Visszajött egy év múlva
Amikor kiléptem a lépcsőházba, hogy levigyem a szemetet, még mindig ott ült az ajtóm előtt. Az én Mirkóm. Rőtszínű, büszke, hófehér mellénnyel a mellkasán és azzal a jól ismert, lusta, szinte gúnyos tekintettel. Mintha nem ő lett volna az, aki pár órája berohant a konyhába, és leverte a lábos fedelét. Bólintottam neki még csak a fülét sem mozdította.
Visszafelé a lábtörlő már üres volt.
Akkor még nem estem pánikba. Előfordult már, hogy lement egy emelettel lejjebb, lefeküdt egy másik ajtó elé, ahogy régen is szokta. Szólítottam. Körbejártam a szinteket. Megnéztem a lépcsőfordulókat. Kimentem az udvarra. Sehol senki.
Mirko sosem ment messzire. Mindig ugyanazt a kört járta be: lépcsőház, pad a bejáratnál, a macskamentás bokor aztán haza. Őt nem érdekelték sem az autók, sem a galambok, sem más macskák. Mindig csak nézelődött. És most egyszerűen eltűnt.
Estére teljesen bejártam a lakótelepet. Szólítottam, füttyentettem, zörgettem a kajás zacskóval, egyre hülyébben éreztem magam. De felesleges volt, senki nem válaszolt. Csak az idősebb szomszédok pillantottak rám sajnálkozva:
Még mindig nincs meg?
Már egy napja nem láttuk.
Tudja, a macskák saját útjukat járják
Nem. Ő nem volt egyszerű macska. Ő otthon volt, a család része. Hét év alatt egyszer sem tűnt el.
A harmadik napon kezdtem el kiragasztani a hirdetéseket. Mindegyiken fotó: Mirko az ablakpárkányon, Mirko összegömbölyödve, Mirko a híresen elégedetlen nézésével a kamerába bámulva. Jöttek telefonok, érdeklődők. Egy férfi váltig állította, hogy látta a piacnál, a város másik végén. Elmentem. Egy órába telt, mire odaértem. Kiderült, hogy kutya volt. Rőtszínű, de nem Mirko.
Egy hét múlva hallottam, hogy valami fiatalok jártak a házban. Az egyik még kérdezősködött is a lakók között, hogy kié az a macska az ötödik emeleten. Szó szerint mondta: nagyon barátságos, nyugodt, biztos, hogy nem olcsó
Gondolod, hogy elvitték?
Úgy tűnik feleltem, és először akkor sírtam el magam.
Eltelt egy hónap, aztán még egy. Próbáltam lekötni magam, dolgozni jártam, hallgattam, ahogy kint kopognak a cipők, csapódnak az ajtók. Minden egyes alkalommal összeszorult a szívem hátha most ő az. De soha.
A tálkáját idővel elraktam. Az ágyikóját viszont otthagytam. Mostam, teregettem, visszaraktam. Neki. Hátha
Egyik nap a barátom hozott egy kicsi cicát. Hamuszürke, örökké nyávogós, ugráló kis jószágot.
Nem maradhatsz így egyedül, mintha gyászolnád mondta.
Meg is tartottam, elneveztem Pankának. Játékos volt, kíváncsi, bújós. De nem Mirko. Valahányszor megsimogattam, valami ürességet éreztem. Nem azért, mert nem volt jó cica, hanem mert a szívem még mindig a régit várta vissza.
Eltelt közel egy év. Tél lett. Derékig érő hó, csúszós járdák. Este mentem haza, cipeltem a bevásárlószatyrot, bosszankodva a jeges lépcsők miatt, és eszembe jutott, megint elfelejtettem teát venni. Aztán hirtelen valami alig hallható kaparászás a bejáratnál. Szinte álomszerű, nagyon halk.
Megálltam. Odaléptem az ajtóhoz. Kinyitottam.
Ott ült Mirko a lábtörlőn. Soványan, csapzottan, a füle kicsit megfagyott, reszkető lábakkal. A szemeiben ugyanaz a régi, kérdő tekintet. Mintha azt mondaná: “Na hol voltál idáig?”
Először el se hittem. Leguggoltam mellé, kinyújtottam a kezem.
Mirko?..
Nem nyávogott. Csak lassan felállt, odasétált, és a tenyeremhez nyomta a homlokát.
Elsírtam magam ott, a lépcsőházban, a zacskókkal és a friss kenyérrel, nagykabátban. A könnyeim csak folytak, ő pedig úgy dörgölőzött hozzám, mintha maga sem hinné, hogy tényleg hazajött.
Bevittem. Meleg víz, fürdetés, kaja. Úgy evett, mintha napok óta nem látott volna ételt. Utána belebújt a fotelba, és azonnal elaludt. Gömbölyödve.
Később elvittem az állatorvoshoz. A farka vége lefagyott, amputálni kellett. Néhány foga eltörött. A szervezete ki volt merülve. Sebek, zúzódások. De élt! Élt!
Biztos, hogy valaki fogva tartotta mondta az állatorvos. Nagyon barátságos, de rendesen megviselt. Valószínűleg ellopták, aztán vagy kidobták, vagy megszökött. De hazatalált.
Magától jött vissza
Ritka, de előfordul. A macskáknak van szimatuk, emlékezetük. Sokkal okosabbak, mint gondolnánk.
Azóta csak velem alszik, a régi ágyikójához hozzá sem nyúl. Kimenni sem akar. Pankát eleinte elkergette, de aztán megszokta. Ma már együtt esznek, együtt tisztálkodnak, mint két testvér.
Néha arra gondolok: mi lett volna, ha akkor nem nyitom ki az ajtót? Vagy ha pár perccel később érek haza?
De ő kivárta. Maga. Majdnem egy évig. Gyengén, lesoványodva, de hazaért.
Most már, ha csak egy percre is kilépek a folyosóra, mindig kétszer ellenőrzöm, biztosan bezártam-e az ajtót.
Mindig.
Ha önöknek is volt hasonló történetük, írják meg hozzászólásban. Fontosak az ilyen történetek.
