt tészta illata keveredik Ilona épp buktát készít. A nagyobb gyerekek Péter (tizenhárom), Zsófia (tizenegy) és András (kilenc) a füzetek fölé hajolnak.
Pontosabban, úgy tesznek. Peti komoran firkál valamit, szinte nem is nézi mit ír. Zsófi a tankönyve mögé bújik, de a vörös szeme mindent elárul. Andris, aki mindig a leghangosabb, most csendben van, és rágja a ceruzáját.
Mindig így van morran fel Peti, és dühösen leejti a tollát. Apa eldöntötte, ennyi! Senkit nem kérdezett!
Halkabban! inti le Kiss Ilona, miközben masszírozza a tésztát. Az apa tudja, mit csinál. Három macskánk így is van. Cirmi meg Misi rendesen jár az alomba. Csak ez a ti Dinátok…
Még csak tanulnia kellett volna! fakad ki Zsófia sírva. Meg lehetett volna tanítani!
Tanítani? mosolyog keserédesen Ilona. És mégis kicsoda? Majd én? Nekem épp elég a gondom: tehén, disznó, kert, ti mind Most még egy macska, akinek hercegnői allűrjei vannak.
Mi is megtanítottuk volna! tiltakozik Zsófia. Megtanultam volna!
Már késő vágja rá Ilona.
Réka csendben besurran, leül az ablakhoz. Bámulja a vékony, halk esőt, amely tejfehéren takarja be a falut. A házak szürkék, a kertekben feketednek a szárak.
Anya hazajön még? kérdezi alig hallhatóan.
Ilona nagyot sóhajt:
Nem tudom, kicsim. Nem tudom
Fél óra múlva Csapó László visszaér. Lerúgja a csuromvizes kabátot, felakasztja a szögre, szó nélkül lép be a konyhába. A gyerekekre rá sem néz.
No? kérdezi Ilona.
Átvittem. A szomszéd faluba. Letettem Jakabéknál, ígérik, gondozzák.
Milyen messze az a falu? kérdezi Andris.
Öt kilométer, lehet, több is mordul az apa.
Nem talál vissza már suttogja Zsófia.
Nem is kell vágja rá László hidegen. Elég legyen erről! Öntsd ki a teát, átfagytam.
Ilona leteszi elé a teát, mellé tésztás hús kerül a tányérra. László szótlanul eszik, bosszúsan szürcsöli a tésztát. A gyerekek az asztalnál ülnek, de egyik sem nyúl az ételhez csak bámulják a tányért, mintha ólomsúly lapulna benne.
Éjszaka, amikor már mindenki elcsendesült, Réka álmatlanul forgolódik az ágyban. A széles ágy másik felén Zsófiával osztozik, hallgatja az eső dobolását, a gerendák nyikorgását, messziről hallani a falu kutyájának ugatását.
Zsófi, fent vagy? suttogja halkan.
Igen feleli Zsófia ugyanolyan halkan.
Dina biztos hazajön. Tudom, haza fog találni.
Ne beszélj butaságot. Hogy találna haza? Apa messzire vitte. Öt kilométer egy ilyen kis macskának, az már szinte másik világ.
De ő okos! Úgyis visszajön!
Zsófia nem válaszol, arccal fordul a fal felé. Réka sokáig, tágra nyílt szemmel fekszik, hangtalanul mormogja, ahogy a nagymamája tanította: Istenem, vigyázz Dinára. Találjon haza hozzánk. Kérlek
Az alatt, Dina ott gubbaszt a Jakabék házában, a szomszéd faluban, a sparhelt alatt rejtőzve. Az idős házaspár kedves: adtak neki egy kis tejet, ételt, még megsimogatták is. De a cica nem dorombol, nem dörgölőzik. Csak ül, idegenben, idegenek között, egy összegubancolt, szomorú gombolyagban.
Hol az otthon? Hol vannak a gyerekek Réka, Zsófia, András, Peti? Hol van Ilona, aki néha titokban kolbászt csúsztatott le neki az asztalról? Hol az udvar illata a sparhelt, a széna, a tej?
Itt minden idegenül szaglik. Az emberek hangja szokatlan. A házban egy hatalmas, szürke kandúr lakik, és fúj, ha Dina a tálkájához közelít.
Vár. Egész reggelig. Aztán, amikor a háziasszony kinyitja az ajtót, hogy kimenjen a tyúkokhoz, Dina kilő, mint a nyíl.
Jaj, hová rohansz, te? kiáltja Jakabné.
De a cica már fut. Át a veteményesen, el a kerítés mellett, ki az útra. Meg sem áll, míg már a falun kívül van, egy csurom víz, őszi, nyirkos, sáros mező közepén.
Az eső csak szakad tovább. Hűvös, csontig hatol. Vörös bundája a testéhez tapad, tappancsai alig bírják a földet, karmaival kapaszkodik a sárba.
Nem tudja az irányt. De belül egy apró, makacs emlék ég benne. Valami ősi ösztön súgja: arra csak előre ne add fel!
Eltelik egy nap. Dina egy ledőlt szénaboglya alá kucorodik. Didereg a hidegtől, a gyomra korgó üres. Egeret fogna, de az villámgyorsan bemenekül a lyukba. Megelégszik egy kis pocsolyavizzel nyirkos, földízű és hideg.
Második nap kijut az útra. Elhanyagolt aszfalt, kerekek által kitaposott kátyúk, elszórt autók csapják rá a sarat. Dina sántikál, bukdácsol, újra-újra felállva baktat tovább.
Éjszaka egy elhagyott kamrában húzza meg magát. Elrothadt deszkák, egérszag. Egyet sikerül elkapni, egészben lenyeli. Kicsit jobb lesz tőle.
Harmadik napon már hó is esik. Az első az évben: vizes, nyúlós, ráragad a hátára. Vörös cica sötét nyomokat hagy a fehéredő földön. Mancsai már fájnak, húsig koptatta őket, de nem áll meg.
Ott, messze előtte, ott az otthon. Ott várnak rá a gyerekek. A meleg sarok. És Ilona néni, aki dorgál, de azért megsimogatja, ha senki sem látja.
Negyedik nap ismerős nyírfaliget bukkan fel. Dina szíve hevesen dobog. Gyorsít, már-már fut. Igen! Ez az a liget, ahol nyáron a gyerekek gombát szedtek, ahol Réka margarétából koszorút font.
Az ötödik napon eléri a patakot. Vékony, de jeges. Átgázol rajta, kimenekül, reszketve rázza le magáról a vizet.
Hatodik nap már köhög, orrából folyik valami, légzése szaggatott. De megy előre, makacsul, minden fájdalom ellenére.
És eljön a hetedik nap. Kora reggel. Dina, sárosan, hóval befedve, leül az ismerős kerítésnél. Elnyávogja magát gyengén, berekedve. Senki nem hallja. Újra próbálja, hangosabban.
A bejárati ajtó nyílik, Réka mezítláb, hálóingben rohan ki.
Diiina! sikoltja, nekivág a kertkapunak, kitárja, két karjába zárja a cicát. Anya! Apa! Gyertek mind! Megjött! Hazatalált!
Az ajtóban sorban jelennek meg a többi gyerek is Zsófia, András, Peti. Ilona az abroszba törli a kezét, odalép.
Jaj istenem… olyan sovány és folyik az orra Biztosan megfázott mondja halkan.
Anya, gyógyítsuk meg! könyörög Zsófia.
Hogy? tárja szét a kezét Ilona. Látott valaki állatorvost macskához jönni? Az falusi állatorvos tehenet, disznót néz, macskát sosem. Majd csak magától összeszedi magát.
De anya!
Elég, ne hisztizzetek. Melegítsetek neki egy kis tejet. Takarjátok be ronggyal, majd meglátjuk
A gangon feltűnik László. Megáll, a kislány karjában ülő vörös cicára néz.
Hát csak hazatalált dünnyögi.
Apa, öt, de talán hat kilométert is gyalogolt. El tudod képzelni? mondja lelkesedve Peti.
Az apa nem válaszol. Csak megfordul, visszamegy a házba.
Dinát beviszik a ház melegébe, a sparhelt mellé fektetik. Réka kiönt neki egy nagy bögre friss, forró tejet. A macska olyan mohón iszik, hogy tej fröccsen a bajszára. Zsófi óvatosan törölgeti le egy régi törölközővel, vigyázva, hogy ne fájjon neki.
Vérzik a tappancsa suttogja Zsófia. Anya, nézd csak…
Ilona leül mellé, alaposan megvizsgálja.
Jól megszenvedtél, kis bogaram sóhajtja. No, Andris, hozz jódot! Zsófi, egy kis gézt. Bekötjük.
És az orrfolyás? kérdezi Réka.
Orr majd főzök neki kamillát. Megkérdezem a szomszéd nénit is, ő mindent tud az állatgyógyításról. A lényeg, hogy melegben legyen és rendesen egyen. Aztán majd meglátjuk…
Innentől a gyerekek úgy őrzik Dinát, mintha kisbabájuk lenne. Réka folyton mellette ül, simogatja, suttog valamit. Zsófi csirkehúslevest főz neki. Andris régi plédet visz, leteríti a sparhelt mellett. Peti, homlokát ráncolva, szerszámokkal bíbelődik.
Mit csinálsz? kérdezi a húga.
Almot morogja Peti. Hogy végre rendesen használja. Meg fogjuk tanítani.
Szerinted menni fog?
Meg kell tanulnia.
Dina csaknem egy hétig beteg. Tüsszög, szuszog, könny folyik a szeméből. A gyerekek gyógyfőzetet csepegtetnek, itatják, meleg ruhába csavarják.
Aztán, lassacskán magához tér. Köhögése elmúlik, a szeme kitisztul, a bundája újra selymesen vörös lesz.
Ekkor kezdődhet a szobatisztaság tanítása. Peti készít egy almot öreg ládából, homokot szór bele. Valahányszor Dina gyanúsan keresgél, oda viszik.
Ide, Dina, itt van a helyed ismétli türelmesen Réka.
A cica elégedetlenkedik, igyekszik eliszkolni. De a gyerekek kitartóak. Egyszer csak megtörténik a csoda magától odamegy, beletúr a homokba, s mindent elrendez szabályszerűen.
Sikerült! kiáltja Réka. Anya, apa, nézzétek! Magától ment az alomba!
Ilona először mosolyog napok óta.
Látod Lehetett volna Ki gondolta volna.
László az asztalnál ül, újságot olvas. Felnéz, nézi a lassan az alom mellett tisztálkodó vörös cicát.
Hát hogy tud ilyen makacs lenni valaki Mennyi kilométeren át jött vissza…
Apa, ugye, soha többé nem viszed el? kérdezi félénken Réka.
Hallgat. Mérlegeli, mit is mondjon. Végül megszólal:
Nem. Ha már magától visszajött itt a helye. Velünk.
Réka eufóriában ugrik neki, úgy öleli át, mintha visszaszívható lenne a szó.
Köszönöm, apa! Nagyon köszönöm!
Jó van már morogja ő, de mindenki látja: nem haragszik.
Dina hosszú éveket él a házban. Onnantól egyszer sem vét mellé, mindig jó helyre jár. Esténként dorombolva melegszik a sparhelt mellett, összegömbölyödve alszik. Egeret fog nem rosszabbul, mint Cirmi vagy Misi és erre büszke minden gyerek.
Néha László csak nézi, és csóválja a fejét.
Benne aztán van tartás mondja ilyenkor. Tudja, hol az otthona. Se kilométer, se eső nem állíthatja meg.
A gyerekek mindig bólogatnak. Mert igaz: Dina tudta, hová kell visszatalálni. És hazaért, a hideg, az éhség, a baj ellenére. Mert ahol várnak, ott az otthon.
Ahol várnak, ott lehet élni. És így az élet megy tovább.
