Naplóbejegyzés Egy barátnő a temetőből
Néha még most is nehezemre esik hinni, mennyit fordult velem a világ azóta az estéje óta, amikor a férjem elment a boltba, és soha többé nem jött vissza. Már öt éve annak, hogy együtt éltünk nála, az anyósomnál, a gyerekekkel Zuglóban, Budapesten. Az első reggelen azonnal bementem a rendőrségre, de csak annyit mondtak, hogy eltűnési bejelentést csak három nappal később vehetnek fel. Megírtam a papírt, ahogy előírták És teltek a napok. Aztán eltelt három év.
Minden áldott nap abban reménykedtem, hogy egyszer csak befordul a kulcs a zárban, és belép az ajtón. Pedig a férjem eltűnése előtt már is feszült volt a viszony az anyósommal igazán sosem kedvelt, pontosabban: csendes utálattal figyelte minden mozdulatomat. Miután egyedül maradtunk vele, végképp elvesztette a józan eszét. Mindenféle pletykákat kezdett terjeszteni a szomszédságban; hogy állítólag a szeretőimmel végeztem a fiával, aztán beledobtuk a Városligeti-tóba.
Sokáig kitartottam, békésen próbáltam tűrni és abban reménykedtem, hogy majd belátja, mekkora ostobaságokat beszél. De csak rosszabb lett minden. A város peremén tényleg akad egy-két elhagyatott bányató, ahol a víz mélyén akár harminc méternél is több lehet sokan suttognak ezekről furcsaságokat. S persze akadtak férfiak, akik a kedvemet kereshették volna, de én még csak el sem gondolkodtam ilyesmin. A család nekem szent dolog.
Az anyósom egyre kegyetlenebb lett. Már a legapróbb dolgokon is robbant; ha rossz helyre tettem a kanalat, vagy nem úgy pakoltam el a csészét. Egy ponton eltört bennem valami, és lakáscsere után kezdtem nézni. Erre azt mondta: Úgyse engedem, hogy szép nagy házba költözz! Álmodozz csak, gyilkos! Bármilyen cserelehetőség szóba került, valami mindig nem tetszett neki: ha harmadikon volt, túl magas, arra panaszkodott, fáj a lába; ha elsőn, hogy a kölykök hangoskodnak majd az ablak alatt; ha másodikon messze van a kedvenc boltjától. Mikor végre adódott egy lehetőség közvetlenül a szemben lévő házban, második emeleten, boltokkal és jó közlekedéssel, akkor is, csak annyit mondott: Nem akarom, hogy az ablakból lássam a régi lakásom, ahonnan eltűnt az egyetlen fiam.
Oda jutottam, hogy bárhová menekültem volna, csak végre vége legyen a mindennapokat gyötrő veszekedéseknek, és a gyerekek se hallgassák tovább ezt a lidérces cirkuszt. Így költöztünk el végül egy panelház földszintjére, amely közvetlenül a Farkasréti temető mellett állt. Az anyósommal ellenségekként váltunk el egymástól, mintha sose lett volna köztünk valódi családi kötelék. Úgy tűnt, hogy a saját unokáihoz sem kötődik igazán. Nem foglalkozott vele, hogy nap mint nap gyászindulókat kell hallgatniuk, és a házhoz vezető úton játszótér helyett csak kereszteket és sírköveket látnak. Bosszút akart állni valamiért, amihez semmi közöm nem volt.
Be kellett rendezkednünk az új helyen. Először is vastag függönyt vettem, hogy ne lássuk a halottszállító kocsikat. Az első este gyorsan fel is raktam a függönyt, és innentől olyan volt az életünk, mintha pincében élnénk szinte alig láttunk napfényt.
Pont egy hónappal a beköltözés után történt, hogy főzés közben nagy csörömpölést hallottam a lépcsőházból. Kiugrottam, mi történt, és a szomszédasszonyomat pillantottam meg a lépcsőn, ahogy kínok között fetrengett a fájdalomtól kificamította a bokáját, fel sem tudott kelni. A szatyrából minden kiszóródott. Segítettem neki bejutni a lakásába, lefektettem a kanapéra, összeszedtem a bevásárlást, majd visszamentem hozzá. Ott sírt.
Felajánlottam, hogy orvost hívok, de csak annyit mondott: nem a fájdalom miatt sír. Aztán megjegyezte: Átkozott ez a hely, sosem telik el egy nap baj nélkül. Aki temető mellé költözik, annak mindig szerencsétlensége lesz. Próbáltam nyugtatni, mondtam, hogy biztos túloz, s példaként felhoztam magam: egy hónapja itt lakunk, és semmi különös. Persze, nem jó, hogy naponta gyászindulók szólnak, de mindenhez hozzá lehet szokni.
Kis hallgatás után csak annyit felelt: Majd meglátod, mennyire igazam van. Nem mondok többet, tapasztalni fogod. És valóban rossz dolgok egymás után következtek.
Először a fiam ráejtett a lábára egy kézisúlyzót, és begipszelték. A lányomnál gyomorfájdalmak kezdődtek, kiderült, hogy gyomorhurutja van.
Aztán egy éjszaka rettenetes rémisztő dolog történt. Arra riadtam fel, mintha valaki a körmével kapargatná az ablakot. Kettő volt éjjel. Valami sötét vonzást éreztem, kimennék az ablakhoz. Elhúztam a függönyt, és ott állt kint, alig egy méterre, egy velem egykorú nő. Arca halovány, holdfényben sápadtan kékes, mintha halotti maszk volna a szemeiben furcsa öröm és gúnyos mosoly ült. Minden izmom megmerevedett, meg sem tudtam mozdulni, sikítani sem. Csak markoltam a függönyt, ő pedig megfordult, és lassan eltűnt a temető irányába. Sokáig ácsorogtam így, csak hajnalban aludtam el.
Másnap egész nap ezen járt az agyam. Nem mertem senkinek elmondani, attól féltem, bolondnak néznek. Álltam a tükör előtt, és gyötrődtem, hogy ki lehetett az. Először még azt képzeltem, anyósom szervezte, hogy szórakozzon velem, vagy egy temetkezési vállalkozás ijesztget, hogy olcsón megszerezze a lakást. Aztán rájöttem, nem szabad vádaskodnom, bármi lehet.
Egyre csak jöttek a bajok. Két nap múlva a munkahelyemen közölték: leépítés, vagy én mondok fel, vagy elküldenek fegyelmivel. Kisebbik gyermekemmel otthon vagyok, ezért végül magam jelentettem be a távozásom. Az utolsó fizetésemmel indultam haza, de otthon döbbentem rá: elveszett a pénztárcám, benne az utolsó forintjainkkal.
Ott sírtam egy sort, aztán elővettem a házassági karikagyűrűnket, vetettem rájuk egy utolsó pillantást, és elvittem egy zálogházba. Pénzt szinte semmit sem kínáltak, többet akartam kapni. Ahogy kiléptem, egy férfi tartott a kezében egy táblát: Veszek aranyat! Megmutattam a gyűrűket, másfél ezerrel többet adott volna, mint a zálogház. Belementem, gyorsan eltettem a pénzt.
Utána, ahogy a buszmegálló felé sétáltam, egy fiatal srác futott el mellettem, s elejtett egy csomagot. Kiabáltam utána, de már eltűnt. Fölvettem, kinyitottam: egy vastag köteg pénz, ötezres címletekben.
Hirtelen megjelent egy roma asszony.
Nézze, milyen szerencsénk van! kiáltotta, s máris kikapta a pénzt a kezemből. Ne vigye rendőrségre, ott elveszik. Osztozzunk!
Kihúzott nagyjából a feléből, nekem adta a maradékot, s elinalt. Mire eszméltem, már a zsebemben volt a pénz, és minden szégyenérzet ellenére akkor úgy éreztem, az élet ad nekem egy mentőövet.
A boldogságom azonban csak percekig tartott. Ahogy befordultam a sarkon, ott állt az a fiú, mellette egy kopasz, baseballütős férfi. Rögtön rám rontott:
Azt mondták, maga találta meg a pénzem!
Kénytelen voltam odaadni a pénzt. Ez nem az egész! mondta. Hiába magyaráztam cigányasszonyról, tolvajnak mondtak, és elvették tőlem azt is, amit a gyűrűkért kaptam. Annyira összeomlottam, hogy nem is emlékszem, hogyan jutottam haza.
Ekkor jutott eszembe újra, mennyire igaza volt a szomszédnak: ebben a házban csak baj éri az embert. Még sosem voltam életemben ennyire mélyen.
A következő éjjel ismét arra riadtam, valaki kapargatja az ablakot. Rettenetesen féltem, mégis odamentem. Lassan elhúztam a függönyt, ugyanaz a nő állt ott, mint az első alkalommal. Ha nem féltem volna, tán kiabáltam is volna, de csak tátogtam. Ő nézett rám, majd ismét elindult a temető felé. Ott maradtam görnyedten a fal mellett, sírva ültem át a hajnalig tartó éjszakát.
Másnap kopogtattak, a szomszédasszony jött, hozta a közös költség csekkjét. Kibontottam remegő kézzel, alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Azt mondta, ha gondom van, kifizeti helyettem, majd elmegy a közös képviselőhöz. Nem bírtam tovább ott, az ajtóban, sírtam ki magam. Mindent végiggondoltam: anyósommal való csatákat, gyermekeim betegségét, férjem eltűnését, a munkám elvesztését, pénztelenséget. A szomszédasszony csendesen hallgatott, végül átölelt.
Miután picit lehiggadtam, elmondtam neki, mi történik velem éjszakánként a titokzatos nő minden éjjeli látogatását. Ő csak annyit mondott: Gyere, mosakodj meg, valamit megmutatok neked.
Tíz perc múlva együtt sétáltunk át a temetőn. Egy sírhoz vezetett, ahol egy ismeretlen nő portréja volt a grániton. Ő az? kérdezte. Csak bólintani tudtam.
Kézen fogva elsétáltunk onnan, majd otthon elmesélte, hogy ő is látta ennek a nőnek a kísértetét. Nem sokkal ezután halt meg a fia, elhagyta a férje, ő maga pedig cukorbeteg lett, és még sorolta szerencsétlenségeit.
Ezek után pár napig csend volt, a nő nem jelent meg az ablakban. Viszont egyre nőtt bennem az érzés, hogy muszáj elmennem hozzá, vagyis a sírjához nap mint nap jobban éreztem ezt a késztetést.
Végül beadtam a derekam, és elmentem, félelem nélkül, hiszen nappali világosság volt, sütött a nap. Megtaláltam a sírt, megálltam a kerítésnél: gazos, elhanyagolt volt minden. Talán el sem jönnek hozzá a rokonai, vagy nincsenek is már. Kitépkedtem a gazt, összeszedtem a faleveleket, és tudatosan kerültem a tekintetemmel a fényképet.
Végül mégis megnéztem. Nappali fényben nem tűnt olyan félelmetesnek, sőt, kifejezetten szép nő lehetett. Ívelt szemöldöke, finom arcvonásai, elegáns ruha. Ekkor olyan sugallatot éreztem, hogy beszélnem kell hozzá: Mondd meg, mit rontottam el? Miért jársz hozzám? Vica (így hívták, olvastam a sírkövön) mondd el, mit akarsz! Mit vétettem ellened? Nem látod, hogy nekem sem könnyű az élet?
Aztán valami kiszakadt belőlem, már azt sem tudom, mit beszéltem, mi mindent meséltem el neki. Ha akkor vki lát, biztosan bolondnak néz: ott ülök egy sír mellett, és panaszolok a halottnak! Ám ahogy beszéltem, mintha teher oldódna fel bennem.
Távozáskor elköszöntem Vicától: mintha régi barátnőm volna, akit ugyan az élet eltávolított, de legalább annyi baj ért bennünket csak neki az életét vették el, vele együtt a boldogságot is, nekem csak az életkedvem ment el. Én még tehetek magamért.
Aznap éjjel álmot láttam. Vica lépett be a szobámba, de már nem kísértetként, hanem pont olyan volt, mint a fényképen: szép, fiatal nő. Leült mellém, és azt mondta:
Jól figyelj! Semmiféle bűn nincs rajtad. Ha azt teszed, amit mondok, rendbe jön minden. A férjed adósságok miatt tűnt el; kártyán elvesztette mindenét. Nagy összeget kellett visszafizetnie, eladták dolgozni külföldre, aludni altatóval vitték el, kábítószerekkel tartják fogva, dolgoztatják. Több ilyen szerencsétlen van vele együtt, de sosem láthatod már viszont. Neked el kell adnod ezt a lakást a temetkezési vállalatnak, és új életet kezdeni máshol. Ebben segíteni fogok. Hamarosan új társad lesz, aki a gyerekeidet is szeretni fogja. Isten veled!
Ezzel eltűnt. Sírdogálva ébredtem, de olyan tisztán emlékszem a ruhájára, a hangjára, még a föld, az avar, sőt az égett ruhák illata is ott lebegett a szobában!
Három nap múlva tényleg megkerestek egy temetkezési cégtől, hogy megvennék az ingatlant. Rögtön igent mondtam, ingatlanirodánál gyorsan találtak is egy szép lakást, közel ugyanakkora összegért.
Most egy rendezett környéken, a XI. kerületben élünk. Egy hónap sem telt el, és megismertem egy férfit, aki valóban szeret engem és úgy fogadja el a gyerekeimet, mintha sajátjai lennének.
Minden úgy lett, ahogy azt megjósolta nekem a temetői barátnőm. Azóta sem feledkeztem meg VicárólNéha, amikor kinyitom az ablakot, beárad a napfény, s elnézek a park lombjai fölött, eszembe jut Vica. Nem félelem, hanem hála tölt el ilyenkor: egy árnyék, aki elengedte a kezemet, amikor már nem volt rám szüksége, és hagyta, hogy újra a fényre lépjek. Néha úgy érzem, a boldogságnak is meg kell gyászolni az árát hogy csak azok élhetik igazán, akik egyszer már meghajoltak a sötétség előtt is.
A gyerekek ismét nevetnek; esténként a kanapén összebújva mesélek nekik, s minden apró mozdulatban, örömben ott rejtőzik az emlék: milyen törékeny is a béke, s mégis milyen csodálatos, hogy időnként valaki akár túl a halálon képes újra megtanítani élni. És amikor egy-egy kósza szélárny holdvilágnál eljátszik a függönyön, csak félmosollyal gondolok rá: Köszönöm, barátnőm a temetőből. Már tudok bízni a jövőben és magamban is.
