Egy nap a lányom férje kijelentette, hogy többé nincs szükségük a segítségemre, és megkért, hogy hagyjam el a lakásukat

Lányom hozzáment egy német férfihoz. Két évig éltem velük Németországban, vigyáztam az unokámra, vezettem a háztartást.
A lányom és a vejem ugyanabban a cégnél dolgoztak, estig munkában voltak. Reméltem, hogy végleg velük maradhatok, de ez hiú ábrándnak bizonyult. Egyik nap a vejem azt mondta, hogy már nincs többé szükségük rám, és megkért, hogy költözzek el. Egy hónappal később már itthon voltam Magyarországon. De mint kiderült, itthon sem vártak tárt karokkal.
Amíg a lányomnál éltem, a fiam elvált az első feleségétől, eljött a volt lakásából, és beköltözött az én egyszobás lakásomba.
Magával hozta a második feleségét is, aki ekkor már várandós volt. Eszébe sem jutott megkérdezni, hogy nem bánom-e.
Mit kellene most tennem? Kidobni a fiamat meg a terhes feleségét? Aligha. De hogy lehet hárman, sőt, hamarosan négyen élni egy szobában? Egyébként sem a fiamnak, sem nekem nincs pénzünk albérletre. Próbáltam felhívni a lányomat, elmondtam neki a helyzetet. Titkon reméltem, hogy átgondolják, és visszahívnak. Nem tették meg. Rosszul esik. Nem tudok ezzel mit kezdeni, másképp látják az életet…
A fiamat valamennyire még értem. Nem is gondolta, hogy hazajövök egyszer. Most a konyhában, a kihúzható kanapén alszom. Napközben igyekszem kitérni az útból. Elintézem a bevásárlást, ellátogatok a régi munkahelyemre, beszélgetek a régi kolléganőimmel. A fiammal beszélünk, nincs veszekedés, de a menyem elfordul tőlem, szóba se áll velem. Látszik rajta, mennyire nem örül, hogy itt vagyok.
Sosem gondoltam volna, hogy hatvanévesen felesleges leszek, és az én lakásomban idegen lesz a háziasszony. A fiam csak a feleségével törődik, a lakáshelyzethez meg nem is szól hozzá.
Most részmunkaidős munkát keresek. A menyem szülei vidéken élnek. Talán javasolhatnám neki, költözzenek oda? Csakhogy a fiam ott biztosan nem talál munkát. Nem tudom, mitévő legyek…
Az élet néha igazán nehéz…