Anyu, most valamit mesélek neked, csak előbb ülj le.
Zsófia lehuppant a kanapéra Márta mellé, térdét maga alá húzta, mintha fészket rakna magának. Szemében olyan fény csillogott, hogy Márta letette a könyvét, levette a szemüvegét; utoljára talán tizenkét évesen látta így ragyogni a lányát, amikor az megnyerte a városi irodalmi versenyt.
Találkoztam egy férfival. Egy kávézóban, egészen véletlenül. Vagyis hát nem is teljesen véletlenül, mert a szomszéd asztalhoz ült, ő szólított meg először, és három órát beszélgettünk, el se hiszed?
Zsófia hadarva mesélt, ide-oda ugrált a történetben, néha eltévedt a részletekben, majd visszatért, hogy helyre tegye az időrendet. A férfit Lőrincnek hívják, harmincnégy éves, egy budapesti építész irodában dolgozik, a humora egészen fenséges, és Zsófia szerint ő az egyetlen ember a földön, aki tényleg végighallgatja, amit mond, és sosem vág közbe. Tíz nap alatt három randin voltak. A harmadik úgy végződött, hogy a Duna-parton sétáltak hajnali kettőig, teljesen megfeledkezve arról, hogy másnap dolgozniuk kell.
Úgy érzi, mintha mindig is ismert volna. Mondok valamit, ő máris kitalálja, mire gondolok, és akkor csak nézem őt, és nem értem, honnan jött, hogyan lehet valaki ilyen.
Márta oldalra billent fejjel hallgatta a lányát, majd egyszer csak halkan ingatta a fejét, nem neheztelve, inkább meghökkenve.
Látom, ragyogsz tőle, Zsófi. Rég nem láttalak ilyen boldognak.
Itt Zsófia elhallgatott. Nem hirtelen, inkább olyan volt, mintha a lelkesedő szavai szép lassan elapadnának, és valami egészen más maradna a mélyben. Szemét összefonta ujjaira szegezte, s csak néhány másodperc múlva szólalt meg, összeszedve bátorságát.
De
Mi az, hogy de? Márta homlokát ráncolta, előrébb hajolt, s igyekezett a lánya arcát vizsgálni. Zsófi, mi az?
Házas.
Márta lassan visszahanyatlott a kanapé támlájára. Csönd lett, öt vagy tíz másodperc, de Zsófiának épp elég volt ez is, hogy megbánja az elmúlt negyedóra minden egyes mondatát.
Zsófia, ez nem csak egy de. Ez szörnyű. Tudod te egyáltalán, mit jelent ez? Egy családot rombolsz, elveszel valakitől egy férjet.
Anyu, mondta, hogy már rég nem szereti a feleségét. Nincs ott semmi, csak a gyerek köti oda, ő mondta, én nem találom ki!
És a gyerek, az nem számít? Felfogod, mit teszel? Belenyúlsz mások életébe, és eldöntöd helyettük, kinek hol van a helye.
Nem döntök semmit, csak…
Csak találkozol egy házas férfival. Háromszor tíz nap alatt. És így jössz elém csillogó szemekkel, mintha nem lenne ebben semmi gond.
Zsófia akkor felpattant a kanapéról, mert már nem bírta ülve hallgatni anyját. Márta szintén felállt, de nem követte, csak ott maradt, s ettől minden még nehezebb lett, mert ha utánament volna, átöleli, talán Zsófia ki tudta volna bírni. De csak állt, nézte őt, Zsófia felkapta a kabátját, belebotlott az ujjába, és kirohant, lenyelve a visszatarthatatlan könnyeket.
Otthon a folyosón ült vagy húsz percig, cipőben, díszletként odaprése magát a hűvös falhoz, markolta a nedves arcát. A mobil enyhén rezgett a kabátzsebben, a kijelzőn Lőrinc neve jelent meg. Zsófia feltörölte arcát az ingujjával, köhintett egyet, hogy legalább a hangja normális legyen.
Szia mondta Lőrinc, olyan puhán, hogy Zsófiát újra elöntötte az érzés, és kapkodva vett levegőt, nehogy elsírja magát.
Elmondtam anyának. Rólunk. Mindent.
És hogy fogadta?
Rosszul. Szerinte családot rombolok, hogy szörnyű ember vagyok. Nem pont ezt mondta, de a lényege ez volt.
Lőrinc hallgatott, Zsófia csak a csöndet hallotta, benne valahogy a férfi minden gondolatát.
Zsófi, figyelj Én magam sem tudom, hova fussak már. A lányom négy éves, nap mint nap rá gondolok, és ha most elmegyek, úgy érzem, cserbenhagyom. De így sem bírok élni tovább. Közben olyan érzésem van, hogy Luca (a felesége) is csal És ha tényleg így van, elvileg a bíróságon használhatnám ellene, de…
Elhallgatott, Zsófia percekig csak a némaságot hallgatta, aztán egyszer csak egy gondolat bukkant elő a tudata peremén, ami igazából már rég ott volt, de most először mondta ki hangosan.
Lőrinc, biztos vagy benne, hogy a kislányod a tiéd? Te mondod, hogy gyanakszol.
Csönd
Lőrinc nem hívta vissza se aznap, se másnap. Zsófia csak egy rövid üzenetet írt, kérdés és sürgetés nélkül, csak hogy tudja, ott van. Válasz csak másnap este jött: Leadtam a tesztet. Várom az eredményt. Most nem tudok beszélni, bocs. Zsófiának minden erejére szüksége volt, hogy ne hívja fel.
Az a hónap úgy nyúlt, mint a Duna az árvíz után: mintha az idő szándékosan húzta volna magát. Lőrinc néha hívta őt, hol éjfél után, hol csak egy mondat erejéig, és Zsófia minden halk szünetből érezte, mennyire rosszul van, ahogy megáll félúton, témát vált vagy eltereli a beszélgetést lényegtelen dolgokra.
Nem faggatta, nem nógatta; csak ott volt a vonal túlsó végén, mesélt valami átlagosról, a munkájáról, a szomszédban nyílt, egészen elborult rétesboltról, bármiről, csak hogy Lőrinc legalább öt percig levegőhöz jusson.
Aztán eljött egy csütörtök, az ablakot síkos eső verte, Zsófiát idő előtt elnyomta az álom. A csengő tizenegy táján szólt. Átvetett egy kardigánt, ment ajtót nyitni, s ott állt Lőrinc.
Bőrig ázva, piros szemekkel, összegyűrt papírral a markában. Egy szót sem szólt, nem is volt rá szükség Zsófia már az arcából tudta, mielőtt a papírra nézett volna. Megragadta a vizes kabátujjat, berántotta, csapódott mögöttük az ajtó, átölelte őt olyan erősen, hogy Lőrinc végül összeomlott, fejét Zsófia vállába temette.
Nem az enyém nyögte ki, és Zsófiát égette a fájdalom súlya, ami ebbe a két szóba préselődött. Négy év, Zsófi. Négy évig hittem, hogy van egy lányom. Ő meg egész idő alatt tudta, mégis hallgatott.
Zsófia simogatta a vizes haját, nem mondott semmit, tudta, hogy most nem kell szó, sem tanács, csak egy kar, ami nem engedi el.
A válás hónapokig tartott, fárasztó volt és nehéz. Zsófia elkísérte Lőrincet az ügyvédhez, elintézte a papírokat, főzött rá, ha romjaiban ért haza, arca üres volt, mint az Alföld decemberben.
Nem panaszkodott, nem követelt törődést, bár néha bepánikolt, mennyire félelmetes és magányos ez az egész. De Lőrinc lassan visszatalált magához, s Zsófiában naponta nőtt egy biztos érzés: valami fontos, amit Luca évekig rágott, most újra felépült.
Szinte egy év telt el. Halkan, nagy felhajtás nélkül házasodtak össze, sima kerületi anyakönyvi hivatalban. Zsófia később azt mondta, élete legszebb napja volt, mert minden igaz volt benne. Az új lakás együtt vásárolt, friss festék és enyhe cementszaggal, Zsófia szerette ezt a szagot indulás, valami új kezdete.
Aztán megszületett Soma. Zsófiához hozták a kórházi szobába, kicsi, ráncos, haragosan bömbölő csomag volt. Lőrinc ott állt mellette, alig mert levegőt venni, s Zsófia arra gondolt: egy éve még elképzelhetetlen volt mindez.
Két héttel a hazatérés után Zsófia odatette Lőrinc elé a borítékot: benne a genetikai teszt eredménye. Lőrinc ránézett, aztán Zsófiára, majd mosolyogva megcsóválta a fejét.
Zsófi, ne viccelj. Pont tőled nincs szükségem ilyesmire.
Nyisd ki Zsófia a kanapéra kuporodott, magához szorította az alvó Somát. Ez nem a bizalomról szól, csak a nyugalmunk miatt. Ki tudja, lehet, hogy babacseréről ír majd a Bors, mi most legalább biztosak vagyunk benne, hogy a kis hangyász a miénk.
Lőrinc átfutotta a lapot, letette az asztalra. Aztán mellé ült, óvatosan átkarolta Zsófiát és Somát, és csak ültek így hárman, míg a fal mögül felmorajlottak a szomszédok. Zsófia lehunyta szemét, és arra gondolt, hogy anyja és apja is lassan kiengedtek: apja múlt héten kezet fogott Lőrinccel, és felajánlotta, hogy segít összeszerelni a babaágyat, Márta pedig egy köteg kötött babazoknit hozott, legalább háromszor akkora mind, de annyi szeretettel, hogy Zsófia majdnem elsírta magát az ajtóban.
És akkor azt érezte, hogy végül mégis jól döntött aznap, egy évvel ezelőtt. Nem hátrált meg.
