Szegény bárányka – Szervusztok, szülők! – robogott be Dóra vasárnap a házba. – Férjhez megyek, Rómi megkérte a kezem, és én gondolkodás nélkül igent mondtam! – Te jó ég, Dorcikám, már teljesen felnőtt vagy! – csapta össze a kezét Lívia és férjére, Istvánra nézett. István komolyan, hallgatagon ült, valószínűleg még emésztette a lányuk bejelentését. – Persze, mit gondoltatok? Leérettségiztem, már dolgozom a városban. Az én Rómim is dolgozik, úgy döntöttünk, összeházasodunk. Rómit – a városi fiút – közismerték a szülők is, anyjával kettesben lakott a járási központban, nyugodt, udvarias srác volt, már régóta ismerték, ilyen vejet szívesen fogadtak. Az esküvőt Livia és István vállalták magukra; hisz falun laktak, saját gazdaságuk volt. Rómi ugyan félretett némi pénzt, de István kijelentette: – Rómi, azt a pénzt inkább rakd el, lakást kell majd venni nektek. Az esküvőt mi álljuk anyáddal, legfeljebb a te anyukád is besegít egy kicsit. Rómi anyja, Maja viszont rögtön közölte: – Nincs pénzem, egyedül neveltem a fiamat, egy fizetésből éltünk, legfeljebb néhány apróságra tudok adni egy keveset. Dóra szülei nem ítélték el a komát, de Líviában ettől függetlenül rögtön kialakult egy kis bizalmatlanság. Úgy döntöttek, az esküvőt a városi kávézóban tartják, szerényen persze, nem nagy lábon, de rendben lezajlott. Nem sokkal az esküvő után Rómiék lakást vettek hitelre, a kezdőrészletbe Dóra szülei segítettek be, megint csak nem a koma, aki erre is csak annyit mondott, tele van hitelekkel. Dóra és Rómi már saját lakásukban éltek, aztán megszületett az unokájuk, Manka. Lívia és férje minden nyugdíjból vásároltak valamit az unokának, vitték a faluból a házi termékeket, tejet, tejfölt, zöldséget. Néha Lívia felhívta a komát: – Maja, dobjunk össze, vegyünk valamilyen rendes ajándékot az unokának, sok minden kell egy gyereknek. – Jaj, Livi, nekem nincs pénzem – még el is pityeredett –, tudod jól, egyedül vagyok. Dóra szülei Dóra szülinapján is falusi termékeket, krumplit, répát, húst vittek a városba. Maja adott ezer forintot, amit Líviának nem tetszett, ők ötezret adtak ajándékba. Lívia sosem sajnálta a pénzt vagy a házi dolgokat a családjától, de a komán nem egyszer bosszankodott, hogy nem segít. – István, miért van az, hogy mi semmit nem sajnálunk a gyerekeinktől, a koma meg soha nem segít? Folyton csak sajnáltatja magát – panaszkodott a férjének. – Ebben mi jó? Helyette inkább dolgozni kéne. Nekem ne lenne jobb pihenni kicsit, nem folyton kertet, állatot gondozni, házat rendbe tenni? – dühöngött Lívia. Közben észrevette, hogy Maja mindig csinos, rendezett, frizurája, manikűrje kifogástalan. Elgondolkodott, miből telik rá, ha folyton azt mondja, nincs pénze. Csakhogy István reakciója váratlan volt: – Az a normális, ha egy nő ápolja magát. A koma ügyes, ezért néz ki fiatalabbnak, – mondta nyugodtan a férfi. Ezen Lívia nagyon felhúzta magát. – Persze hogy neki könnyű, se gazdasága, se kertje, lakásban lakik, ideje, mint a tenger… Mi meg hajtunk reggeltől estig; kert, jószág, ház… – sértődött meg Lívia. – Na majd én is elkezdek magamra figyelni, te meg akkor fejheted a tehenet, gyomlálhatod a kertet! Bár ahogy nézem, nem nagyon fűlik a fogad hozzá… István nem egy veszekedős típus, inkább hallgatott, ahogy mindig. E beszélgetés után minden maradt a régiben: kevés segítség Istvántól a gazdaságban, minden Lívián múlik, a férfi vezette a falubuszt. Eljött a nap, amikor Mankának három évesen óvodába kellett mennie, ám gyakran beteg lett. Úgy döntöttek, amíg megerősödik, addig Maja koma vigyáz rá. – Úgyis nyugdíjas vagyok, ráérek, vigyázok rá – mondta Maja. Lívia nagyon megörült. – Hála Istennek, végre a koma is segít a gyerekeknek. Eltelt egy kis idő. Lívia észrevette, hogy István egyre gyakrabban jár a városba. – Livi, szedj össze tejfölt, tojást, krumplit, viszem a lányomnak, amúgy is dolgom van a városban, alkatrészt kell vennem – szólt a férj. Lívia összepakolt, örült, hogy megint segíthetnek. – Ott minden drága, nálunk minden házi, egészséges. Ám István mostanában későn járt haza a városból. Korábban is járt be: autót javíttatni, néhanapján bevásárolni, de akkor mindig időben hazaért. Most viszont egyre tovább maradt a lányukéknál. Először Lívia nem gondolt semmire, de mikor ismétlődött, kezdett gyanakodni. – Mintha a férjem rákattant volna a komára… Egyszer ellenőrizni fogom! Amikor megint készülődött István, így szólt a felesége: – István, én is megyek, már nagyon hiányzik az unoka. Na meg kell egy-két dolog a boltból – nézett a férjére, aki zavarba jött, de csak bólintott. Útközben Lívia észrevette, hogy férje levert, borús. – Mi van veled? Rossz napod van? – Csak fáj a fejem… – felelte István. A lakásban Maja nyitott ajtót, festett arccal, kigombolt köntösben, mosolyogva – de ahogy meglátta, hogy Lívia is ott van, rögtön lehervadt a mosolya, gyorsan begombolta magát. Leültek teázni; Lívia észrevette, milyen kihívó pillantásokat vet Maja Istvánra, és a férje sem maradt adós. – Nahát, ezek már a szemem előtt se szégyellik! – fortyogott magában Lívia, de nem szólt. – Kimegyek elszívni egy cigarettát – jelentette be István, s ki is ment. Ahogy kettesben maradtak, Lívia egyenesen nekiszegezte: – Koma, ne játsszad itt a szegény ártatlan báránykát, mindent látok. Tudom, miért jár hozzád sűrűn a férjem! Fejezd be ezt a csábítgatást, ha férfi kell, menj férjhez, de az én férjemhez ne nyúlj! Nem szégyelled magad, hogy más férjével kavarod? Ha nem hagyod abba, magam jövök ide vigyázni az unokára! Ne tedd tönkre a fiad családját, ne flörtölj a férjemmel! Szégyelld magad! Maja elsápadt, nem számított rá, hogy Lívia ilyen gyorsan átlát rajtuk. Falusinak, együgyűnek gondolta, de tévedett. Mikor elmentek, Lívia szótlanul, de határozottan összegezte: – Ne nézz madárnak, koma… Hazafele Lívia mindent elmondott a férjének: – Egyedül többet nem mész, mindent tudok, ez a szegény bárányka többet nem próbálkozik! Megmondtam neki. – Livi, dehogy, te tényleg azt képzeled, hogy köztünk bármi van? – próbált védekezni István. – Ha nincs is, nem is lesz! És többet nem fogsz magányos asszonyhoz átjárkálni, amikor a gyerekek dolgoznak. Inkább én megyek unokázni, te meg gazdálkodhatsz! Ismersz, egyszer mondom: amit mondok, azt meg is csinálom! Este Dóra hívta fel nehezményezve: – Anyu, miért bántottad meg Maját? Ő segít nekünk, vigyáz a lányomra, te meg féltékenykedsz apára. Lívia dühbe gurult, megértette, hogy a koma befolyásolja a lányát is. – Kislányom, te még fiatal vagy, sok mindent nem látsz át. Neked tetszene, ha a férjed egész nap a barátnődnél lógna? Egy felnőtt asszonynak tudnia kéne, hol a határ. Nem szabad magányos asszonyként mást beengedni a lakásba, ráadásul a szemünk látára flörtölni. Jegyezd meg, anyád csak egy van, amit apáddal teszünk értetek, az én érdemem, nem az apádé! Ha a mamád nem vigyáz Mankára, majd én megyek! – Anya, értem, bocsáss meg! A nagyi fűtött fel ellened, csúnyákat mondott rólad. – Persze… de én sem felejtettem el helyretenni őt! Azt hitte, nem veszem észre a dolgokat… Teljesen elszégyellte magát! Azóta István csak együtt megy Líviával a városba, gyakran ő maga javasolja. Lívia pedig örömmel látogatja az unokát, férje pedig már otthon is többet segít, közösen kertészkednek, házimunkáznak. – Egy férfi is csak akkor becsüli a nőt, ha van dolga – gondolta mosolyogva Lívia. – És végre magamra is fordíthatok időt. Miben is lennék rosszabb, mint a koma? Köszönöm, hogy elolvastad! Ha tetszett a történet, köszönöm a feliratkozást és a támogatást – mindenkinek sok szerencsét és boldogságot kívánok!

Szegény kis bárányka

Sziasztok, anyu, apu! robogott be a házba Kincső egy szombati napon. Férjhez megyek, Jani megkérte a kezem, és én igent mondtam, még csak nem is gondolkodtam!

Te jó ég, Kincső, te már tényleg rendes felnőtt vagy! csapta össze a kezét Rozália, és a férjére, Imrére pillantott, aki komoran, szó nélkül ült: láthatóan próbálta feldolgozni lánya bejelentését.

Persze, azt hitted, örökre otthon maradok? vigyorgott Kincső. Már főiskolát is befejeztem, dolgozom Pesten, Jani is dolgozik, úgyhogy megbeszéltük, összeházasodunk!

Jani igazi pesti srác már régóta ismerős volt a család előtt: kettesben élt az anyjával Budapesten, rendes, udvarias fiú volt, Imre és Rozália nem is nagyon ágáltak ellene.

A lakodalmat Rozália és Imre szervezték, elvégre vidékiek, saját kis gazdasággal. Jani ugyan félretett egy kis pénzt, de Imre mondta is:

Jani, tedd csak félre a forintodat, inkább lakásra gyűjtsetek, az esküvőt mi vállaljuk anyáddal, legfeljebb a te anyád segít bele egy kicsit.

Jani anyja, Mária, azonnal ki is jelentette:

Nekem sajnos nincs pénzem, egyedül neveltem a fiam, mindig csak a fizetésből éltünk. Na, talán egy kis ajándékra futja.

Kincső szülei nem szóltak be a sógornőnek emiatt, de Rozália valahogy rögtön bizalmatlan maradt vele. A lakodalmat szerényen, egy városi étteremben tartották: mindenki örült, nem vitték túlzásba, de azért lagzi volt!

Nemsokára Kincső és Jani lakást vettek, hitellel, aminek az önerő részét Kincső szülei dobták össze a sógornő megint csak széttárta a karját: már így is mindenféle hitele van.

Kincsőék végre beköltöztek saját lakásukba, csakhamar megszületett az unoka, Annácska. Rozália és Imre minden nyugdíjból hoztak valamit a kicsinek, jöttek vidékről tejjel, tejföllel, zöldséggel.

Néha Rozália felhívta a sógornőt:

Mari, segítsünk már együtt, vegyünk valami értelmes ajándékot a kicsinek, hát mennyi minden kell egy növésben lévő gyereknek!

Jaj, Rózsa, nekem tényleg nincs pénzem sóhajtozott a sógornő, néha kis híján el is sírta magát. Egyedül vagyok, tudod jól…

A Kincső szülei sosem szóltak rosszat Mari néniről, de Rozáliának azért csípte a szemét, hogy minden teher az ő nyakukba hullik.

Kincső születésnapján Rozáliáék egy csomó hazai finomságot vittek: krumpli, répa, hús. Mari néni ezer forintot adott, ami, hát mondjuk úgy, Rozáliának nem tetszett, úgyhogy Imrével még öt ezrest kitettek az ajándék mellé. Rozália sosem sajnálta a pénzt vagy a terményt a lánya családjának, de csak furdalta a lelke, hogy a sógornő sose segít.

Imre, mond meg, nekünk sose drága az idő, a pénz, vagy a munka a gyerekekért, de a sógornőnk nem segít semmiben, még panaszkodik is, folyton megkönnyezi magát! Most komolyan, manapság kinek könnyű? Dolgozni kell, nem magunkat sajnálni! Ilyen kellett volna melléd? Akkor most én is csak sopánkodnék, és sírva ülnék a nyakadon? Én meg dolgozom, mint a kisangyal! Imre erre (ahogy szokta) néma maradt.

Rozália azt is látta, hogy Mari néni mindig csinosan fel van öltözve, szép frizura, manikűr hát honnan van erre pénze, mikor állítólag semmije sincs?

Imre reakciójára viszont Rozália nem számított:

Nézd, jó az, ha egy nő ad magára. A sógornőnk ügyes, ezért néz ki fiatalabbnak a koránál! mondta Imre, Rozália pedig majdnem lefordult a székről.

Ez aztán tényleg megdühítette.

Naná, hiszen mindene megvan, egy csomó szabadideje van! Lakásban él, nem kell kerttel, gazdasággal vagy állatokkal foglalkoznia. Hogyne tudna magával foglalkozni! Mi itt dolgozunk reggeltől estig: kert, állatok, ház mondta Rozália megsértődve. Na, majd én is elkezdek magamra figyelni, te meg vakarózhatsz egyedül a kerttel, állatokkal! De úgy látom, valamiért nem akaródzik neked átvállalni őket.

Imre nem volt veszekedős fajta, inkább hallgatott, csak ha nagyon muszáj, szólt. Ennyi év alatt kiismerte a felesége természetét, hát nem csinált nagy ügyet, maradt minden a régiben: ő dolgozott sofőrként, Rozália meg vitte a háztartást, a gazdaságot.

Annácska közben hároméves lett, bölcsődébe járt, de állandóan beteg volt. Végül úgy döntöttek, Mari néni lesz addig vele, amíg kicsit megerősödik.

Ráérek, úgyis nyugdíjas vagyok, minek ne segítenék! mondta Mari néni.

Rozália végre örült:

Hála Istennek, végre a sógornő is segít valamit a gyerekeknek!

Miután Mari néni beállt babysitternek, érdekes dolog történt: Imre egyre gyakrabban járt be a városba.

Rózsa, készíts oda egy kis tejfölt, tojást, krumplit, beviszem Kincsőéknek, amúgy is megyek a városba ügyeket intézni, a szerelőhöz is menni kell, Annácskára is ránézek.

Rozália boldogan csomagolta a hazait:

A városban minden drága, legalább ők kapnak tiszta vidéki élelmiszert!

Csakhogy Imre egyre később ért haza. Régebben, ha járt a városban, időben hazajött, de mostanában valahogy mindig bent ragadt annál a kislánynál és vejénél.

Eleinte Rozália nem foglalkozott a dologgal, de amikor ez rendszeres lett, egyszer csak kattant nála valami.

Hűha, az én Imrémnek biztos tetszik a sógornő bizony! Meg kell ezt nézni! Itt flörtöl mögöttem, hát jól van!

Következő alkalommal, amikor Imre csomagolta a hazai kajákat, Rozália odavetette:

Én is megyek veled, rettenetesen hiányzik Annácska és a boltban is szétnézek! közben mélyen Imrére nézett, aki össze is zavarodott, csak bólogatott.

Amíg beértek a városba, Rozália észrevette, hogy Imrének totál elment a kedve a kiránduláshoz.

Olyan szomorú vagy mi történt veled?

Á, semmi, csak egy kicsit fáj a fejem motyogta Imre.

Az ajtót Mari néni nyitotta ki, festve, de a köntöse épp félregombolva de amikor meglátta együtt Imrével Rozáliát, a mosolya leolvadt az arcáról.

Jajj, nem vártalak titeket, gyertek beljebb! kapta össze magát azonnal.

Játszottak az Annácska unokával, hoztak neki babát, a kicsi elaludt, Mari néni teázni invitálta őket.

Az asztalnál Rozália csak azt nézte, hogy Mari néni hogyan pislog Imrére, és hát Imre visszapillantgatott.

No lám, ezek komolyan azt hiszik, hogy nem veszem észre? Már semmit se szégyellnek! fortyogott magában Rozália, de egy szót sem szólt.

Leugrom a lépcsőházba elszívni egy cigit szólt Imre, és eltűnt.

Ahogy kilépett, Rozália nem kertelt tovább, ráköszöntött a sógornőre:

Mari, ne add már elő magad, mint szegény ártatlan kis bárányka! Mindent látok, értettem a pillantásaitokat persze hogy tudom, miért jár ide a férjem, és nem (csak) az unokájához. Hagyd abba a flörtölést, komolyan mondom! Ha pasi kell, menj férjhez, de az enyémet felejtsd el! Nem szégyelled magad, hogy más férjével kavarsz? Ha nem hagyod abba, akkor én jövök Pestre Annácskára vigyázni. Ne rontsd el a saját fiad életét se holmi flört miatt!

Mari néni vörös lett, mint a paprika. Nem gondolta volna, hogy a falusi sógornő ilyen gyorsan lerántja a leplet a kis játékairól. Azt hitte, Rozáliának annyi dolga van a gazdasággal, hogy észre sem veszi mi történik. Hát, ahogy mondani szoktuk, gyorsan lebukott.

Mikor mentek ki a lakásból, Rozália még odaszólt Mari néninek, Imre már az ajtó előtt volt:

Azért ne nézz már hülyének, ha lehet

Hazafelé Rozália mindent rázúdított Imrére:

Többet egyedül nem mész, tudod jól, mit gondolok, és ez a szegény bárányka most már a szemét sem meri rád vetni. Helyre tettem.

Rózsa, ne már, hát semmi nincs köztünk! védekezett Imre.

Na, persze. Akkor se menjen be hozzád egyedül, amikor a gyerekek dolgoznak! Ha muszáj lesz, én jönnök Annácskához, te meg majd vezetgeted a tehenet otthon! Tudod jól, nálam nincs kétszer mondás!

Este Kincső hívta fel őket szemrehányással:

Anyu, miért bántottad Mari nénit? Ő segít nekünk Annácskával, én hálás vagyok neki. Te csak féltékeny vagy rá apu miatt. Ugyan már, apa csak a gyereket látogatja.

Rozália érzékelte, hogy Mari néni már Kincsőnél is ráhúzta a vizes lepedőt.

Kislányom, te még fiatal vagy, sok mindent nem látsz. Neked jó lenne, ha a férjed órákig lógna, mondjuk, a barátnődnél? Sógornő vagy nem, felnőtt nő vagy, pontosan tudod, mi illik. Egy magányos nő lakásában ne vendégeskedjen más férje, aki nem is a gyereke miatt jár oda. Azt se felejtsd el, hogy egy anyád van, és mindent, amit értetek teszünk, azt én csinálom, nem apád ő csak a férfi. Ha Mari néni többet nem akar vigyázni Annácskára, megyek én magam.

Anyukám, igazad van mondta végül Kincső. Mari néni mindent a maga szája íze szerint mondott el nekem.

Mi mást vársz? Nem hagytam magam, megmondtam neki a frankót! Azt hitte, nem veszem észre semmit, hát ez életében nem volt ilyen vörös, mint most

Igazad van, anyu. Mari néni rám akarta kenni az egészet

Ezután Imre elcsendesedett, ha a városba ment, szólt Rozáliának, sőt, inkább együtt mentek. Rozália is örült, hogy többször láthatja Annácskát, Imre meg tanulva a leckét többet segített otthon, felajánlotta, hogy pihenjen Rozália, sőt, együtt dolgoztak a kertben.

Egy férfinek legyen dolga, úgy kevesebb hülyeség jut az eszébe, ráadásul jobban értékel majd engem is mosolygott Rozália. Még arra is marad időm, hogy magamra figyeljek! Miben vagyok én rosszabb, mint a sógornő?

Köszönöm, hogy elolvastátok! Jó egészséget, sok szerencsét mindenkinek!