Kedden este hazafelé menet találtam rá. Épp akkor értem a Nyugati pályaudvar mellett az úton, mikor megláttam csuromvizes, sovány, remegő kiskutya hevert a szelektív kukák tövében. Nem tudtam ott hagyni, egyszerűen képtelen voltam elsétálni mellette. Leguggoltam, halkan beszéltem hozzá, ő pedig csak csóválta a farkát, mintha kérlelne, hogy adjak neki egy esélyt. Felvettem, hazavittem a Teréz körúti lakásomba, és egy régi törölközővel megszárítottam. Nem is sejtettem, micsoda vihart fog ez okozni.
Másnap már jöttek is a kommentárok. Egyik szomszédom, Ildikó néni, azt találta mondani:
Ugye, ez a kutya nem fog senkit megharapni?
Egy másik, az ablakból kiabálta:
Most már tényleg mindent hazavisznek az emberek!
A legrosszabb mégis az volt, amikor a házmester, Farkas bácsi bekopogott, hogy szóvá tegye: többen aggódnak, mert a kutya rontja a ház kinézetét. Felnevettem a méregtől. Kinézetét? Ez az állat él, lélegzik, nem egyszerű berendezési tárgy.
Az egyik szomszéd kicsúsztatta a száján:
Nem véletlen, hogy ilyen rosszul néz ki mostanában a ház környéke!
Ketten meg panaszkodtak, mert egyszer rámordult a kutya, amikor egy robogó túl közel ment el mellettünk. Valahányszor kiindultam vele sétálni a Rózsa utcába, az ablakok hirtelen bezáródtak, mintha épp valami fertőzést terjesztenék.
Egy délután egy középkorú nő odajött hozzánk, s azt mondta: a kutya majd telehordja bogarakkal a házat, s jobb lenne, ha visszavinném oda, ahonnan jött. Kérdeztem, mégis mit ért ezalatt, a nő pedig csak megvonta a vállát, mintha egy élőlény sorsa csak egy kellemetlenség lenne.
A feszültség fokozódott, mikor elkezdtek anonim cetlik megjelenni az ajtómon:
Nem való ide ez a kutya.
Gondolj másokra is!
Itt nyugalmas a környék.
Sőt, még olyat is kaptam: Kutyaotthont akarsz csinálni a házból?!
Pedig a kutyának baja senkinek nem volt. Evett, aludt, néha a kandallópárkányon bámult rám azokkal a hálás szemekkel, amiket senki más nem látott. Elvittem állatorvoshoz, lefürdettem, jóllakattam. Napról napra szebb, erősebb, nyugodtabb lett. Mégis, valahogy én lettem a környék fekete báránya.
Egyik lakó még azt is terjesztette, hogy megrontom a ház csendjét érdekes módon azonban, amint egyszer meglátta, hogy a lányom, Zselyke, játszik vele az udvaron, máris visszavett:
Ja, hát akkor minden rendben van.
Akkor értettem meg igazán: nem a kutyával van a baj. A baj az emberek fejében van, akik úgy érzik, minden, ami nem illik az ő elképzeléseikbe, rögtön megszűntetendő. Ez a legálszentebb képmutatás.
Ma már a kutya nálam van, Zselykével imádják egymást, a kiskutyát Lencsének neveztük el. Kerekedett, a szemei ragyognak, végre nem retteg éjszakánként. A szomszédok már nem szólnak semmit, csak rosszallóan néznek ránk, mikor sétálni megyünk, de nem érdekel.
És igen, vállalom a fintorgó tekintetüket is inkább ezerszer azt, mint hogy egy ártatlan kis lény otthagyjak meghalni az utcán.
