Ilonka, teljességgel megbolondultál az öregkorodra! Az unokáid már iskolába járnak, miféle esküvőről beszélsz? ezek voltak a nővérem első szavai, amikor elmondtam neki, hogy férjhez megyek.
Hát mire várjak még? Egy hét múlva már össze is házasodunk Lacival; gondoltam, ideje szólni a nővéremnek is. Persze az ünnepség miatt nem utazik majd fel Pécsről Budapestre az ország két szélén lakunk. Nem is tervezünk nagy lakodalmat, se ordító Éljen az ifjú pár!-ozást a hatvanadik évemben. Csöndesen összeházasodunk, s kettesben ünnepelünk.
Igazából akár el is hagyhatnánk a házasságkötést, de Laci ragaszkodik hozzá. Ő igazi úriember: mindig ajtót nyit előttem, kezet nyújt, amikor a kocsiból kiszállok, segít felvenni a kabátomat. Nem, ő pecsét nélkül a személyiben nem hajlandó együtt élni. Azt mondta: Nem vagyok már suhanc, komoly kapcsolatot szeretnék.” Furcsa mód, nekem Laci valóban legény, pedig már őszül. A munkahelyén nagyon tisztelik, csak teljes néven szólítják. Ott komoly, tartózkodó velem pedig, mintha negyven évet fiatalodna. Megpördít az utcán, s forog velem, akár a gyerekek. Én ugyan örülök, de szégyellem. Mondom is neki: “Néznek minket az emberek, ki fognak nevetni.” De ő csak legyint: Én csak téged látlak, másokat nem. Ha együtt vagyunk, tényleg úgy érzem mintha rajtunk kívül senki sem élne ezen a világon.
De ott volt még az én nővérem is, akivel mindent meg kell osztanom. Féltem, hogy Sárika is úgy ítél el, mint sokan mások, pedig nekem az ő támogatása volt a legdrágább. Végül nagyot sóhajtottam és felhívtam őt.
Ilonaaa vonta meg a hangját, amikor meghallotta, hogy menyasszony leszek, még csak egy év telt el, hogy eltemettük Gyulát, és te már találtál helyette mást? Sejtettem, hogy meglepem majd, de nem gondoltam volna, hogy az elhunyt férjem bántja ennyire.
Sári, tudom vágtam a szavába. De ki szabja meg, meddig kell gyászolni? Tudsz mondani egy időt, amikor már szabad megint boldognak lenni, anélkül hogy pálcát törnének felettem?
Sári elgondolkodott:
Hát, illendőségből várhattál volna úgy öt évet.
Tehát mondjam Lacikának, hogy bocs, majd öt év múlva jelentkezz, addig hordom a fekete kendőt?
Sári hallgatott.
S mi értem az egész? folytattam. Akkor sem úsztuk volna meg a rosszalló tekinteteket, öt év múlva is akadna, aki elítél. Engem már nem érdekelnek ezek a suttogások, de a te véleményed számít. Ha azt mondod, ne tegyem, elhalasztom az egészet.
Nézd, nem akarok bűnbak lenni, kössétek csak meg gyorsan ezt a házasságot! De tudod, hogy nem értelek és nem támogatom, bármennyire is fáj bevallanom. Mindig is a saját fejed után mentél, hát most végképp, ilyenkor? Legyél egy kicsit tekintettel a világra; legalább még egy évig várhatnál! De nem hagytam magam.
És ha nekünk csak egy évünk maradt volna Lacival, Sári? Akkor is várjunk?
A nővérem orrhangon sóhajtott.
Járd a magad útját, te tudod. Megértem, hogy minden ember boldogságra vágyik, de hát neked már kijutott…
Felnevettem.
Sárikám, te komolyan így gondolod? Mindig boldognak láttál? Talán én is azt hittem. De csak most látom igazán, hogy eddig valójában igásló voltam. Nem is tudtam, hogy lehet másképp élni hogy lehet örülni a napfénynek.
Gyula jó ember volt, együtt felneveltünk két lányt, most pedig öt unokám van. Mindig azt tanította: a család a legfontosabb. Nekem is ez jelentette mindent. Először magunkat hajtottuk, aztán a gyerekekért gürcöltünk, végül az unokákért. Emlékszem, mennyi mindent próbáltunk megadni nekik. Amikor a nagyobbik lányom férjhez ment, már volt nyaralónk Zamárdiban, de Gyula kitalálta, hogy bővítsünk, tartsunk háztáji állatokat az unokáknak.
Kibéreltünk egy hold földet, és magunkra vettünk egy jókora terhet. Állatok, földmunka sosem aludtunk éjfélig, öt óra előtt már talpon voltunk. Egész évben kint éltünk a nyaralóban, a városba csak ügyintézni jártunk. Néha, mikor sikerült felhívni a barátnőimet, ők egymással versengtek: egyikük az unokájával épp a Balatonról jött, másikuk színházban volt a férjével én meg még boltba sem tudtam elmenni!
Volt, hogy napokig nem volt kenyerünk, mert az állatok minden időnket felemésztették. Az egyetlen, ami erőt adott: a gyerekeink és unokáink nem éheztek. A nagyobbik lányunk az általunk termelt húsnak köszönhetően új autót vehetett, a kisebbik felújította a lakását. Úgy éreztem, nem hiába törtük annyit magunkat.
Egyszer meglátogatott a volt kolléganőm.
Ilona, alig ismertelek fel. Azt hittem, itt, a jó levegőn regenerálódsz, közben teljesen elfogytál! Miért hajszolod így magad?
Hát hogy ne? Segíteni kell a gyerekeknek válaszoltam.
A gyerekek már felnőttek, törődjenek ők is magukkal, te pedig éld végre a saját életed!
Akkor még nem értettem, mit jelent “magadért élni”. Most már tudom: akkor kelek, amikor jólesik, nyugodtan elmegyek boltba, moziba, uszodába, akár kirándulni. Senkinek nem lesz ettől rosszabb. De a legfontosabb, hogy megtanultam más szemmel látni a világot.
Régen, ha a telken gereblyéztem a lehullott faleveleket, csak bosszankodtam, mennyi hulladék van. Most örülök nekik. Sétálok a Városligetben, rugdosom a leveleket, mint egy gyerek. Megszerettem az esőt is: nem kell már alatta futni, hogy betereljem a kecskéket, nyugodtan nézhetem egy kávéház ablakán át. Olyan dolgokat láttam meg, amiket sosem: felhőalakokat, különös naplementéket, ropogós havat. Ráébredtem: milyen gyönyörű is ez a város! És mindezt Laci mutatta meg nekem.
Gyula hirtelen, váratlanul ment el infarktus, mire a mentő kiért, már késő volt. A lányok eladták a háztáji birtokot, visszaköltöztettek Budapestre. Az első napokban csak kóvályogtam, nem tudtam, mit kezdjek magammal, ötkor felkeltem, tanácstalanul járkáltam a lakásban.
Aztán egyszer Laci átjött. Szomszédom, és a vejem ismerőse volt, ő segített minden költözésnél. Utólag mesélte: eleinte csak sajnált, olyan elveszettnek látszottam. De megérezte: bennem több élet van, csak felszínre kell hozni. Elvitt a Margitszigetre, leültünk egy padra, hozott egy fagyit, aztán lementünk a tóhoz, hogy etessük a vadkacsákat. Én is tartottam egy párat Zamárdiban, de sosem volt időm nézegetni őket, mindig csak tisztítani, etetni. Most végre megbámulhattam, milyen jópofák!
El sem hiszem, hogy csak úgy meg lehet állni, és nézni a kacsákat mondtam neki. Az enyéimmel sosem volt ilyen, örökké csak munka-munka… Most pedig itt élvezhetem a csendet.
Laci rám mosolygott, megfogta a kezem: Várj csak, mutatok én még neked csodákat! Újjászületsz mellettem!
És igaza lett. Mint egy kisgyerek, minden nap rácsodálkoztam a világra. A múlt már csak nehéz álomnak tűnt. Nem is tudom, mikor ébredtem rá, hogy Lacira vágyom a hangjára, nevetésére, érintésére De egy reggel biztosan tudtam: nélküle nem akarok tovább élni.
A lányaim persze a kardjukba dőltek: árulásnak vették apjuk emlékével szemben. Rosszul esett, mintha bűnös lennék a saját gyerekeim előtt. Laci fiai viszont örültek, végre nem aggódtak az apjukért. Csak a nővéremnek nem mondtam el sokáig.
És mikor lesz a polgári esküvő? kérdezte Sári a hosszú beszélgetésünk végén.
Pénteken.
Mit mondhatnék? Sok boldogságot idős napjaitokra köszönt el szárazon.
Pénteken Lacival kettesben bevásároltunk egy egyszerű vacsorához, csinosan felöltöztünk, taxit hívtunk, és elindultunk az anyakönyvvezetőhöz. Amikor kiszálltunk, torkomban dobogott a szívem: ott állt a bejáratnál a két lányom, a vejeim, az unokák, Laci fiai a családjukkal, és legfőképp: a nővérem! Sári hatalmas csokor fehér rózsát szorított, és könnyek között mosolygott rám.
Te is itt vagy? Hát ezt hogy? kérdeztem döbbenten.
El kell látnom, kinek adom a húgomat! nevetett.
Mint utólag kiderült, az egész család összehangoltan szervezkedett, és asztalt is foglaltak egy közeli cukrászdában.
Pár napja volt az egyéves évfordulónk Lacival. Azóta Laci is teljes jogú családtag lett. Én pedig mindmáig csak csodálkozom, hogy mindez velem történt annyira szokatlanul boldog vagyok, hogy néha attól félek, elillan.
