Nincs nagyobb kötelék…
Borbála és kislánya, Csenge, leszálltak a buszról a falu szélén. A szürke, hófelhőkkel borított égbolt alatt a nap néha-néha áttört, a hideg csípte az arcukat, s a vakító hó annyira égette Csenge szemét, hogy hunyorognia kellett.
Anya, miért nem lakik senki abban a házban? kérdezte a kislány, amikor elhaladtak a falu szélén álló, szinte egyetlen elhagyatott ház mellett.
Régen egy öreg néni lakott ott felelte Borbála, miközben a ház felé pillantott. Sose láttam, hogy bárki meglátogatta volna a családjából. Amikor meghalt, százkettő éves volt.
Magának fűtötte be a kályhát, vásárolni meg vizet hozni a szomszédok jártak át neki. A kaját, meg a vödröt a lépcsőn hagyták, másnap reggel meg eltűnt a pénz vagy a vödör. Mi is segítettünk neki, amiben tudtunk.
De hát akár el is lophatták volna a pénzt! csodálkozott Csenge.
Nem lopták el. A faluban boszorkánynak tartották az öreg nénit, kicsit féltek tőle. Egyszer aztán ott maradt az étel a küszöbön, senki nem vette el, hát tudtuk, hogy elment. Akkor is félt mindenki bemenni, de végül mégis eltemették. Azóta áll üresen a ház.
Tényleg boszorkány volt?
Csak mondák ezek, mesék. Egy egyszerű, idős asszony volt. Senki sem tudta pontosan, hány éves volt. Egyesek azt mondták, kétszáz, mások hármat is. Aztán a polgármesteri hivatalban előkerült az anyakönyvi kivonata: százkettőt élt.
Csenge elhallgatott, már rég elhagyták az elhagyatott házat. A többi ház rendben volt, udvaraikban letakarítva a hó.
Talán még most is félnek tőle, azért nem lakik ott senki? tűnődött el Csenge.
Borbála megpillantott egy ismerős alakot az egyik ház udvarán.
Nézd, mama kijött elénk! Szaladj, kicsim! örvendezett, és gyorsított léptein.
Mama! kiáltotta Csenge, és rohant a nagymama felé, aki tárt karokkal várta őt, hogy magához ölelje.
Borbála ebben a faluban nőtt fel, mindig boldogan tért vissza. Itt könnyebb volt a levegő, szabadabb a lélek, mint a városban.
Anya! Borbála szorosan magához ölelte az édesanyját, aki egyik karjával őt, másikkal az unokát ölelte.
Vártalak titeket, éreztem, hogy jöttök, sütöttem rétest! Minden szombaton kimentem elétek, mindig vártalak. De ne álljunk itt a hidegben, gyertek be!
A házban meleg volt, tisztaság és a kemence illata, friss rétes, meg az a semmivel össze nem téveszthető régi otthonillat, ami az évek alatt a fa gerendákba, a tapétába, a holmikba ivódott. Minden pont ugyanúgy volt, ahogy régen. Borbála boldogan körbenézett. Otthon a legjobb.
Jó, hogy eljöttetek. Sokáig maradtok? kérdezte aggódva az anyja.
És hogyhogy nem jött veletek Zsolt? nézett Csengére.
Ő dolgozik. Mi már nem bírtuk tovább várni; újévkor terveztük, de Csenge beteg lett, aztán Zsolt is. Vasárnap este visszaindulunk. Hétfőn munka
Borbála észrevette, mennyit öregedett az anyja, megszólalni sem tudott. Apja két éve halt meg, fiatalabb volt még, mint anyja. Akkor öregedett meg igazán, mióta egyedül maradt.
A falusi élet sem könnyű, ezt jól tudta.
Na, etessünk meg titeket, biztos éhesek vagytok. Terike átment a kis konyhába, melyet csak egy takarékos cserépkályha választott el a szobától, és nekilátott az edényeknek. Csenge árnyékként követte.
Terike lassan, komótosan terített. Borbála és Csenge úgy ették volna az egész asztalt, de csak egy-egy kicsit bírtak mindből, aztán elpilledtek. Csenge ásított, odabújt nagymamája mellé.
Elfáradtál útközben, kis virágom. Mekkora lettél! Mindjárt lehagysz engem. Gyerünk, elaltatlak.
Terike elvezette az unokát a kis zugba, ami régen Borbáláé volt. Az egész házban volt egy nagy szoba, ha kellett, szekrénnyel vagy függönnyel választották el egymástól a teret.
Pihenjen most. Terike visszatért lányához. Mesélj, hogy éltek? Minden rendben?
Igen, anya. Képzeld, a buszmegállóban találkoztam Évával, a szomszéd faluból. Olyan biztosan hívott Orsinak, mondom, hogy én Borbála vagyok, Terike lánya! De mégis Olsinak nevezett. Ennyire hasonlítok a húgodra? Van róla fényképed?
Annyiszor láttad már hárított Terike.
Szeretném újra nézni.
Rendben, csak pakolok egy kicsit. Sóhajtott, majd a régi cipős dobozt rakta eléd.
Többségük fekete-fehér, megsárgult lapokon, néhol szamárfülesek. De színes, újabb fényképek is akadtak.
Itt vagy te, még pici korodban. Ez ötödikesen készült rólad. Csenge nagyon hasonlít rád! Ez meg… Terike összevonta szemöldökét. Tudod, ki van ezen?
Én? Ilyenem nincs is, mosolygott Borbála.
Ő a húgom, Orsi, nézett rá Terike.
Tényleg, mintha magamat látnám.
Ez pedig az utolsó képe, az érettségiről. Színes fotón egy szép, világos hajú lány mosolygott rá.
Borbála sokáig nézte a képet.
Furcsa, rád alig hasonlítok emelte fel a tekintetét.
Eljött az idő, kezdte Terike, hosszú csend után. Többet nem bírom magamban tartani Orsi az édesanyád, kislányom. Bocsáss meg, hogy csak most mondom el.
Elakadt a lélegzete, majd lassan folytatta:
Anyánk már igen idősen lett vele várandós, nem akarta, cipelte a vödröket, cipelte a krumplis zsákokat, még szaunázott is, remélte, elmegy. Mégis megszületett Orsi már gyermeknek is szépséges volt. Én már tizenöt évesen ápoltam őt. A fiatalok mind elmentek Pestre vagy Debrecenbe; engem húzott vissza anyánk mellé a felelősség.
Orsi is folyton vágyott a városba; érettségi után el is tűnt. Két év múlva viszont visszajött nem egyedül, hanem veled. Csöppnyi gyerek voltál, féltem megfogni is. Orsi addigra, mintha minden szépségét neked adta volna, hirtelen lefogyott, ideges, szeszélyes lett vagy hallgatott, vagy harsányan nevetett.
Két nap múlva megszökött. Itt hagyott téged, visszament a városba, drogot keresni. Csak később tudtuk meg, hogy függő volt. Hamarosan meg is halt, túladagolásban. Én mentem el temetni, anyánk már nem bírt elutazni akkor.
Anyánk mondta, hogy adjunk intézetbe téged, de nem hagytam. Azt gondoltam: egyedül vagyok, legyen nekem gyerekem, te nekem nem vagy idegen. A faluban nem tudta senki, vagy ha tudta is, nem beszélt. Orsi csak pár napig volt itthon, utána eltűnt. A kórházban elintéztem mindent, hivatalosan az én nevemre kerültél, mintha én szültelek volna.
Nem akármiért, persze. Akkor váltál az én lányommá. A nevedet is megváltoztattam Orsi Barbarának nevezett, Barbinak. De mi az a név? Én Borbálává kereszteltelek.
Egy év múlva aztán megjelent a te apád. Katona volt, szolgálat során se Orsi, se anyánk nem mondta meg neki, hogy gyermeket várnak. Visszajött, keresni kezdte Orsit, és végül tudta megtudni, hogy te vagy. Megsebesült, leszerelt, velünk maradt. Anyánk is befogadta, hiába nem voltak összeházasodva Orsival. Nő nélkül nehéz itt a faluban. Nemsokára vele összejöttek a dolgok, összeházasodtunk, nagyon jó férj volt. Soha nem tudta meg, hogy Orsi drogos volt.
Ezért is hallgattam. Ki akarja azt tudni, hogy az anyja függő, és így halt meg? Most is bánom, hogy elmondtam. De jobb tőlem, mint mástól. Az igazság mindig utat talál magának. Úgy neveltelek, mint a sajátomat. Tudod, hogy mondják nálunk: nem az az anya, aki megszüli, hanem aki felneveli a gyermeket.
Borbála döbbenten ült, ahogy a titok lassan végigfolyt benne. Hogy lehet, hogy titokban maradt eddig minden?
Hová mész? szólt utána Terike aggódva, amikor Borbála felállt.
Egyedül kell lennem.
Felöltözött és kilépett a fagyos, csöndes éjszakába.
Az anyám drogos volt? Túladagolásban halt meg? Ezt még rémálmomban se hittem volna. Legalább az apám az apám? Lehet, hogy mégsem Uramisten, mit beszélek?! Végül is ő volt az anyám… Anyám? Otthagyott a drogozás kedvéért. Milyen anya az ilyen?
De minek ezen rágódni? Ennyi évig nem volt hiányérzetem, nem volt rossz. Szerettek, neveltek, törődtek velem. És akit meg se ismertem? Az számít, hogy ki volt ott mellettem, amikor beteg voltam, félt, ringatott.
Tudom, mit jelent anyának lenni. Ők voltak az én igazi szüleim. A többi már nem számít…
Borbála fáradtan, átfagyva lépett vissza a házba. Terike ugyanott ült, ahol hagyta, mozdulatlanul.
Bocsáss meg, te vagy az én anyám. Szeretlek! súgta, és magához ölelte.
Te is bocsáss meg, hogy annyi éven át hallgattam.
Mit beszélgettek a sötétben? sietett ki a sarokból Csenge. Ez anya fényképe? Milyen szép voltál!
Terike gyors mozdulattal elvette az unokától a fényképet, összeszedte a képeket és visszatette a dobozba.
Mama, én is még nézném! mondta duzzogva Csenge.
Most már elég, nézz inkább ránk, amíg velünk vagyunk.
Éjjel Borbála nem tudott elaludni. Terike is csak sóhajtozott, a régi ágy nyikorgott, ahogy forgolódott.
Borbála odament anyja ágyához.
Nem alszol?
Terike felemelte a takarót.
Gyere, beférsz mellém. A padló hideg.
Borbála odakucorodott, szorosan az anyja mellé, mint régen.
Nem tudsz aludni? Még mindig aggódsz? suttogta Terike.
Már nem. Te vagy az én igazi anyám, más nem is kell. Orsi pedig ő a te húgod volt.
Sokáig beszélgettek halkan, aztán Borbála visszabújt saját ágyába.
Aludj, anya, te vagy a legjobb édesanya az egész világon. Mindig az voltál, és mindig az leszel. Betakargatta az anyját úgy, mint egykor őt, aztán végre elnyomta az álom.
Másnap Terike a buszhoz kísérte Borbálát és Csengét.
Mama, ne szomorkodj, hamarosan újra jövünk! búcsúzott, átölelte anyját, mélyen beszívta az ismerős, otthoni illatot.
Menjetek, mert megfagytok…
A busz már eltűnt az úton, de az idős nő még sokáig nézte a fehér, havas utcát, szemében a könnyeket kifacsarta a fagyos szél
Így tudta meg, harminchárom évesen Borbála, hogy édesanyja már egészen pici korában meghalt, s őt a nagyanyja lánya, Terike nevelte fel. Először düh és csalódás lett úrrá rajta, hogy nem mondták el de aztán megértette: mindkét nővér rokon volt, így Terike valóban az igazi anyja lett.
Hiszen nincs annál közelebbi kapcsolatÉs ahogy a busz kanyargott kifelé a havas dombok között, Borbála ölében aludni kezdett Csenge. Borbála megsimogatta kislánya haját, s közben magában, halkan elmosolyodott: lám, hányféle titkot dédelget egy-egy otthon, hányféle szeretetet, mely néha csendben, máskor viharosan, de mindig ott marad a szívekben.
A busz ablakából a távolban újra látszott az elhagyatott ház, odakint csillogott a hó. Borbála elengedett egy sóhajt, már nem félt a múlt emlékeitől. Tudta, minden sebbel, titokkal együtt is: nincs nagyobb kötelék, mint amit szeretetből sző az élet.
A friss napfény hirtelen áttört a felhőkön, átölelte a tájat, s ki tudja, talán annak az üres háznak az ablakán is végigfutott egy halk, megbocsátó fénysugár. Borbála pedig, a lánya és az anyja összes szeretetével a szívében, egyszerre érezte: hazatalált, akkor is, ha már úton van tovább.
