Képzeld el, beleszerettem hetvenévesen. A gyerekeim szerint ez valami szégyenletes dolog.
Tudod, amikor az ember eléri a hetvenet, azt hiszi, már mindent megkóstolt, amit az élet adhat. A reggeli kávé, a kedvenc karosszék az ablak mellett, azok a regények, amiket legalább háromszor végigolvasott már, de mégis előveszi, mert a memóriám már bizony nem a régi. És persze az a csend, ami negyven év házasság után marad, amikor a társad elmegy.
Én ezt a csendet három éven át ismertem. Három év üres konyhával, egyfős vacsorákkal, meg hosszú monológokkal a macskámnak, mintha ő lenne a pszichológusom. Hozzáteszem, a macskák szörnyű terapeuták. Soha nem válaszolnak, és pont a legfontosabb résznél képesek elaludni.
És pont akkor, amikor az élet, a maga szokásos tapintatlanságával az utamba sodort egy hetvenéves férfit, egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Egy kicsit sem.
A könyvvásáron történt. Kedden. Szakadt az eső. Rajtam volt a legrondább esőkabátom, az a bézs színű, ami úgy néz ki, mintha idősebb hölgyeknek készített színpadi jelmezboltban vettem volna. Mert egyébként pont onnan van. Akkoriban jó ötletnek tűnt.
Ő ott állt egy használt könyveket áruló pultnál, szemüvege az orra hegyén, kezében egy nyitott könyv, de látszott, hogy olvasás helyett inkább csak nézelődik a semmibe. Mintha éppen azt számolgatná, hány éves lehet a Világegyetem. Vagy hogy mit fog vacsorázni. A férfiaknál ezt sosem lehet tudni.
Odamentem, mert én nem vagyok az a fajta, aki csöndben marad, és megszólaltam:
Na, mondja csak, ez a könyv beszél magához, vagy maga beszél a könyvhöz?
Úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a szemüvegét. Egyik kezével gyorsan elkapta, közben a másikkal nevetni kezdett, rám meg úgy nézett, mintha én lennék a legviccesebb dolog, amit húsz éve látott. Lehet, hogy tényleg így volt. Húsz év nevetés nélkül bizony hosszú idő.
Inkább ő beszél hozzám válaszolta. De én nem hallgatok rá.
És akkor éreztem, hogy valami furcsa történik. Nem a szívemben, azt én már nem járatom csúcsra, hanem inkább a gyomrom tájékán. Olyan kavarodás lett benne, mint mikor valaki rántottát próbál készíteni, csak nem engem kérdez meg, hozzá lehet-e fogni.
Mondtam neki, hogy igyunk meg egy kávét valahol. Az meg azt mondta, persze. Hát, nem is tudom, hogy jutottunk negyven másodperc alatt a beszélgetünk egy könyvről helyzettől odáig, hogy máris kávézunk, de hetvenévesen az ember tényleg nem sokat kockáztat.
A kávé három órán át tartott. Három óra alatt azt is megtudtam, hogy Bélának hívják, özvegy, van két fia, akik úgy bánnak vele, mint valami háztartási géppel, amit nem tudnak hová rakni, és élete során egyetlen dolgot főzött rendszeresen: tojásrántottát.
Csak rántottát? kérdeztem. Semmi extrával?
Amit otthon találok.
Béla, ez nem főzés, hanem túlélési technika.
Úgy nevetett, hogy ráborította a kávét az asztalra. És akkor azt gondoltam: hát rendben van, ez az ember egy nagy kavarodás de legalább szórakoztató kavarodás. És hetvenévesen, barátnőm, ez már nagyon sokat ér.
Találkoztunk még háromszor, mire eldöntöttem, hogy elmondom a gyerekeimnek. Nem szégyenből, inkább, hogy lelkiekben felkészüljek, mintha egy hosszú túrára csomagolnék. Össze kellett szednem magamban az összes magabiztosságomat és azt a nézést, amiből tudják: engem most már nehezen lehet eltántorítani.
Eljött a vasárnap. Hárman ültünk az asztalnál. A nagyobbik fiam egész vallásos áhítattal sütötte a húsát. A kaja remekül sikerült, a bor közepes volt, de én azért iszogattam. Majd a legjobb pillanatban, a második fogás és a desszert közt csak annyit mondtam:
Egyébként járok valakivel.
Hatalmas csönd lett. Olyan sűrű, hogy szinte kockán lehetett volna vágni.
A lányom, Emőke szólt először. Tátotta a száját, becsukta, majd megint kinyitotta.
Anya mondta azon a hangon, mint mikor azt hiszi, még mindig öt éves vagyok. Ez azért elég vicces.
Miért lenne az?
Ez… szégyen szólt közbe a fiam, le sem vette a szemét a tányérról. Az emberek beszélnek.
Fölálltam és nyugodtan ennyit mondtam:
Fiam, kik azok az emberek? Ma beszéltem Marikával a lépcsőházból, Ilonával a pékségből, és kutyát is simogattam a parkban. Egyikük sem tűnt annyira megbotránkozottnak, sőt a kutya teljesen úgy nézett ki, mintha örülne nekem.
Megint néma csend lett, igaz, most rövidebb ideig.
És ha valami még egyszer azt mondjátok, hogy szégyen, hívlak Bélát ebédre minden vasárnap. És csak tojásrántottát főz. Csak szólok.
A fiam félrenyelte a vizet.
A lányom a tenyerébe temette az arcát.
Én pedig, a hetvenévesek minden méltóságával és a legendás bézs esőkabátomban, elmosolyodtam, aztán este fel is hívtam Bélát.
Béla kérdeztem tőle te a rántottán kívül tudsz-e még bármit főzni?
Na, szerinted, mit válaszolt rá?
