Az életben minden előfordul
Volt egyszer nálunk a gyerekorvosi rendelőben egy szívgyógyász, Elek Ernő bácsi (az igazi neveket most direkt leírom), aki, mint mindannyian nyaranta, egy-két hónapra elment a Balaton-felvidéki úttörőtáborba orvosnak figyelni a menzás néni trükkjeire, lemérni a gyerekeket, ellenőrizni az éjjeli szekrényeket, bekenni zöld festékkel a lehorzsolt térdeket ha csak komolyabb baj nem akad, kopogjuk le!
Akkoriban lehetett vagy harmincnyolc-negyven éves, sportos alkat, hajában sós-borsos pöttyök, hullámosan, egy igazi magyar “latin lover” orr, szemöldök… a hölgyek megőrültek érte.
Egyszer elmesélte:
85-öt írunk, tombolt az iskolai borkorbács, amikor még nem csak hogy a téli szabadságodat vesztetted pár pohár fröccs miatt, de a lakásigénylésedet is elnapolták sőt, bárkit simán kitehettek az állásából.
Nagyon komoly volt, nem amolyan kint vagyunk a vurstliban délelőtt dolog.
Utolsó, augusztusi turnus a táborban, utolsó éjszaka. Minden a szokásos a gyerekek nem alszanak, rohangálnak a szomszédos ágyak között, bekenik egymást fogkrémmel meg gyógyszertári zölddel.
A nevelők persze csak úgy tesznek, mintha üldöznék őket, néha isszák a kadarkát, szilvapálinkát, vagy házi barackot nem dorbézolásból, hanem csak, mert ez hagyomány.
Én se lógtam ki a sorból miért, hát nem vagyok rendes magyar orvos? Az éjszaka letelt, reggel megetettük a kölyköket, buszra fel! Egy-másfél óra múlva már Veszprémben álltunk a színház előtt, szépen kiosztottuk a gyerekeket a szülőknek, senki se maradt pluszban pont úgy, ahogy kell!
Még egy-két fröccs, aztán irány haza otthon már terítenek, hiszen vége a szezonnak, és alig várjuk, hogy induljunk a feleségemmel, Emesével, anyámhoz Debrecenbe egy kis őszi pihenőre baracklekvár, veteményes, pihe-puha paplan álom!
Aztán hirtelen lecsapott rám minden: bor, álmatlan éj, busz berázott, a bor, na meg a harminc fok egyszer csak kidőltem a tér szélén egy bokor alá, mintha kikapcsoltak volna.
Tábori népem szétspriccelt, csak nővérke, Sára észrevett, próbált feltámasztani a földről de esélytelen volt, én úgy aludtam, mint a tej.
Sárának volt annyi esze is, hogy nem hagyott ott, tudta: ezért azonnal kirúghatnak, kitüntetést helyett kirakólap! Szerencsére, alig három házra lakott, a Rákóczi út 42 alatt. Valakivel felkeltetett, félholtan, ő szinte cipelve húzott hazáig, úgy néztem ki, mint egy félig letolt bűnöző, de néha még mentek a lábaim.
Letett az állami kommunában a saját négyágyas szobájában, ott szunyókáltam vagy két órát. Nem azért keltem fel, mert kijózanodtam, hanem, mert a fehér bor hatását kár lenne ecsetelni
Próbáltam felülni, motyogok valamit, Sára rám ugrik, tenyerével befogja a szám, suttogja, hogy ne hangoskodjak.
Én se értem még, csak az jár a fejemben, hogy ha nem mehetek ki, mindjárt szökőkutat alapítok. Mondom is neki, mint becsületes ember, hogy ebből baj lesz. De Sára igazi magyar nő, profi nővér, előkapott egy vödröt, kihozta-bevitte.
Ufff újra visszatér az életkedv!
Akkor vágott belém, hogy már rég otthon kéne lennem, csomagt zárni; Emese, após-anyós, sógor, sógornő, mindenki otthon ül, vacsora, pogácsa, izgatottan csörgetik a kollégáimat, lassan a kórházakba telefonálnak!
Mondom Sárának, hogy értem én, a magyar panelház nem tréfadolog, főleg, ha egyedül laksz és a házmesterasszony rád száll ő is egyedül él, a szomszédok öreg nyanyák, ha meglátnak egy férfit, főzés közben, akkor kibeszélnek, mehetsz a városi legendákba főszereplőnek.
Természetesen sajnálom, de attól kevésbé nem kell pisilnem sőt, az emberi szervezet teljesítőképessége a határon!
Látta, hogy nincs mese, újabb vödör-mutatvány, majd elkezd intézkedni: az egyik szomszédasszony reggel elment a piacra; a másikat megkéri, ugorjon le kenyérért; a harmadikat behívja a konyhába Mosoni nagypolitikát hallgatni; nekem pedig a start utáni pillanatban óvatosan kell kiosonnom, hangtalanul a folyosón, nem becsapva, csak halkan becsukva az ajtót.
Látom, megy már a nagymama kifelé
Második gyanútlanul sertepertél a konyhában
Sára ott zörög a teáskannával, teljes hangháttérrel.
Én pedig levett cipővel, két cipőt csippentve, zokniban, lábujjhegyen suhanok a recsegő kommunás ajtóhoz
Bal kézzel reteszt tolok el
És ekkor hatalmas, csudálkozó, rekedtes hang a hátam mögül (onnan, ahová elméletileg reggel kimentek): Jónapot, Elek doktor úr!!!!
Cipők lepottyannak, akkorákat csattanok, mint egy vaddisznó az avarban még gyorsabb vagyok, cipőt felgyorsan visszaveszem, belevágom magam az ajtón, és ki se nézve: Jó napot, Bella néni
Kár visszanézni, anyósom legjobb barátnőjének éles hangját összetéveszthetetlenül ismerem úgyis tudom, épp úgy fogja ecsetelni, képekkel és részletes magyarázattal az egész jelenetet cipővel, zokniban, a hajléktalan szindrómát is masszírozza majd a történetbe ki hinne nekem?
Félóra múlva hazaérek, Bella néni még nem telefonált, otthon mindenki izgatottan örül: Ernőnk, már azt hittük, elvesztünk, gyere gyorsan, terítve az asztal, taxi lent, indulunk a reptérre!
Repülünk Debrecenbe, anyámhoz. Én persze minden telefoncsörgésre görcsbe rándulok, várom a hírnyi anyóst, nem merek a strandra menni, hátha hív se étvágy, se alvás, csak nézek ki a fejemből, és számolom az árnyékokat.
Három nap múlva anyám leültet a konyhában:
Na jó, fiam, hiszek én neked, ahogy az a régi nóta mondja, de hogy más ezt el is hinné, hát azt már nem tudnám garantálni. Segíteni nem tudok, de amíg tart a nyaralás, minden hívást én veszek fel, senki más nem kapja meg a kagylót. Otthon meg, hát valahogy majd kibírjátok.
Eltelik a hónap, hazafele jövünk, ellenségek és önvád között tipródom milyen jelenetek, kérdések, kitörések, miféle bosszú vár
Leszáll a gép Ferihegyen, mindenki már kiszállt, én még ülök, Ej, ki kéne menni, de lábam nem olvad vissza, mintha egy sátán sarkán ülök
Erzsi segít föl, lassan elkezdek menni, úgy érzem magam, mint egy sértett őz a vadászidényen kívül.
A régi időkben a géptől gyalog mentünk az útig, ott már mindenkit vártak, csak após-anyós integet boldogan, mosolyog ezerrel
Hol voltatok már, aggódtunk ám! Erzsi, de jó barnára sültél, kipihented magad, Ernőkém, hát hogy lesoványodtál, beteg voltál? Mi történt?
Nézem a cukrozatlanul gondoskodó arcukat és nem tudom elhinni, hogy valaha szerettem és tiszteltem ezt a képmutató párost
Hazaértünk, asztal, tósztok, zabálás, beszélgetés, kérdezősködés de Belláról egy szó sem. Jó, gondoltam, játsszunk, ha már ezt akarjátok
Egy hónappal később, már hét kilóval könnyebben, zombi-módban élek, alvás nulla, aritmia igen, a pálinka sem hat, inkább, mint víz, úgy hörpölöm, de még attól is hányok.
Eljön a november 7.i ünnep, az egész család egy asztalnál, hangzavar, anyós velem szemben
És akkor kiborultam!
Rákönyökölök az asztalra, áthajolok hozzá és majd ordítom:
Anyuka, és mondja csak, hogy van az ön barátnője, Bella néni, jól van?
Anyósom válaszára egyszerűen kirobbant belőlem a nevetőgörcs, se nem nevettem, ordítottam a röhögéstől, hátradőltem, kidőltem a székkel, a rokonok megdermedtek rémületükben.
Leöntöttek vízzel, én lassan magamhoz tértem, nyugodtan ittam egy stampedli körtepálinkát, s jóízűen ráharapdtam egy szilvás sütire!
Az egész família nem értette semmit, hogy mire fel ez a cirkusz, erre a szomorú anyós-válaszra:
Ó, Ernőkém, azon a napon, amikor ti elutaztatok pihenni, a Bellácskát szó szerint elvitte egy kis agyvérzés, egy szava se maradtA család néma csöndben figyelt, minden szem rám szegeződött, mintha valami ritka állat lennék egy üvegfal mögött. Anyósom pislogott kettőt, felvette azt a régi, affektáló mosolyát, amitől gyermekkoromban is kirázott a hideg, majd azt mondta:
Hát, Ernőkém, a Bella… azóta is sorolja mindenkinek, milyen ügyes vagy te, hogy zokniban is olyan gyorsan futsz! Azt mondta, régen látott valakit ennyire igyekezni legalább látta, hogy a szíve jól van! Na, jövőre majd kipróbálod kilincselés nélkül.
Erre először mindenki elhallgatott, aztán mintha egy gát tört volna át kitört a nevetés. Emese felrikkantott, sírva kacagott, apám poharat emelt, Erzsi a szalvétáját lengette. Még a kis unokahúgom, akit addig inkább csak a sütik érdekeltek, az asztal alól kukucskált elő:
Ernő bácsi, zokniban te voltál a legjobb kém!
Attól a naptól kezdve minden családi összejövetelen Zoknis Ernő lettem, még a szomszéd is így szólított át a kerítésen. És tudjátok, mit? Már nem is bántam. A szégyen lassan derűvé vált, a kellemetlen álmok helyét átvettek az anekdoták. Néhány év múlva magam meséltem először ezt a történetet a rendelőben, mikor egy aggódó kisfiú félt a vérvételtől. Csak annyit mondtam neki:
Az életben még egy zokniban rohanó orvos is lehet hős, ha nevetsz rajta egy nagyot!
Azóta valahányszor fröccsöt töltök magamnak, egy pillanatra elmosolyodom, és Bella nénire, Sárára, no meg a magyar panelház összes titkára gondolok. Mert ahogy anyám mondogatta: Az életben minden előfordul és még annál is több!
