Több évtizeddel ezelőtt történt, egyik téli hajnalon, mikor a kórházi ügyelet végén majdnem rogyadozó lábakkal cammogtam hazafelé. Katalin voltam, ápolónő a Szent János Kórházban Budapesten. Azon a télen az ónos eső és az olvadás versengenek, hogy melyik nap okoz nagyobb bajokat: a jegesre fagyott járdára folyamatosan vizes hó hullott, így bármerre léptem, csúszott alattam minden.
Azon az éjszakán nem volt szerencsém akár csak egy fél órát is szundítani. Egyszer hoztak egy kisfiút vakbélgyulladással, máskor egy idős nénit combnyaktöréssel. Mintha mindenki szánt szándékkal csomagolta volna össze magát éjszakára, hogy hajnali mentőt hívjon. Hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy végre otthon lehetek és aludhatok. Szinte magam elé nézve sétáltam, nehogy hasra essek, emiatt nem is vettem észre, hogy valaki kilép az egyik bérház kapualjának árnyékából elém. Megálltam, és felnéztem.
Egy középkorú férfi állt előttem, olyan megviselt küllemmel, mintha hajléktalan lenne vagy valamilyen szedett-vedett betyár. Sebek az arcán, ruhája átázott, szakadt, láthatóan nem neki való volt. Próbáltam kitérni előle, de menekülni nem volt erőm.
Elnézést, tudna segíteni nekem? szólalt meg hirtelen.
Ápolónőként a kérés szinte fékezett, megállított. Megálltam.
Engem A férfi tarkójához kapott, szemét lehunyva. Leszállítottak a vonatról. Szerencse, hogy vastag a hó, így csak zúzódásaim vannak, nem törtem semmit
Kevesebbet kellene inni vágtam közbe, próbáltam kikerülni.
Dehogy ittam! Csak teát! Valamit biztos tettek bele, mert egy pillanat alatt elaludtam. Kifosztottak, még a ruháimat is elvették. Szerencse, hogy nem teljesen meztelenül dobtak ki, és nem is volt messze az önök állomásától.
Ez aztán szerencse. De magának a rendőrségen és a kórházban a helye. Fáj a feje? Hányingere van? Ez valószínűleg agyrázkódás mondtam, újra próbáltam kikerülni.
Már voltam a rendőrségen. A vonat csak órák múlva indul újra, nem akartam a helyszínen várni. Nem fogják megtalálni a rablóimat. Egy idős férfi utazott velem együtt a fülkében, olyan professzor kinézetű, szakállas. De a rendőrök szerint a szakálla és a szemüvege is lehetett álca, sőt, biztos voltak társai is. Igazából még szerencsésen megúsztam. Csak tisztálkodni kellene, átöltözni, mert mindenem csurom víz. A ruhákat visszaadom.
Hát ez igen! Akkor adjam is ide a lakáskulcsomat, hol vannak a forintjaim? háborodtam fel a kérésén.
Csak maga is úgy reagál… Mindenki úgy elhúzódik tőlem. Jó ég, miért nem hisz nekem senki? Az ég felé nézett, olyan szenvedő arccal, hogy megsajnáltam. Alaposan végigmértem. Igénytelenül, de választékosan beszél, nem úgy, mint egy csavargó.
Na jó, jöjjön, mielőtt tényleg belázasodik itt az utcán. Kitalálok valamit ruhával.
Köszönöm. Maga tényleg jó ember. Mások futva menekültek, szóba sem akartak állni velem mondta hálásan.
Bementünk a kis lakásomba, a Lehel utcában. Én leültem a sárga puffra az előszobában. A lábam sajgott, a szemem majd leragadt.
Menjen fürdeni! intettem a keskeny folyosó végén lévő fürdőajtó felé. Addig is keresek magának valami ruhát. Hogy is hívják magát?
Mihály vagyok felelte, majd eltűnt a fürdőben. Hamarosan megcsörrent a vízcsap, ahogy zuhanyozni kezdett.
Sóhajtottam. Alvásról álmodni sem lehetett. A bátyám már évek óta vidéken él, de az itthagyott pulóverei jól jöhetnek. Nem a világvége. Összeszedtem egy melegítőt, inget, törölközőt, és letettem a fürdő mellett kis komódra. Amikor elhallgatott a zuhanyzaj, csak odaszóltam, hogy ott találja.
Feltettem egy tál cseresznyés gulyást melegedni mikrohullámúba, majd lehuppantam az asztalhoz. Egy pillanatra elgondolkodtam: ha most anya hazaér hirtelen, mire gondolhat? Férfi fürdik, nekem kellene aludni száz baj lesz belőle. Uram, add, hogy anyut feltartsa a bolt vagy Erzsike néni. De mintha az Úr is el lett volna foglalva fontosabb ügyekkel: abban a pillanatban fordult a kulcs a zárban.
Kati, már itt vagy? kiáltott izgatottan az anyám, és én kinéztem a konyhából. Azt hittem te fürdesz, kiabáltam is! Ki van akkor a fürdőben? hunyorított gyanakvóan.
Anyu, ne kiabálj! Egy férfi, aki lemaradt a vonatról, átázva, csupa folt. Megtisztálkodik és elmegy. Próbáltam higgadtan magyarázni.
Azért raktad ki Laci régi ruháit? Mi történt vele?
Már mondtam, kirabolták.
Te jó ég! És te hazahoztad? Mi van, ha tolvaj vagy rossz ember? Nem gondoltál rá? Szerencse, hogy hazaértem időben. Lehet, felhívom a rendőrséget anyám már dühöngött.
Ne beszélj badarságokat, már volt a rendőrségen. Nappal nincs vonat, pályamunkák vannak. Fürdik, átöltözik és elmegy csitítottam anyut.
Ekkor csitulni kezdett a víz zubogása. Hallottam, ahogy felveszi a ruhát.
Anya leült, szemben az előszobaajtóval, várta az idegent. Hamarosan bejött Mihály, kissé zavartan, szinte bocsánatkérően köszöntött.
Nos, nézzük csak, hogy tudtak magát, egy ilyen erős férfit, kirabolni világos nappal? anyu továbbra is gyanakodva fürkészte.
Bocsánat, hogy betörtem önökhöz. Éjszakai vonattal jöttem Pestre, lányom esküvőjére, csak inni valót kaptam, amiben valami altató lehetett. Mire felébredtem, mindent elvittek, még a ruháimat is, rongyokat húztak rám és kidobtak, közel az önök állomásához. Se telefon, se iratok, se pénz.
Na és hogyan vetődött pont ide? A pályaudvartól messze lakunk kérdezte anyám.
Anyu! Hagyd! Hagyd enni! kértem türelmetlenül. Üljön le, Mihály, a leves már melegszik.
Amikor kislány volt, még kóbor kismacskát és árva kutyát is hazahozott. Most már férfiakat is, akik a vonatról estek le! mérgelődött anyám, de odébb húzódott.
Egyen, Mihály, de vigyázzon! Ha anyámnak megtetszik, élve nem engedi el innen! vigyorogtam, szarkazmussal.
Addig se volt nyugtom, mióta dolgozni jársz. A kórházban csak öregek és gyerekek. Sehol nincs fiú, férj, életed. Már a harmincat taposod, lánz van!
Anyu… Ne vedd komolyan, Mihály, csak viccel. Nem adunk férjhez! mondtam, miközben anyám grimaszolt, majd kiment.
Kemény asszony a maga édesanyja Mihály letette a kanalat.
Egyedül nevelt fel engem és a bátyámat, mindig aggódik, mi lesz ha magamra maradok.
Maga orvos?
Nem, ápolónő. De hogy fog maga jegyet venni, ha nincs igazolványa, és pénze sincs? kérdeztem aggódva.
Mondták a kapitányságon, hogy segítenek. Lehetnék szólni a lányomnak, hogy mégsem érek oda? Megadná a telefonját?
Odaadtam neki. Mentem a másik szobába, akkor anya már öntötte is ki a fiókból az ékszereket, karikagyűrű, gyöngy meg minden csilingelt.
Suttogjál már! Ha igaz, amit mond, akkor ismi lophat! Elrakom ezt Kató néninél, biztos, ami biztos! sziszegte és már ment is ki.
Felesleges lett volna ellenkezni, úgy is megcsinálja!
Letettem a telefont Mihály elé és az ablakhoz álltam. Láttam, ahogy beszél, előbb a lányával, akinek az arca alapján nem hiányzott nagyon, hogy apja elmarad a lakodalomról, utána hívott valakit mást is, majd megkért, hogy adjam meg a címünket.
Mindjárt jön értem a sofőröm. Kár volt jönnöm, feleségem sem akarta, hogy az új férje miatt jelen legyek. Csak a lányom hívott. Minek kockáztattam az életem láthatóan csalódott volt.
Hát maga mivel foglalkozik, hogy sofőr jön önért?
Kicsit feszélyezve néztem rá, de valójában kezdett tetszeni. A bátyám cucca szűk volt ugyan, de a fazont öltöztette.
Van egy kisebb cégünk, barátommal javító műhelyünk. Ő beszélt le a vezetésről, mondta, hogy a vonattal nyugisabb, ott úgyis elengedhetem magamat. Hát… Nem így lett. Nem húzom fel magamat, pár óra, és megyek is. mondta inkább magának.
Néztem, s közben magam is elgondolkodtam azon, hogy anyám talán tényleg igazat beszél. Jó lenne, ha valaki várna haza, férjem és gyerekeim lennének. Már harminc leszek, mégis anyámmal élek. Voltak tervek, de Leon lett a vége; egy nap korábban mentem hozzá, ott találtam a legjobb barátnőmmel. Azóta minden zárva bennem.
Kedves maga. Biztosan minden jóra fordul szólt hirtelen Mihály.
És magánál miért nem sikerült? Mindene megvan, vállalkozó, sofőr jön érte
Elváltam. Egy ideig próbáltuk, de az asszonyban nem volt meg az a szelídség, amit magában látok. Mostanában mindenkinek csak pénz számít. Sajnos, a pasiknak is. Fáradt, én pedig nem engedtem pihenni. Bocsásson meg érte.
Sokáig beszélgettünk így. Már sötétedett, mikor megszólalt a telefon.
Most jött meg Sándor, a sofőröm. Indulnom kell. Köszönök mindent! Mihály letette a készüléket, felállt. A számomat elmentettem, Mihály vonat néven. Gondoltam, nem fog hívni, de mégis, ha bármiben segíthetek, csak írjon vagy hívjon. A ruhát is visszahozom, ne féljen. Mondja meg édesanyjának, hogy köszönöm. Tudom, várt, ő is aggódott miattam nézett rám bánatosan, s majdnem elsírtam magam.
Idegen, futó vendég, akit nem akartam elengedni. De ki vagyok én? Mosolyogtam. Többet ne kerülön ilyen helyzetbe.
Nem. Mostantól csak autóval vagy repülővel utazom. Vonatot többet nem látok belülről derült fel.
Az ablakhoz mentem, s néztem, ahogy a téli alkonyban Mihály kilép a lépcsőházból, körülnéz, és integet fel az ablakomnak.
Na, vége. Holnap már biztosan nem gondol rám.
Elengedted? kérdezte az anyám az ajtóban.
Előbb azt mondtad, hogy minek hozom haza, most azt kéred, miért engedem el próbáltam higgadt maradni.
Meglátszik, hogy jó ember.
Akkor miért vitted el a csecsebecséket?
Bolond vénasszony vagyok, azért sóhajtott nagyot.
Eltelt három hét, mire a karácsony, majd az újév előestéje eljött. Már azt hittem, csak álmodtam ezt az egész történetet. Az ügyeletet szilveszter éjjelén nyugalom ígérkezett, kevés beteg, kicsi fenyőfa, mindenki otthon ünnepelt, csak a másnapon lett nagyobb roham az ambulancián.
Hát, Katicám, ismét ketten vagyunk az éjszakában szólalt meg Verebes doktor, a rezidens sebész. Tudtam jól, nem volt véletlen, hogy mindig velem akart éjszakázni. Sose bírt ki egy csendes ügyeletet fiatal nővér nélkül tudtam is, mi jár a fejében.
Itt vagyok, de jöhet valaki? robogott be a sürgősségis nővér, Klári.
Ki az?
Maga nem fogja elhinni: Télapó. Igazi, szakállal, csomagokkal! Hozza ide?
Jöjjön csak, hadd lássuk, ki vállalkozott ilyesmire szilveszterkor Verebes összekacsintott velem.
A folyosón már harsány férfihang csengett. Piros, hímzett kabátban, bundasapkában, hófehér szakállal, nagy zsákkal a vállán, igazi magyar Télapó próbált bejutni a kórterembe. Már a hangjában is volt valami ismerős nekem.
Siettem, hogy innen, a messzi Felvidékről ideérjek! Engedjenek csak be! csillogott a hangja.
Úgy tudtam, a Télapó Gyomaendrődön lakik nevetett Verebes Na, csak ne csapjanak nagy zajt, betegek is vannak!
Télapó sorra járta a kórtermeket, mandarint és szaloncukrot pakolt a kisasztalokra. Az idős nénik, bácsik csak úgy ragyogtak a boldogságtól. A belgyógyászat egyik nővére átszólt, hogy náluk is várják még a Télapót. Télapó rám nézett kicsit tanácstalanul.
A Hókirálynőt magának nem adom! Legközelebb sajátjával jöjjön! nevetett Verebes, miközben szorosan mellém karolt.
Negyed óra múltán kabátban, sapka nélkül, szakállal a kezében, visszatért Télapó vagyis Mihály. Hangosan felnevettem.
Tudtam, hogy maga ügyeletes, gondoltam, meglepem. Sikerült?
Sikerült, az idős néniket aligha tudja elaltatni ma este kacagtam.
Úgy látom, ma egyedül fogok ügyeletet tartani! Verebes sóhajtott teátrálisan. Menjen csak, Katikám, Télapóval, ha baj van, majd segít Klári. Élvezze az ünnepet!
Egy hónap múlva felmondtam, és elköltöztem Mihályhoz. Anyám boldogan mondogatta: Hát most már mehetek is az Úrhoz, a lányomat elrendeztem! De mit beszélek? Lesznek még unokák is, kell segíteni, nem igaz?
Az élet furcsa: minden rosszat végzetnek nevezünk, minden jót véletlennek. Pedig általában mindkettő ott lappang egy-egy téli este ablakában.
