Becsukta az ajtót az orrom előtt – Anya, tudom, hogy nem szeretsz engem… Zsófi megtorpant a kezében lévő törölközővel. Lassan a fia felé fordult. Levente ott állt az ajtóban, morcosan, kezeit pizsamanadrágja zsebébe dugva. – Mi? – tette le Zsófi a törölközőt. – Ezt meg honnan veszed? – A nagymama mondta. Persze, a nagymama. – És még mit mondott a nagymama? Levente belépett a konyhába, az állát felszegte, a szemében makacsság – akár az apja. – Hogy te apa miatt hagytad el a családot. Hogy nem akartad, hogy rendes családom legyen. Hogy boldog gyerek lehessek. Direkt miattam mentél el. Zsófi nézte a fiát. Majdnem tíz éves. Két éve élnek ketten. Két éve, hogy Balázs teljesen eltűnt Levente életéből, egyetlen telefon, egy születésnapi üzenet sem érkezett. A volt anyósa, Marika néni viszont minden hétvégén szorgalmasan találkozik az unokájával, és kitartóan mérgezi a fejét. – Levi, – próbált nyugodtan beszélni Zsófi, – nem kellene mindig nagymamára hallgatnod. Nem ismeri az igazságot. – Dehogynem! – vágta rá Levente. – Ő mindent tud! Te vagy, aki hazudsz! Ha szeretnél, megpróbáltad volna egyben tartani a családot! Nem váltál volna el! Nem rontottál volna el mindent! Minden szó mélyen vágott. Zsófi látta, ahogy remeg Levente szája, ragyognak a szemei – ő hiszi, amit mond. – Levi… – Apa velünk lakna! Együtt lennénk! – Apád két éve nem hívott egyszer sem – csúszott ki Zsófi száján. – Egyszer sem, érted? – Azért, mert te nem engeded! A nagymama azt mondja, te tiltod! Levente sarkon fordult, kifutott a konyhából. Egy másodperc múlva dördült a gyerekszoba ajtaja. Zsófi ott maradt az asztalnál. Félbe hajtogatott törölközők, az óra ketyegése, nyomasztó, kongó csend. Leült a kisszékre, arcát a kezébe temette. Könnyei forrón, dühösen folytak. Balázs megcsalta, két hónapig járt egy kolléganőjével – amikor Zsófi rájött, még csak bocsánatot sem kért, csak vállat vont: ilyen előfordul… Hogy bocsásson meg? Hogy éljen valakivel, aki szemébe hazudik? És most Levente azt gondolja, mindent ő rontott el. Marika néni meg, „szent asszony”, a saját hálóját szövi tovább. Drága kisfia nem tehet semmiről – csak a felesége rossz, nem volt elég türelmes, nem tartotta össze a családot a gyerek miatt. Zsófi letörölte a könnyeit, kinézett az ablakon. A fia majdnem tíz éves. Nem ért még mindent. Talán sokáig nem is fog. Három nap húzódott el nyomasztó lassúsággal. Levente ott volt – reggelizett, ment iskolába, jött haza, tanult. De mintha üvegfal mögött lett volna. Zsófi rákérdezett az iskolára – motyogott valamit, a telefonjába bújt. Hívta vacsorázni – jött, evett, de csak a tányért nézte. Lefekvés előtt próbálta megölelni – elhúzódott, odavetette: „jóéjt”, majd becsapta az ajtót. Pénteken Zsófi eldöntötte: elég. Munka után bement a boltba, telepakolta a kosarát – „Eszterházy” torta, Levente kedvenc chips-e, nagy sonkás-gombás pizza. Hátha néznek együtt filmet. Talán megbeszélik végre, mint régen. Betolta a lakás ajtaját, bepakolt a konyhába. – Levi! Gyere csak, nézd, mit hoztam! Csend. – Levi? Zsófi végigjárta a lakást, benyitott a gyerekszobába. Üres. Szétdobott ágy, könyvek az asztalon, túratáska… De az nincs ott. A kabát is hiányzik a fogasról. Felvehette a telefont, hívta a fiát. Hosszú kicsöngés, majd megszakítás. Írt egy üzenetet: „Hol vagy? Hívj fel!” A pipák bekékültek – olvasta. Nincs válasz. Újrahívta. Ismét. Ötödjére is megszakítás. – Mi történik… Ujjai remegtek, lecsúsztak a kijelzőről. Újabb hívás. Megint. Csengetés, csengetés, csengetés. Kattanás. – Igen? – Levente! – szorította magához a telefont Zsófi. – Hol vagy? Mi történt? Jól vagy? – Jól vagyok. A hangja nyugodt. Túl nyugodt. – Hol vagy? Miért mentél el? – Apához mentem. Mostantól vele élek. Zsófi megdermedt a folyosón. – Mi?! – A nagymama mondta, apa bíróságon akart elvinni. De te erősködtél, és téged hagytak meg. Én nem akarok veled lakni. Jobb lesz apával. – Levi, várj… Rövid kicsöngés. Zsófi újra hívta – megszakítás. Megint – a telefon kikapcsolva. Kapkodva ölthette magára a kabátot, leejtette a táskát, remegő kézzel hívott taxit. Balázs címét máig kívülről fújta. Húsz perc a dugóban, húsz perc körömrágás, gyomorgörcs. Az autó végre beért az udvarba. Zsófi már a visszajárót sem várva pattant ki, futott a lépcsőház felé – és megtorpant. A bejárat melletti padon ült Levente. Nyitva a kabát, a hátizsák mellette. Az arca könnyes, piros. Remegett a válla. Sírt. Zsófi hozzáröffent, letérdelt a vizes aszfaltra, átkarolta Leventét. Azonnal átfagyott a nadrágja, de nem érdekelte. – Jól vagy? Ettél valamit? Mi történt? Miért sírsz? Kezével tapogatta végig a fiú karját, arcát – mindenhol épen, élve, ott van. Az arca jéghideg, az orra piros, szempilláján könny száradozik. Levente felnézett. A szemei vörösek, dagadtak, olyan fájdalom villant bennük, hogy Zsófinak elakadt a lélegzete. – Apa elküldött. Zsófi mozdulatlanságba dermed. – Mit? – Ott most másvalakivel él. Kisbabájuk van, – Levente szipogott, a karjával törölte könnyes, koszos arcát. – Be se engedett a lakásba. Azt mondta, kár, hogy eljöttem, menjek vissza anyához. És becsukta az ajtót. Az orrom előtt. Levente hangja megremegett az utolsó szavaknál, elfordult, eltakarva az arcát. Válla rázkódott. Zsófi magához húzta, átölelte szorosan, hajába temette az arcát – hideg szél és gyerek sampon illata. Levente végre nem húzódott el – három nap után először. Ellenkezőleg – belécsimpaszkodott, orrát Zsófi vállába fúrta. – Gyere, – mondta végül halkan Zsófi. – Menjünk, beszéljük meg végre mindent. A taxi Marika néni házáig újabb tizenöt perc. Levente némán nézte az ablaktól a haladó lámpákat. Zsófi szorította a kezét – a kis, hideg tenyeret az ujjaiban. Az ajtó azonnal nyílt – mintha várták volna. Köntös, hajcsavarók, pomponos mamusz – a háziasszony szobra. De a szeme éles, gyanakvó. – Jaj, – csapta össze a kezét Marika néni, hátralépve az előszoba fele, – hát ide cipelt az anyád? Apád ellen akar hangolni? Ellenem? Levente egy lépéssel átlépett a küszöbön. Zsófi látta a fia hátát – sovány, feszült, olyan gyerekhát még a kabát alatt is, amiből lassan kinő. – Nagymama, – felemelte a fejét Levente, és Zsófi új, felnőttes hangot hallott ki belőle – hazudtál nekem? Marika néni hunyorgott. Egy pillanatra megremegett az arca. – Miről beszélsz, Levikém? – Apánál voltam. Elküldött. Miért? Zsófi nézte, ahogy változik az anyósa arca. Kihuny a „jóságos nagymama”, a tekintete ide-oda cikázik, kapaszkodót keres, visszapillant Zsófira. – Levikém, ez mind anyád hibája, ő… – Azt mondtad, anya tiltja a kapcsolatot. Hogy apa vár, hogy hiányzom neki – Levente ökölbe szorította a kezét, elfehéredtek az ujjai. – Akkor miért csapta be az ajtót előttem? Miért nem akart beszélni? Miért nézett rám idegenként? – Nem érted, nehéz időszaka van, elfoglalt… – Lehet, hogy mégis anyának volt igaza? – Levente felemelte a hangját, Marika néni hátrahőkölt. – Hogy nem kellek neki? Hogy nem kellettem soha? Új felesége van, kisbaba, mindenki boldog. Minek lennék én ott? Csak nyűg vagyok nekik! Marika néni kihúzta magát, felszegte az állát, a szeme sarkában valami keserű, dühös csillant. – Ezt mind anyád tanította! – mutatott Zsófi felé. – Miatta ment tönkre minden, ő… – Elég! Levente olyan erővel kiabált, hogy Zsófi is összerezzent. A folyosón visszhangzott a szó. – Hazudsz! Elegem van a hazugságaidból! Két évig meséltél meséket apáról, pedig még a szülinapomon se hívott! Soha többé nem jövök ide! És ne hívj engem többé! Ha apa lemondott rólam, én is lemondok rólatok. Mindkettőtökről. – Megfordult, Zsófi kezét megragadta. – Anya, menjünk innen. Marika néni az ajtóban állt, elsápadva, tátott szájjal. Zsófi életében először látta ennyire elveszettnek, védtelennek, mentesen a szokásos vádaskodástól. – Viszontlátásra, – mondta Zsófi, és becsukta maga mögött az ajtót. Otthon Levente megevett két szelet hideg pizzát, megivott három csésze forró teát málnalekvárral. A kanapén ült, kockás pokrócba csavarva, csendesen, piros orral. Kívül teljesen sötét lett, s az állólámpa melegen világította meg az arcát. – Anya. – Igen, kisfiam? – Bocsáss meg. Zsófi letette a bögréjét, a fiára nézett – azokra a vékony vállakra, kócos hajra, a makacs homlokára. – Te mindig mindent értem tettél, dolgoztál, főztél, segítettél, de én… Csak a mamát hallgattam. Neki hittem, nem neked. – Levente lehajtotta a fejét, babrálta a pokróc szélét. – Többé ez nem fordul elő. Mostantól magam gondolkodok. Annak hiszek, amit látok. Nem annak, amit mondanak. Zsófi mosolygott, közelebb húzódott, megsimogatta a fia fejét. Végre nem húzódott el – hozzábújt, mint régen, kicsiként. A lecke kemény volt. Talán kegyetlen is. De úgy tűnik, Levente megtanulta…

Becsukta az ajtót az orrom előtt

Anya, tudom, hogy te nem szeretsz engem

Boglárka megdermedt a törölközővel a kezében. Lassan a fia felé fordult. Marcell ott állt az ajtóban, morcos arccal, zsebre dugott kezekkel a melegítőnadrágban.

Mit mondasz? tette le Boglárka a törölközőt. Hogy jutott ez eszedbe?
A nagyi mondta.

Hát persze, a nagyi.

És még mit mondott a nagyi?

Marcell beljebb lépett a konyhába, felszegte az állát, a szemében makacsság teljesen az apjára ütött.

Hogy te azért hagytad el apát, mert nem akartad, hogy nekem rendes családom legyen. Teljes. Azért menjek boldogtalanul felnőni. Direkt bosszúból tetted.

Boglárka a fiára nézett. Lassanként tíz éves. Két éve élnek így kettesben. Két éve, hogy Gábor teljesen eltűnt Marcell életéből, egyetlen telefon, egy születésnapi üzenet sem jött tőle. Bezzeg Katalin néni, az egykori anyósa, minden hétvégén meglátogatja a fiút, és rendszeresen tölti tele a fejét ilyenekkel.

Marcel, próbált Boglárka nyugodt hangon nem kellene mindent elhinned, amit a nagyi mond. Nem tud mindent, amiről beszél.
Dehogynem tud! vágta rá Marcell. Ő mindent tud! Te hazudsz! Ha szerettél volna, igyekeztél volna együtt tartani a családot! Nem váltál volna el! Nem döntötted volna romba az egészet!

Minden szó úgy vágott, mint a kés. Boglárka látta, hogy remeg a fia szája, csillog a szeme. Hitt neki. Uram isten, tényleg elhitte, amit mondott.

Marcell
Apa velünk lakna! Minden együtt lenne!
Apád két év alatt egyszer sem hívott fel, szaladt ki Boglárkából. Egyszer sem, érted?
Mert te nem engedted! A nagyi azt mondja, te tiltod meg!

Marcell kicsörtetett a konyhából. Egy másodperc múlva hangos csattanás becsapódott a gyerekszoba ajtaja.

Boglárka ott maradt az asztalnál. A törölközők félig összehajtva. Az óra kattogása. És a nyomott, dobhártyáig hatoló csend.

Leült a sámlira, arcát a tenyerébe temette. A könnyek maguktól indultak el forrók, dühösek. Gábor megcsalta, hónapokig együtt volt valami irodai fiatal nővel, amikor Boglárka rájött még bocsánatot sem kért. Csak megvonta a vállát: előfordul. Hogyan bocsáthatott volna meg? Hogy tudott volna együtt élni valakivel, aki a szemébe hazudott? Most Marcell azt hiszi, ő, az anyja rontott el mindent.

Katalin néni, a nagy szent, közben szorgalmasan fonta a maga hálóját. Az ő drága fiacskája ártatlan, mindenért a meny a hibás, aki nem volt elég türelmes, nem tudott a család kedvéért összeszorított foggal elviselni mindent.

Boglárka megtörölte az arcát, kinézett az ablakon. A gyerek majdnem tíz. Nem érti. Talán sokáig még nem is fogja.

Három nap vánszorgott el, akár a nyúlós rágógumi. Marcell úgy tűnt, ott van reggelizett, ment iskolába, hazajött, tanult. De mintha üvegfal mögött élt volna. Boglárka kérdezett az iskoláról a fiú motyogott valamit a telefonjába mélyedve. Hívta vacsorázni jött, evett némán, csak a tányérját bámulta. Lefekvéskor próbálta átölelni kibújt, odavetett egy jó éjt-et, és becsukta maga után az ajtót.

Pénteken Boglárka eldöntötte: elég! Munkából hazafelé bevásárolt egész kosarat megtöltött: Dobos tortát, chipset, amit Marcell szeretett, nagy sonkás-gombás pizzát. Talán néznek együtt filmet. Talán végre normálisan beszélnek, mint régen.

Belépett a lakásba, letette a szatyrokat a konyhába.

Marcell! Gyere, nézd meg, mit hoztam!

Semmi válasz.

Marcell?

Végigsietett a folyosón, belökte a gyerekszoba ajtaját. Üres. Szétszedett ágy, könyvek az asztalon, hátizsák… a hátizsák sehol. Kabát sincs a fogason.

Boglárka kapkodva hívta a fiát. Hosszú kicsengések, majd lerakja. Írt: Hol vagy? Hívj vissza! A pipák kékre váltottak olvasta.

Válasz semmi.

Megint hívta. Semmi. Ötödikre kinyomta.

Mi ez, mi történik?

Reszkető ujjai lecsúsztak a képernyőről. Újabb hívás. Megint, megint. Kicseng, kicseng, semmi.

Egyszercsak: kattanás.

Halló?
Marcell! Boglárka rászorított a telefonra. Hol vagy? Mi van veled? Jól vagy?
Jól vagyok.

Túl nyugodt hang.

Hol vagy? Miért mentél el?
Eljöttem apához. Mostantól nálam lakom.

Boglárka megdermedt a folyosó közepén.

Tessék?!
A nagymama azt mondta, apa akart magához venni. A bíróságon is kérte. De te nem engedted, ezért maradtam veled. Nem akarok veled élni. Jobb lesz apával.
Marcell, várj

Rövid sípolás megszakadt.

Boglárka visszahívott kinyomta. Még egyszer kikapcsolta a telefont.

Kapkodva öltözött, ledobta a táskáját, rémülten hívott taxit. Gábor címét máig kívülről fújta.

Húsz perc a pesti dugókban, húsz perc, amíg szétmarta magát belül.

A taxi befordult a társasházhoz. Boglárka kiugrott, visszajárót sem várva rohant a bejárathoz s megtorpant.

Ott ült Marcell a lépcső előtti padon. Kabátja nyitva, a hátizsák mellette. Az arca csupa könny, piros, a válla rázkódik.

Sírt.

Boglárka odasietett, a vizes aszfaltra térdelt elé, átölelte Marcell vállát. A hideg azonnal átfázott a nadrágon, de nem érdekelte.

Jól vagy? Ettél? Mi történt? Miért sírsz?

Kezével végigsimította Marcell karját, arcát, ellenőrizte karcolás sem volt rajta, él, itt van. Az arca jeges, az orra piros, szempillája összeragadt a könnyektől.

Marcell felnézett. Szeme vörös volt, felpuffadt, és olyan mély bánat ült benne, hogy Boglárka egy pillanatra nem tudott megszólalni.

Apa kidobott.

Boglárka megdermedt. Keze a fia vállán maradt.

Mit mondtál?
Ott egy másik nővel él. Babájuk is van, Marcell szipogott, az ujjával letörölte a könnyet, összekente az arcát. Be sem engedett. Azt mondta, kár, hogy odamentem. Menjek inkább anyához. És becsukta… pont az orrom előtt.

A hangja megtört az utolsó szavaknál, elfordította a fejét. A válla rázkódott a sírástól.

Boglárka magához húzta, szorosan megölelte, arca a fia hajába temetkezett hideg szél és gyerek sampon illata keveredett. Marcell most nem húzódott el. Először három napja nem húzódott el. Inkább kapaszkodott Boglárka kabátjába, arcát a vállába fúrta.

Menjünk, mondta Boglárka halkan, mikor a fiú kissé megnyugodott. Nézzünk szembe a dolgokkal egyszer s mindenkorra.

Taxi Tamásné Katalinhoz még tizenöt perc. Marcell némán nézte az elhaladó lámpákat az ablakban. Boglárka fogta a kezét, nem engedte el. Az apró, hideg kéz ott pihent a tenyerében.

A nagyi azonnal ajtót nyitott, mintha várta volna őket. Fürdőköpeny, hajcsavarók, pomponos mamusz maga volt a házias hangulat. A szeme viszont figyelő, éles.

Jaj, tárta szét karját Katalin néni, hátrált az előszobában, hát anyád hozott megint ellenem? Ellenünk akar hangolni?

Marcell átlépett a küszöbön. Boglárka látta vézna, feszült gyerek hátát a kabát alatt, amiből hamarosan ki fog nőni.

Nagyi, emelte fel a fejét Marcell, s Boglárka valami újat, felnőtteset hallott ki a hangjából hazudtál nekem?

Katalin néni pislogott. Egy pillanatig elbizonytalanodott a maszk.

Hogyhogy, Marcikám, miről beszélsz?
Voltam apánál. Kidobott. Miért?

Boglárka figyelte, ahogy az anyósa arca megváltozik. Lassan lemállik róla a gondoskodó nagyi álarca, a szeme össze-vissza jár, válasz után kutat, Marcell és Boglárka között cikázik.

Marcikám, az egészről az anyád tehet, ő…
Azt mondtad, anya tiltja, hogy beszéljünk apával. Hogy nem engedi, hogy felhívjon, és nagyon hiányzom neki. Marcell ökölbe szorította a kezét, az ujjai elfehéredtek. Akkor miért csapta be az ajtót előttem? Miért nem akart velem akár csak beszélni se? Miért nézett rám, mint egy idegenre?
Nem érted, most nehéz időszaka van
Vagy talán anyának volt igaza? Marcell hangja felszökött, Katalin néni hátrált. Nem kellettem neki sosem? A mi családunk semmit sem jelentett? Ott az új feleség, kisbaba. Mindenki boldog. Minek lennék én? Csak útban vagyok!

Katalin néni kihúzta magát, felemelte az állát. A szemében valami keserű, vad villant.

Anyád ültette ezt a fejedbe! Bökött Boglárkára. Mindenről ő tehet, ő rontott el mindent, ő
Elég!

Marcell úgy kiáltotta ezt, hogy Boglárka összerezzent. A lépcsőházban visszhangzott a hang.

Hazudsz! Elegem van! Két évig meséltél meséket apáról, aki még a szülinapomon sem hívott fel soha. Soha! Többé nem jövök. Ne is hívj! Ha apa lemondott rólam én is lemondok róla. Mindkettőtökről. Megfordult, megragadta Boglárka kezét. Anya, menjünk innen!

Katalin néni némán állt a küszöbön, sápadt volt, a szája nyitva maradt. Boglárka először látta ilyennek összezavarodva, elesetten, a szokásos vádaskodó páncélja nélkül.

Viszontlátásra, mondta Boglárka halkan, és becsukta az ajtót.

Otthon Marcell megevett két szelet hideg pizzát és három bögre forró teát málnalekvárral. Ott ült a kanapén, beburkolózva a kockás pokrócba, csendben, piros orral. Odakint már sötét volt, a lámpa meleg fénypászmát vetett az arcára.

Anya.
Igen, fiam?
Bocsáss meg.

Boglárka letette a bögréjét az asztalkára. Ránézett a fiára a vékony vállakra, a kócos hajra, a makacs ráncra a homlokán.

Te mindig próbáltál minden tőled telhetőt megtenni értem, én meg Csak a nagyira hallgattam. Neki hittem, nem neked. Marcell lesütötte a szemét, babrálta a pokróc szélét. Többé ilyet nem csinálok. Saját szememnek fogok hinni. Nem annak, amit mások mondanak.

Boglárka elmosolyodott, közelebb csúszott, megborzolta a fia haját. Most nem lökött el. Inkább odabújt hozzá, mint régen, kicsi gyerekként.
Keserű, durva lecke volt. De talán Marcell megtanulta.