– András, drága, kérem szépen! Könyörgök Önnek! Segítsen! – a nő térdre hullott a fehér köpenyben magasodó férfi előtt, és zokogni kezdett. Ott, az elöregedett rendelők mögött, a falusi kórház gyógyszerszagú ügyeletén haldoklott a gyermeke. – Nem érti meg, nem tudom! Nem tudom! Azért is jöttem ide vidékre! Két éve nem operáltam, a kezem és a körülmények sem engedik… – Esküszöm Önre! Kérem! – a nő elszántan próbálta rábírni az orvost, hogy menjen vele. Neki kötelessége elfogadni. Megpróbálni. Máskülönben… Még néhány méter. A fehérre festett, kopott ajtó. És ott van – az ő Miska fia. Az egyetlen. Drótokkal körültekerve, az arcán a fakó szeplőket oxigénmaszk fedi. Lélegzik. Még mindig lélegzik. És a feje alól kiszivárgó vér sűrű, sötét, mint tavalyi meggylekvár. A nagy monitor zöld csíkja rángatózik az egyenetlen lélegzettel együtt. Nem fogják túlélni, száz kilométer a városig. Helikopter… de a kitörő hóvihar az utolsó reményt is elvette. A vérnyomás esik. A szív csak halkan dobban. A mentősök lesütik a szemüket. – Kovács doktor! – ragadja meg András karját a hordágy mellett sertepertélő, idős nővér, – dr. András! Zsebéből egy régi újságot húz elő. Rajta fehér köpenyes, magas férfi, körülötte mosolygó gyerekek, mint madarak a fán. És a könnyek elhomályosítják a sorokat: baleset, sérült kéz, elhibázott műtét… De a magyar idegsebészet kiválósága! Orvosnak született! És most itt, a semmi közepén… Istenem, csak mondjon igent! – Nem vállalhatom ezt a felelősséget! Nem érti! – tiltakozik, amennyire csak tud, – Az utolsó műtétem… a csuklóm… nem sikerült! Többé nem operálok! Nem tudom! A fiú egyre sápadtabb a hordágyon. Vér, mint a lekvár. Az ajtóban összegyűlt kollégák, akikhez egy év alatt sem tudott közel kerülni. A zokogó édesanya. Az idő mindannyiuk ellen dolgozik. És egy kutya… – Egy kutya?! – Hogy került ide kutya? De csak nyüszítés felel. Egy labrador. A hordágyhoz akar jutni. Karmai a padlót kaparják, valaki visszatartja a nyakörvénél fogva. De ő csak erőlködik, Miskáról le sem veszi a szemét. Nem is nyüszít már, hörög, de akkor is küzd… – Ő Hűség – sírja a nő, és majd megfullad, ahogy az ügyeleti csendbe sziklaként hullik az orvos hangja: – Készítsék elő a műtőt. Egy pillanatra lehunyja a szemét. Emlékek: egy másik kutya. Remény. És egy élő édesapa. Akkoriban csak Andríska volt, hetedik osztályos. Csúszós utakon, szilánkos autó a hóban, mint üvegdísz a földön. Anyja zokog. Az orvos elfordítja a fejét. Nehéz műtét lenne, nincs elég tapasztalat. A központ messze… És Remény már nem nyüszít a sírnál. Csak hörög. Hatodik napja nem eszik. Bámul. Aztán már ő sincs. Elment a gazdája után. Belesárgult. – Idegsebész leszek, anya. Megígértem Reménynek – suttog a kisfiú a földhalom mellett, – A legjobb leszek. Hiszed? Hogy feledhette el? Miért? ***** A műtő fényárban úszik, a műszerek csillognak. A csukló újra sajog. Kibírja. „Lehet, hogy nekem is kellene egy kutya?” – ilyen butaságok járnak a fejében. Az ujjai fásultak. Nem baj, menni fog. Komoly sérülés. Bonyolult. A vérnyomás esik, csak az ödéma ne jöjjön… A lágyszövetek megsérültek. A koponyacsont darabjait kell összerakni. Az erek… Helikopterrel is késő lett volna. Az asszisztensek szemében csodálat. Nekik ez maga a csoda. De számára? Hány ilyet végzett? Egy kudarc után miért adta fel? Miért menekült ide? Megszakított minden kapcsolatot. A keze sajog. És mintha Remény kucorogna a sarokban. Vagy talán ez a labrador, aki a kisfiú után indulna… Hűség. A csipesz szorosan. Kapcsok. Majdnem elzsibbadtak az ujjai. Már csak egy kicsit van vissza. Lélegezz, Miska, csak az számít. Ne add fel. Nem hagyunk el! Az idő most már Miska oldalán áll. Talán közelít a helikopter zaja… ***** – Dr. Kovács, keresik önt – kukkant be a szolgálatos nővér a rendelőbe, és nem tudja letagadni hatalmas mosolyát. Mindenki mosolyog. Végül is, maga Kovács doktor visszatért! Minden osztályon erről beszélnek. Súlyos gyerekeket hoznak városszerte. Most már nem félelmetes. Kovács keze csoda. Ismét nevetés hallatszik a folyosókon. Felgyógyulnak a kis betegek, és a szülők is mind mellé szegődnek… – Öt perc, csak benézek Makarhoz. A hatéves Makar szobája egy karnyújtásnyira van a rendelőtől. Vicces kisfiú. Vörös, András bácsinak hívja. Egy hete, kiránduláson Budapesten, leesett a másodikról. Elbambult. Pont, mint Miska a faluból. A fejét András doktor rakta össze – darabról darabra –, nyolc órás műtét? Megcsinálta. A keze alig fáj már. Talán a gyereknevetés gyógyította meg… Jól tette, hogy visszajött. Igazán. Korábban kellett volna, de nem volt meg a megfelelő ok. Sok mindent elfelejtett, de az élet – lám – úgyis emlékeztet. Csak egy kutyát nem szerzett azóta sem. Mindig közbejött valami. Vajon hogy vannak most Miskáék és Hűség? Gyakran eszébe jutnak. – Drága András! Hát, épp hogy kinyitja az ajtót, máris ismerős hang. Szinte meg se lepődik! – No, sziasztok Miska, Natália – mosolyog, – Téged is üdvözöllek, Hűség! A keze már nyúlik is puha bundához, a nedves orr belesimul a tenyerébe. S a barna szemek egészen érdeklődve fürkészik. – Milyen ügyből jártok itt? Miska jól van? Kontrollvizsgálatra jöttetek? – Miska jól van, – hadarja Natália, – nagyon jól! Más ügyben jöttünk! Csak most veszi észre András, mennyire sugárzó Natália mosolya. Az a kabát csak mintha furcsán állna, a szeme is különös. Kérdezni akarna, de Hűség játékosan körbeugrálja, kizökkenti gondolataiból. – Tessék! A megnőtt Miska sem bírja tovább a csendet. Anyja kabátja alól előbújik, és valami fekete, nyöszörgő, óriásfülű kis teremtményt nyújt a döbbent Andrásnak. – Ááá…? – szinte beszélni is elfelejt, közben mosolyogva nézi a váratlan ajándékot. – Csak ne haragudjon – hadarja Miska –, Hűség találta. Anyu megengedte, hogy megtartsuk. Tegnap a tévében is Önt mutatták, Hűség a nyakánál fogva odavitte a kicsit a tévéhez, amikor meghallotta a hangját. Így hát anyuval gondoltuk… – Jól gondoltátok. Rég kellett volna – András kacsint a mosolygó kutyára, – Ő lesz az én Ösztönöm. Hívhatod Timinak – szeretettel.

Drága László bácsi, kérem! Könyörgöm, segítsen! sírva borult térdre a fehér köpenyes, magas férfi előtt az asszony.

Kint, az elhasznált rendelőkön túl, a vidéki kórház fertőtlenítőillatú várójában haldoklott a gyermeke.

Értsék meg kérem, nem lehet! Nem tudom! Azért vonultam vissza! Két éve nem műtöttem! A kezem… meg a körülmények

Könyörgöm, legyen szíves! rántgatta tovább kétségbeesetten az asszony a vonakodó orvost.

Meg kell egyeznie, muszáj, hiszen különben…

Már csak pár méter. Fehérre mázolt, kopott faajtó. Ott fekszik az ő Marcellja. Az egyetlen. A kisfiú tele huzalokkal, arcán a halvány szeplőket oxigénmaszk fedi. Lélegzik. Még él. A fejére tekert kötés alól sűrű, sötét vér szivárog, akár a tavalyi meggybefőtt. A monitoron vadul ugrik a zöld csík. Lélegzik, de egyre nehezebben.

Nem fogják időben bevinni Pestre. Száz kilométerre a város. Helikopter… De a tomboló hóvihar elvette az utolsó reményt is. A vérnyomás egyre csökken, csendben dobog a szív. A mentősök csak lesütik a szemüket.

Kováts doktor úr! ragadja karon a hordágy mellett sürgölődő, idős nővér, László bácsi!

Előhúz a zsebéből egy megsárgult újságot, rajta egy fehér köpenyes magas férfi fényképe, akit mint vörösbegyek a berkenyét, boldog gyermekek vesznek körbe. A sorok közt elmosódott könnyektől az autóbaleset, a megsérült keze, a sikertelen operáció mind-mind összefolynak. A szöveg egy igazi csodadoktorról mesél. Istenáldotta idegsebész, aki még ide, a világ végére is elvetődött… Uram, csak adja, hogy igent mondjon!

Nem vállalhatom ezt a felelősséget! Kérem, értsék meg! tiltakozik kétségbeesve Az utolsó műtétem… a csuklóm… Nem sikerült! Azóta nem operálok! Képtelen vagyok rá!

A kisfiú a hordágyon egyre sápadtabb. A vér olyan, mint a meggylekvár. Az ajtóban összesereglett kollégák hallgatnak, akikkel egy év alatt sem tudott igazán megbarátkozni. Az anya zokog, az idő fogy. Mindnyájuk ellen az idő ketyeg. És ott egy kutya…

Egy kutya?!

Honnan került ide egy kutya?

Feleletet csak panaszos nyüszítés ad. Egy vizsla. Az ágyhoz vágtat, karmol a padlón, valaki fogja a nyakörvét. De csak Marcellra néz, és már nem is nyüszít, csak hörög. De mégis, mindig hozzá igyekszik…

Ő Hűséges. Marcellé suttogja sírva az anya, s alig kap levegőt, mikor a síri csendbe doktor Kováts hangja záporozik, akár egy kövér esőcsepp:

Készítsék elő a műtőt.

Egy pillanatra lehunyja a szemét, s eszébe jut másik kutyája, Rézi. A remény. Az édesapja még élt, László bácsit csak Lacikának hívták, alig volt hetedikes talán. Csúszós volt az út szilveszterkor, az autó összetörve feküdt a hóban, mint lepottyant karácsonyfadísz. Anyja sírt, az orvos lesütötte a tekintetét. A műtét bonyolultnak tűnt, kevés volt a tapasztalat, a kórház távoli…

Rézi a sírnál már nem nyüszített, csak hörgött, s azóta már hat napja nem evett. Nézett. Aztán elment ő is a gazdája után. Elégett benne a tűz.

Idegsebész leszek, anyu. Megígértem Rézinek suttogja a sírhalom fölött a kócos fiú. A legjobb! Elhiszed?

Hogy is felejthette el? Miért?

*****

A műtőlámpák vakító fénye alatt fénylik a fém. Az eszközök úgy csillognak, mint a jég. És a csukló megint sajog, de tűri. Kéne egy kutya…? jut eszébe valami gyerekes gondolat, de mindegy. A keze majdnem fa, de bírni fogja. Rossz a sérülés, bonyolult, a vérnyomás még mindig csökken. Hát még az ödéma… A halántékcsontot darabonként kell összeilleszteni. Az erek…

Helikopterrel sem tették volna meg. Az itteni asszisztensek szemében csodálat csillog. Nekik egy ilyen műtét maga a csoda. Neki? Mennyi ilyet végzett már… Miért roppant meg egy hiba után? Miért futott el innen, mindent maga mögött hagyva? A keze lüktet, mintha Rézi nézne rá a sarokból. Talán most ez a vizsla várja a kisgazdáját… Hűséges.

A fogót nehéz tartani. Csavarok. Az ujjai majdnem görcsben. Már csak egy kicsit, aztán kész lesz. Lélegezz, Marcell, csak az számít, hogy te élj! Nem adhatjuk fel. Nem engedhetjük el!

Az idő. Most már Marcell oldalán áll. Mintha csak a helikopter is beért volna…

*****

Kováts doktor bácsi, kérdezik magát! dugja be a fejét az ügyeletes nővér, s nem tudja visszatartani mosolyát.

Most mindenki mosolyog. Kováts visszatért. A kórház minden szegletében csak róla beszélnek. Hozzák ide a legbetegebb gyerekeket az egész országból. Már nem félelmetes többé. Kováts keze aranyat ér. És a gyerekek nevetése újra visszhangzik a folyosókon. Gyógyulnak, épülnek. Meg a szülők is, akik már-már árnyékként követik…

Öt perc, csak benézek Mátéhoz.

A hatéves Máté szobája a nővérszoba szomszédságában van. Vidám, vörös hajú kisfiú. Doki bácsinak szólítja. Egy hete járt osztálykiránduláson Pesten. Kiestett a másodikról, nézelődött, pont, mint az a Marcell valamikor. A fejét László bácsi darabról darabra rakta össze, nyolcórás műtét volt. Sikerült, s a keze sem sajog már annyira. A gyermeki kacaj talán gyógyítja…

Jól tette, hogy visszajött. Ideje volt. Lehet, hamarabb is megtehette volna hiányzott a megfelelő ok, a lendület. Sok mindent elfelejtett. Az élet azonban emlékeztette… Csak kutyát nem szerzett azóta sem. Mindig akadt valami fontosabb. Vajon a vizsla és Marcell hogy vannak mostanság? Gyakran eszébe jutnak…

Drága Kováts doktor bácsi!

Nahát, ki ez az ajtóban? Éppen indulna kifelé, máris itt vannak!

Jó napot, Marcell, Editka mosolyog , és neked is, Hűséges!

A keze ösztönösen a puha vizslanyak felé nyúl. A kutya vizes orra a tenyerébe fúródik. Az a barna szempár olyan komolyan fürkészi

Mi járatban vagytok? Marcellal minden rendben?

Minden kiváló, doktor úr! hadarja Editka csak másért jöttünk!

Kováts doktor csak most veszi észre, milyen fényesen mosolyog az asszony. A kabát furán dudorodik, és a könnyek csillognak a szemében. De nem illik kérdezni, főleg, mikor a vizsla körülötte forog, minden gondolatát eltereli.

Tessék!

A megnőtt Marcell nem bírja tovább a csendet, belemászik anyja kabátjába, s odanyújt a zavarban lévő Kováts dokinak valami fekete, nyüszítő, óriási fülű csöppséget.

Hát ez…? dadogja zavarban, majd arcához emeli váratlan ajándékát.

Ne haragudjon, vágja rá Marcell , Hűséges találta. Anyu megengedte, hogy megtartsam. Tegnap a tévében láttuk az interjút. Hűséges hallotta a hangját, fel is húzta ide a kölyköt. Hát arra gondoltuk…

Nagyon jól gondoltátok. Rég itt lett volna az ideje, kacsint Kováts doktor a boldogan lihegő vizslára. A nevem legyen: Indok. Becézve: Timi.