Anyukám hosszú ideig, nehezen és nem túl szépen haldoklott… Csak azok a szemek… Minél közelebb jött …

Anyám hosszasan, nehezen és egyáltalán nem szépen haldoklik… Egyedül a szemei… Minél közelebb kerül az elkerülhetetlen, annál sötétebbé válnak. Az utolsó éjszakán olyan fekete bársonyba burkolóztak, okosan és mindent látón csillogtak… Vagy talán csak az arcbőre lett napról napra sápadtabb?..

A nyár végén egyszer hazahoztam őt vidékről, és mivel már késő volt, nála maradtam éjszakára. Éjjel, amikor a mosdóba indult útközben, elesett, és, ahogy később kiderült, eltörte a combnyakát. Idős embereknél ez szinte végzetes ítélet.

Ezután minden gyorsan történt: mentő traumatológia műtét, majd tíz nap a kórházban. Amikor a kórházba mentünk, eszembe jutott valami a gyerekkoromból: egyszer az óvónénimnél, Farkas Annánál aludtam, mikor édesapámat temették, aki egy régi Pannóniával ütközött egy teherautóval az éjszakai úton. Anyám huszonnyolc éves volt, én három, de nem akarta a hírrel megterhelni a lelkemet, így a temetés idejére elvitt a házból, és azt mondta, hogy apu elutazott dolgozni valahová… Soha többé nem ment férjhez, félt, hogy az új férj nem lesz számomra igazi apa.

A kórházból hazatérése után kénytelen voltam felmondani a munkahelyemen, hogy gondoskodhassak róla: ápolónőt nem tudtunk volna megfizetni, mert épp a kisebbik fiamnak vettünk lakást akkoriban.

Beköltöztem anya egyszobás paneljába, ahol naponta háromhat alkalommal cseréltem rajta a pelenkát, fürdettem és etettem. Ő sosem panaszkodott. Semmire. Tűrte. Csak néha felsikoltott gyerekes hangon, ha óvatlanul fordítottam meg. Aztán azt suttogta: Semmi baj, semmi baj, minden rendben van, fiam…

Azt sem tudtam korábban, hogy ennyire rosszul viselem a dolgot. Éjjelente, amikor ledőltem a kanapéra az ágya mellett, csendben sírtam a kétségbeeséstől. Talán szép lenne azt mondani, hogy csak miatta hullattam könnyeket. Igaz is, valahol, de magamat még jobban sajnáltam.

Segítségre nemigen számíthattam: mindkét fiamnál ott volt a saját család és a munka, a feleségem meg… ő csak annyit mondott: Nézd, neked anya ő, nekem csak egy idegen…

Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogyan vittem haza egyszer először Zsófit bemutatni anyának. Ő végig kedves volt az estéjén. Mikor Zsófit kikísértem, találkozott a pillantásunk, mire anya csak vállat vont és azt mondta: Nem tudom, fiam, valami nem stimmel De téged semmire sem kötelez, hiszen te veszed el, nem én.

Egész életükben jó viszonyban voltak.

Most viszont, mint rég, csak kettesben voltunk anyámmal, és esténként, miután lefeküdtünk és eloltottuk a villanyt, sokáig beszélgettünk. Mesélt nekem nagyiról, nagypapáról, mesélt arról, mikor a németek bevonultak a falujukba, ő meg a nővérével a kerítés mögött rejtőztek, s figyelték, hogyan játszik az idegenekkel s harmonikán, mindenért kacagva.

Mesélt apámról is, akire alig emlékeztem. Vagy tán nem is emlékeztem igazán rá… Csak valami árnyék, nagy ember, borostás arccal, büdös dohányszaggal, aki felvesz, mikor hazajön, és folyton mondogatja: Kisfiam, egyetlen fiam!…

De anyám állapota egyre csak romlott, és lassan az esti beszélgetések is elmaradtak. Úgy éreztem, talán attól van, hogy rosszul főzök neki. Ezért rendeltem kezdtem ételt egy étteremből, forrón, gondosan csomagolva érkezett. Amikor megkérdeztem, ízlik-e, csak fáradtan, közönyösen megrázta a fejét: Igazi szakács lettél ez idő alatt, fiam. Az ételhez alig nyúlt.

Az utolsó itthon töltött éjszakáján valamiért eszébe jutott, hogyan jelentek meg először a golyóstollak városunkban, amikor én harmadikba jártam, és csak hallottam róluk, viszont Ponomári Erzsi apukája szerzett neki egyet. Az a toll annyira lenyűgözött, hogy estére lelkesen megmutattam anyának. Amikor megtudta, hogyan jutottam hozzá, anyám megvert. Fájt. Övet vett elő. Aztán fogta a kezem, a tollat, és hármasban elmentünk visszaadni azt Erzsinek.

Erre az esetre alig emlékeztem, de most anyám bocsánatot kért, amiért megvert, mentegetőzött, mennyire félt, nehogy tolvaj váljon belőlem.

Simogattam az arcát, az igazat megvallva szégyelltem magam előtte, hiába nem lettem sosem tolvaj.

Hajnalban, amikor végképp rosszul lett, a mentő vitte el. Mielőtt magához tért volna, még egyszer rám nézett, megfogta a kezem, és ezt mondta: Úristen, hogy maradsz itt nélkülem, fiam… Még olyan fiatal vagy, olyan naiv

Anyám nem élte meg a nyolcvankilencedik születésnapját másfél hónappal. Halála utáni napon töltöttem be a hatvannegyedik életévemet.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

20 − fourteen =

Anyukám hosszú ideig, nehezen és nem túl szépen haldoklott… Csak azok a szemek… Minél közelebb jött …
Un bărbat de munte a trăit izolat vreme de 30 de ierni, vorbind doar cu vântul. Într-o noapte aprigă, zece femei apahșe exilate i-au bătut la poartă, cerând adăpost. Le-a primit nu doar cu foc și pâine, ci cu speranță. Zăpada venea ca un blestem, vântul încerca să rupă brazii și să dărâme muntele cu totul. Vreme de 30 de ierni nu auzise alt glas omenesc de la moartea soției lui, Ruth; nici nu se ridicase din scaun când au început bătăile în ușă, crezând că-i vântul. Dar când a văzut fetele epuizate, desculțe, tremurând în ger, le-a lăsat să intre. Niciuna nu voia să fugă; niciuna nu cerea milă, ci doar dreptul să supraviețuiască. În zilele următoare, când urmele unor bocanci și potcoave au apărut în ninsoare, bărbatul și apahșele s-au pregătit: au bătut cuie, au ascuțit cuțite, au ținut focul viu și sufletul treaz. Au venit amenințări din pădure și din văi; vânătorii, un șef războinic cu piept alb și vopsea roșie, copii lăsați pradă gerului și o dușmănie mută ce nu făcea diferență între oameni și femei, între răni din trecut și speranță pentru viitor. Iarna i-a încercat, dar nici teama, nici moartea, nici sărăcia nu i-au dărâmat. Bărbatul a învățat să vorbească din nou—nu cu vântul, ci cu cei pe care îi adăpostea: femei, copii, bebeluși, bătrâni, chiar și străini rătăcitori sau orfani fugiți din sălbăticie. Focul din cabană nu a ars niciodată mai luminos decât în noaptea ultimei bătălii, când viața s-a apărat strigând și sperând printre ecouri de puști, plânsete de copii și nădejde veche ca muntele. După ierni de singurătate, coliba s-a transformat în familie, iar muntele, în casă pentru toți pierduții, uitații și rănitele lumii—acolo unde zăpada a conservat nu doar urme, ci rădăcini de speranță, iar liniștea s-a preschimbat în cântec, râsete și începuturi noi.