A barátom azt mondja, hogy szeret, de soha nem engem választott.
Már három éve tart ez így. Három éve találkozunk titokban. Három éve hallom ugyanazokat az ígéreteket. Három éve egy olyan kapcsolatban élek, ami csak akkor számít, ha a felesége nincs a közelben.
Nem tudtam, hogy nős, amikor beléptem az életébe. Néhány hónap után tudtam meg az igazat hogy a feleségével továbbra is úgy élnek, mint egy mindennapi házaspár. De addigra már érzelmileg túlságosan belekeveredtem.
Kezdettől fogva minden feltételekhez volt kötve. Csak bizonyos napokon, meghatározott időpontokban találkoztunk, mindig olyan helyeken, ahol biztosan nem ismernek minket. Soha nem maradhatott éjszakára. Soha nem utazhatott el velem. Nekem sosem lehetett közös képünk a telefonomon, de még egy célozgatás sem.
Ha este üzentem neki, és nem válaszolt, rögtön tudtam, miért. Ha hétvégeken eltűnt, akkor is pontosan tudtam az okát.
Az ő igazi élete máshol zajlott. Az enyém pedig a számára üresen hagyott részek köré szerveződött.
Rengetegszer kérdeztem meg tőle egyenesen, hogy elhagyja-e a feleségét. Mindig higgadtan, felnőtt emberként. A válasz viszont mindig ugyanaz volt: igen, csak még nem most. Várni kell a megfelelő pillanatra. Nem egyszerű ez. El kell rendeznie dolgokat. A felesége függ tőle. Nem akarja megbántani. Ezt annyiszor hallottam már, hogy teljesen megutáltam a mondatot. Mindig akadt egy újabb kifogás. Újabb határidő. Egy újabb reménysugár.
Én voltam az, aki alkalmazkodott.
Átrendeztem a napirendem. Lemondtam terveimről. Megszoktam, hogy nem teszek fel túl sok kérdést, csak hogy ne legyen veszekedés. Amikor elutazott a feleségével, csendben voltam. Amikor velük ünnepelte az évfordulójukat, tetettem, hogy minden rendben van. Ha veszekedett otthon, én vigasztaltam meg.
Én hallgattam meg.
Én értettem meg.
Én vártam.
De sose engem választott.
Volt, hogy már azt gondoltam, most tényleg kiszállok. Egyszer azt mondta, már ügyvéddel is beszélt. Én újra elmondtam neki, hogy boldogtalan vagyok. Újra nézelődtem albérlet után. Újra reménykedtem. Újra mindent feltettem rá.
De mindig közbejött valami munka, család, pénz, nem ez a megfelelő idő.
És én maradtam. Bennragadtam egy történetben, ami egy helyben toporog.
Eközben az én valóságom megy tovább.
A barátaim megházasodnak. Költöznek. Terveket szőnek.
Én hazudtam. Azt mondtam, hogy egyedül vagyok. Vagy valami címke nélküli kapcsolatot emlegettem. Nem tudtam elmondani az igazat, mert pontosan tudtam, hogy hangzik. Mit mondanának rá. És mégis maradtam. Nem, mert naiv lennék. Hanem mert szerettem őt. Vagy talán csak azt hittem. Néha már magam sem tudom.
A legfájdalmasabb nem is az volt, hogy nem hagyta el a feleségét.
A legfájdalmasabb az, hogy sosem állt ki mellettem.
Ha a felesége valamit megérzett, ő azonnal eltávolodott tőlem.
Ha náluk feszült volt a helyzet, én háttérbe vonultam.
Ha választani kellett volna, hogy rám néz, vagy, hogy előtte jól mutasson mindig ő nyert.
Én nem voltam választás.
Csak a B-terv. Az, aki várhat.
Még mindig vele vagyok. De már nem vagyok ugyanaz az ember.
Vágyom rá, de belefáradtam.
Belefáradtam a megértésbe.
A várakozásba.
Abba, hogy csak morzsák jutnak nekem a szeretetéből és idejéből.
Szükségem van tanácsra, hogy végre dönteni tudjak.
Ti is átéltetek már ehhez hasonlót?
Mit mondanátok ennek a nőnek, ha most itt lenne veletek?
